éjszaka / tisztítószer

Éjszaka

Régóta tudom, hogy az éjszakáktól félni kell. Azt hiszem, örömet csak a nappali tevékenységek állandósaga okoz, és talán azok az újdonságok, amik ilyenkor alakulnak. Amikor: 1. már melegszik a levegő, 2. már csendesedik a szél, 3. abban a társaságban már kedvelnek, 4. az a srác már szeret. Apránként épülő változások, kezdetben észrevétlenek. Győzelem a külső ingerek hatalma felett, ha mégis meglátom őket.

Éjjelenként viszont az élmény csak önmagam vagyok, meg mondjuk néhány torzult emlék, és hozzájuk formált vágy. Felesleges rágódás, ami körkörös irányt mutat, nem én vezetem. Abban a sötétben nincs mit látni és hallani. Kihűl a villanykörte, elhal az ugatás is.

Néha a falhoz tapasztom fülem, szeretném a figyelmem átterelni a benne futó csövekre. Talán ott fent hazaér valaki, megmossa a kezét, lecsordul a víz, és esetleg egy kis neszt én is kaphatok belőle. Ha csak arra koncentrálnék, hogy mit csinál a másik, talán akkor jobb lenne.

Máskor inkább elmegyek. Bortól tompuló emberek mellett ülök érdektelenül, majd haladunk tovább, a semmibe, az is csak szétcsúszás. Kiábrándulva, lehajtott fejjel rohanok haza, néha felpillantok az utcán, és fáradt, vörös szemekbe nézek. Mindig, minden felett ott áll az a csend, és én a nappalt várom.

Legutóbb, hogy valami történjen, hazafelé menet elhatároztam, hogy a Westend melletti köveken soha többet nem lépek a sötétszürke sávokba. Jó lett volna az új szokást az éjszaka kellemes rutinjává tenni, koncentrálni, magamtól kissé eltávolodni. Persze elrontottam.

Otthon az ágyon ülve a kezeimet néztem. Fekete ujjak, megint végighúztam őket a házak falán (Hogy közeledjek az anyaghoz, és messzebb kerüljek néhány gondolattól?). Borzalmas. Leszoknék, de nem megy. Feladom. Éjjel nem változik semmi.

Tisztítószer

Emlékszel rá, hogy először a kettesen találkoztunk?

Te valamilyen kiállításról beszéltél, én meg arról, hogy mennyire gyűlölöm annak a tisztítószernek a szagát, amivel a villamost takarítják.        

Izzadt ujjaimmal doboltam a kapaszkodón. Azt hiszem, én igazán csak ezt hallottam, te meg Fehér Lászlóról vagy másról meséltél. Az biztos, hogy valamiért téma volt a rózsaszín, de nem tudtam, nem akartam figyelni. Ezért kezdtem inkább bele abba, hogy ezt egész nap érzem, valahogy bennem marad, és már inkább mennék gyalog az egyetemre, mert lassan meg-ő-rü-lök. Így mondtam, szótagolva, mint aki legalábbis már rég megőrült, és furcsa volt, hogy érdekellek.

Később, azt hiszem, nem mondtam, hogy miután találkoztam veled, a klórszag hirtelen kívánatosnak tűnt. Onnantól mély lélegzettel szippantottam magamba minden reggel, és nem értettem, hogyan zavarhatott régen valami, ami most ilyen kellemes.    

Tudod, egy ideje megint marja az orromat. Legutóbb már könnyezve, fuldokolva szálltam le a villamosról. Érted már? Ne nézz rám ilyen elgyötörten. Nekem ilyen ez a házasság veled. Ne haragudj.

Written by:

1991-ben született Nagykanizsán. Szociológia és kriminológia szakon végzett az ELTE-n, jelenleg piackutatóként dolgozik. Prózát ír.