Egy pacifista

Ácsorogtunk a negyvennyolcas megállójában. Régóta ismertem, de csak felületesen, és ezt nem is bántam. Az a típusú ember, aki könnyedén bocsátkozik beszélgetésbe ismeretlenekkel, műveltnek és mindig derűsnek látszik, amolyan beavatottnak, aki olyan kérdéseket is feltehet, amire mások nem is gondolnak. Főként nem csütörtök este, a negyvennyolcas megállójában. Biztos olvasott egy könyvet, vagy volt valami tréningen.

November volt, a vállak összeértek, összecsukott esernyőmről a mellettem álló néni köszvényes lábfejére csöpögött a víz, az én bőrcipőmet pedig az övé áztatta. A női ernyő kisebb. A láb is. Ekkor ez a mindig kiegyensúlyozott hirtelen felém fordult:

– Mondd, létezik olyan az életedben, akit vagy amit úgy igazából gyűlölsz?

Meghökkentem.

– Miért? Fontos lenne? Kellene valakit vagy valamit gyűlölnöm?

Figyeltem az esőt.

– Hm… nem kötelező, de… manapság általában szokás – válaszolta kissé egykedvűen, és mivel megcsörrent a mobilja, ezzel abba is maradt a társalgásunk.

Most, többször átgondolva a kérdést, azt hiszem, ezt válaszolnám neki: „Nem gyűlölök én az égvilágon senkit és semmit, barátom. Pacifista, elfogadó, békés természetű ember vagyok.”

Mondom, ezt válaszolnám ma, ha újra megkérdezné. De ha, tegyük fel, nem elégítené ki a válaszom, mert ő is átgondolta már ezt ezerszer, és kiforrott véleménye van a témával kapcsolatban, nos, akkor, és csakis akkor lehetséges, hogy szelíden így folytatnám: „Tudod, ha már valamit mindenáron muszáj, akkor legjobban talán magát az erőszakot gyűlölöm. Az erőszak minden fajtáját!”

Ez világos kommunikáció, biztos bólogatna, hisz alapjában véve értelmes ember. Bár, lehet, hogy kissé konok. És épp ezért, ha esetleg ez sem lenne elég neki, akkor így folytatnám: „Nemcsak a fizikai, hanem a verbális agressziót is utálom.

Na, ezek után már biztosan nem kérdezne többet, főleg, ha közben szúrósan a szeme közé néznék. Ám ha érzéketlenül tovább firtatná a témát, és nekem egészen véletlenül köhintenem vagy tüsszentenem kellene – ilyenkor, nyirkos időben könnyen megesik ez az emberrel –, szóval, akkor őt ez, a mikroflórámmal gazdagon dúsított orkán elrepítené a buszmegállóval, a laptoptáskájával és mobiljával együtt egészen Ököritófülpösig. Annyi levegőt még tartalékolnék azért, hogy egy röpke üzenetet utána kurjanthassak: „A szóbeli agresszió finom megnyilvánulásait sem tudom ám elfogadni! Falra tudok mászni például azoktól a frissen kinevezett vezetőktől, akik úgy kezdik a nyilatkozatukat, hogy rendet kellene tenni végre a fejekben, érted, pupák?” Ezt az üzenetet aztán fontolgathatná a repülés kábulatában.

De, tegyük fel, hogy továbbra sem hagyna békén, és a fergeteg, melyet élsporttól edzett tüdőm keltett, mondjuk, a vasútállomás első vágányára taszítaná, pont, amikor keresztülhúz a mátészalkai gyors, szóval, akkor csak úgy, Isten akaratában megnyugodva, magamban hozzátenném: „Mellesleg, kis barátom, arroganciának tartom azt is, ha mondjuk valaki mindenáron ki akar kényszeríteni belőlem egy választ valamilyen fölösleges, pitiáner kérdésre. Vagy bármilyen kérdésre.”

És ha valami oknál fogva ez a rohadék még ezt is megúszná, mondjuk, pont úgy hullana a sínek közé, ahogy egy hasmenéses részeg egyrétegű ragacsos papírja pottyan, és teljes felületével egybetapadva a talpfákkal, ép bőrrel élné túl ezt az egészet, majd miután a szerelvény elhúz fölötte, kábulatából felocsúdva mindkét öklét üvöltve rázná az elzúgó vonat után, na, én ekkor felhívnám őt a mobilján. Mert természetesen ismerem ennek a tetűnek a számát. Az ilyen rögtön, első alkalommal, kérdés nélkül névjegykártyát ad, leíratja, rád csörög, és a biztonság kedvéért még el is küldi sms-ben, Messengeren és emailben, szóval, én ekkor visszahívnám, és nemes egyszerűséggel a hogyléte felől érdeklődnék. Aztán, amikor az események hatása alatt, nemhogy az nem jutna eszébe, hogy én ki vagyok, de még a saját neve sem, na, akkor ezt üvölteném a beteges, agresszív agyának üresen kongó kamráiba, hogy visszhangozzon neki ott az idők végezetéig:

„Rájöttem, végre, te rohadék! Mindennél erősebben, érted?, leges-leges-legjobban attól irtózom, egyenesen rühellem, amikor valaki nyíltan kijelenti, hogy manapság általában szokás gyűlölni valakit vagy valamit! Na, ezeket a gyűlölködőket én ki nem állhatom!”

És akkor kinyomnám a telefont.

Written by:

1967-ben született Mohácson. Tanulmányait az Állatorvostudományi Egyetemen végezte. Jelenleg egy állatgyógyászati vállalat diagnosztikai üzletágának vezetője. Első novellája a Vigilia folyóiratban jelent meg 2012-ben. Írásait a Nyugat PLUSZ közölte. Zsámbékon él feleségével és három gyermekével.