Ittzés Ambrus verse Kustos Júlia vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Ittzés Ambrus verséhez Kustos Júlia írt reflexiót.


Ittzés Ambrus

A régi lakók kórusa

Most megmutatjuk neked, ez itt a penészes fasírt a konyhapulton,
ezek a repedések a zuhanyfülkén, a sütő ajtaján, az arcokon.
Az arcokat nem nagyon fogod látni. A tied még nem repedezett,
nem ismered a játékszabályokat, hát most elmondjuk,
hogy ne lépj olyan mezőre (fürdőszoba, nappali, stb.), amin már állnak.
Azzal csak elkergeted a másikat. Véletlenül kell találkoznotok,
elmenőben, érkezéskor, ilyenek. Éppen ez a játék, ez az egyetlen közös.
A köszönésed ne legyen görcsösen laza. Csak az ne legyen.
És szomorú se, ha sírnod kell, egymagadban sírhatsz, az majd
bebarázdálja az arcodat. Akkor majd közénk jöhetsz. De addig ne.
Ne akarj idetartozni, de úgy se tegyél, mintha nem akarnál, tudjuk, hogy
dehogynem. Ez nehéz. De hát mi nem nehéz. Hidd el, nekünk se könnyű
mindezt elhallgatni előled, és hagyni, hogy rájöjj magadtól, de máshogy
nem lehet, a zuhanyzófülke repedései, a penészes fasírt, a vonuló hangyák
a fürdőszobában, ezek nem engedik, hogy máshogyan legyen.



Kustos Júlia vakreflexiója

Kóruspróba

Keresek ebben a versben egy metaforát. Valamit, ami túlmutat önmagán, de úgy, hogy az nem explicit (mint mondjuk a szobák = mezők – mivel ez egy társasjáték), hanem titkosított és titkán keresztül beavatást ígér. Keresek egy metaforát, ami megfog, és átvisz a szöveg elsődleges jelentéséből egy szövegen (vagy észlelésen) túli tartományba. Talán hiába keresem. Ezzel a verssel a szerzője inkább azt mondja: alkotok egy atmoszférát. Lesz egy kísértetjárta házunk, ahol a tér egy rajtad túlmutató dolog miatt korlátozza mozgásod, lesz benne penész (nemtörődömség, nihil), szilánkok (erőszak vagy szegénység), láthatatlan arcok (akik nem teljesen láthatatlanok, csak éppen „nem nagyon láthatók”, akikkel mégsem lehet egy légtérben lenni, mert elkergetődnek, akiknek célja a nyomasztás, de a könnyeid mégsem viselik el, és ha már itt tartunk, a „görcsös lazaságot” sem), és hangyák (a természet elburjánzása).

Szóval itt van ez az atmoszféra, vannak benne ők (mi, a régi lakók), és van benne egy te, és ez kezd itt izgalmat okozni, hiszen logikusan a T/1-hez tartozás mintha kizárná az E/2-es önmegszólítást, viszont a lírai én egyszerre áll egy olyan pozícióban, amiben egyrészt tartozik a régi lakókhoz is, másrészt pedig nagyon nehéz leküzdeni azt az érzést, hogy a megszólított is valamiféleképpen a lírai én. Miért lenne egyébként fontos a szabályok tisztázása? Ki ez az idegen te, akihez mérten idegen lesz a régi lakók kórusa is, és az elmondottak személytelenek és újak? Ugyanakkor mégis az idegenség elől elősejlik valami cinkos ismeret: a jelenlevők és az említettek osztoznak a téren, szabályrendszerről beszélnek, ez az osztozás pedig egyfajta közös civilizatorikus ismeretet feltételez.

A beavatás elsőként látványelemekkel történik, majd a sírástól barázdált arc teszi: vagy talán csak tenné a megszólítottat a kórus tagjává, hiszen a 13.-14. sor fordulóján egyszerre kiderül, hogy az egész beszédhelyzet végtére is hallgatáshelyzet („nekünk se könnyű / mindezt elhallgatni előled”). Amit eddig elmondottnak véltünk mind olyan információ, amire a meg-(nem)-szólítottnak önmagától kéne rájönnie, méghozzá azért, mert a régi lakók kezét kötik a vers elején felsorolt látványelemek. Viszont akkor mire fel a megszólalás? (Óvatosan: mire fel az egész vers?) Retorikai kísérletet látunk? A versbeli rögzítetlenség és elhallgatás a narratíva Harcosok klubja-kísérlete? Ki beszél és kinek? És végtére is: miről?

Ez egy atmoszféra-kísérlet, egyben egy megszólalás-kísérlet. Valaki valakinek valamit mond. Ha az nem is fontos, hogy ki és kinek, talán azt mégsem ártana tudnunk, hogy mit és hogy miért. Egyelőre egy hogyanunk van.



Fotó: Bokor Krisztián

Written by: