Exitus

Elfeketedett a lába. Rossz ránézni, pedig ő a legszebb. Nem tágítok mellőle. A feleségem utál miatta. A váláson gondolkozik. A barátaim betegnek tartanak, pedig én csak ápolni szeretném. Hiába töltöm vele a napjaimat, túlnő rajtam a feladat. Térerőt keresek, felhívom a mentőket. A teraszon várok, hallom a kövek roppanásait a kerekek alatt. Kinézek, de csak egy személyautó. Száll a por, homokszínűre festi az eget.

Megérkeznek. Kiszáll két férfi. Intek, hogy kövessenek. A ház teraszától betonozott járda vezet a faházhoz. Elhúzom a reteszt, és beengedem őket. Itt van, mutatok a földre. Nem is látják, annyira kicsi szegény. Óvatosan felemelem. A tenyeremben mutatom meg az ólomfekete lábát. Ugyanaz a szürke fény sugárzik körülötte. Rémülten futnak, szirénázva elhajtanak. Leteszem az ágyára. Visszatolom a reteszt, becsukom a kertkaput. Nem fognak rajta segíteni.

Magamra zártam a szoba ajtaját. Nem érdekel, mekkora baromnak tart. Félig lehúzott redőny, süt a nap, a függönyt lebegteti a szél, látom a porszemcséket szállni. A számítógép képernyőjén egy ráncos, szürke arc tükröződik. Hirdetéseket nézek. Ég a szemem, rohanok zsebkendőért, ilyenkor mindig törölgetem, hiába nem segít. Becsukom, majd újra kinyitom. Megfogom az ágyat, és megfordítom. A számítógépasztalt is a másik sarokba teszem. A szekrényeket áttolom a szoba másik felére. Még a szőnyeget is felszedném és megfordítanám, de ehhez már egyedül kevés vagyok. Újra a gép előtt ülök. Feldobja egy régi egyetemi ismerősömet. Azt írja, hogy segít a gyógyulásban. Végig sem olvasom, már veszem is elő a bársonydobozt, kinyitom az ajtót, és rohanok a beteghez. Már a másik lába is teljesen fekete. Beleteszem, rázárom a doboz fedelét. Hirtelen hideget érzek, verejtéket a homlokomon. Sietnem kell.

Nem köszönök el. Becsapom a kaput, és rohanok a buszhoz. Ha jól emlékszem a címre,  csak két várost kell átutaznom. A buszmegállóban egy macska ül. Rám fúj, mielőtt közelebb lépnék. A busz hirtelen fékez, itt nem szokott utas felszállni. A sofőr megijed tőlem, ezért nem is kér pénzt. Nehezen, de kiveszem a várostáblát, leszállok. Voltam már itt, elindulok. Az utca lassan emelkedik fel a dombra, a végéig kell mennem. A házak ablakai sorra alszanak el, ahogy sétálok. Felérek a dombra, megfordulok. Vaksötét.

Nem csöngetek, átlépek a kerítésen. Ugat két kutya, felém futnak, majd elhallgatnak, mikor meglátnak. Verem az ajtót, mire nagy nehezen kinyitja. Nagyot ásít. Arrébb tolom, berohanok, és leteszem az asztalra a bársonydobozt. Kinyitom a fedelet. Már az egész testét ellepte a kór. Elnézést kérek, mondom. Legyint. Valószínűleg nem én vagyok az első, aki felkelti ilyenkor. Nem válaszol, csak levesz egy tányért, és gyufát keres. Meggyújtja az asztalon lévő gyertyát. A tányérra teszi a tücsköt. Előveszi a kést, a villát. Leül, nem imádkozik, nem köszön meg senkinek semmit. Látom, hogy megfeszülnek az izmai. A gyertyafényben megváltozik a bőre, feszes lesz, pedig az előbb még ráncos, csoffadt volt. A villát beleszúrja a tücsök lábába, levágja. A szájához emeli a falatot, és rágni kezdi. Hosszan küzdenek vele a fogai. Leültem a székre. Több óra telt el, mire az utolsó falathoz ért. Ne aggódj, ettől majd meggyógyul, mondja. Már régóta foglalkozom a sötétséggel, folytatja. Azt lehetne gondolni, hogy mindenkire ugyanúgy rossz hatással van. Ha teheti, kerüli az ember, de van, akire mágikus erővel hat. Nem tudok megszólalni. Nehezen veszem a levegőt, kimegyek a házból. Jobb lett. Mikor jöhetek vissza érte? Csak néz rám, de én újra felteszem a kérdést. Tudom, felesleges. Átlépem a kerítést és elindulok az utcán lefelé.

Felszállok a buszra, és elsétálok a buszvezető mellett. Visszaszólít, jegyet kell vennem, komoran a zsebembe nyúlok. Leülök. Elered az eső, a cseppek szöcskeként ugrálnak a busz ablakára.     

Written by:

1999-ben született Budapesten, Őrbottyánban él. A Károli BTK magyar szakos hallgatója. Több éve ír prózát, a sárvári írótáborban két alkalommal bronz oklevéllel díjazták.