Körtesi Márton verse Csete Soma vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Körtesi Márton verséhez Csete Soma írt reflexiót.


Körtesi Márton
Nyomtáv

A pupillák is ritmusra ugranak
egyik lámpaoszloptól a másikig.
Az ablakkeretből megindul
s kiúszik az állomás, és
felveszi az út sántító lüktetését
az izomszerkezet.

Tudattalan siklás két nyomtávátállás között:
mint kristályon elmosódott kékes-zöldes
csillogások, hömpölyög be a mezőkről a fény,
túlhevült párkányán megbuggyan
a kiterített óra üveglapja.

Minden szinkopáló kettyenéssel
elmélyíti súlytalanságát, a
tört ütemben lappangó inerciától
megszédülve hátradől és arcát sütteti.


Izzó szemhéjak mögül
lustán tekint magára
a mindenkori jelenlét, s
mint gazdájához kucorog
mellé a pillanatnyi én.



Csete Soma vakreflexiója

Mondhatjuk, hogy a költészet a pillanatot akarja megragadni. Amikor rájön, hogy ez nem sikerül neki, akkor a végtelen idő felé fordul, amiben a megragadni kívánt pillanatot elveszíti. Mivel a végtelenség is kicsúszik kezei közül, egyfajta sajátos ritmust kezd el tulajdonítani az időnek, amely mintegy visszaszövi a pillanatokat a saját szövetébe. („A műalkotás úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgai eltűnnek.”) Ezt a ritmust úgy kezeli, mint valamit, ami tulajdonképpen egybeesik hétköznapi észleleteink történetével, mégsem mesélhető el hétköznapi észleleteink történeteként. A ritmust az el nem mondhatóság hiánymintázataként kezeli. Amikor a mondhatóság expliciten az el nem mondhatóság kérdésévé válik, akkor a költészet öntudatra ébred. Az idő feletti uralom a mondat feletti uralom függvényévé válik. Gyanúsak lesznek a bölcselkedő elgondolások és az előgyártott fogalmak, a filozofikus líra komplett hagyománya. A költészet felismeri, hogy az elmúlás szavaival nem lehet leírni az elmúlást. Az idő az értelmezői tevékenység „belső” idejével azonosítódik, ezzel együtt a költészet kiiratkozik az értelem „hagyományos”, reprezentatív iskoláiból, és befogadójára zárul. Feltördeli a nyelvi értelmet, feltördeli a képi értelmet, egymásba tördeli a kettőt, hiátusok, szakadások mentén kezdi el szervezni magát, hogy mintegy elébe vágjon az értelem működésének. Úgy formálja, készíti elő ezt az értelmet, hogy annak ellentmondásos működése a befogadót a megkésettség és az elsietettség bonthatatlan, egységes élményében részesítse. („Kész van, ami készül.”) Magától a nyelvi értelemtől mégsem tud teljesen elszakadni, hiszen rajta fejti ki munkáját. Annyira különül el tőle, amennyire manipulálni tudja. Az értelem hazugságai ellenében küzd az nyelv igazságáért. Csakhogy aki igazat beszél, ugyanazon a nyelven teszi, mint aki hazudik. A beszéd, így vagy úgy, de csalás. És a költészetnek nem elég csalnia, le is kell lepleznie magát csalás közben. A költészet ezen a ponton saját öntudatára eszköztárként, és mint eszköztárra ébred rá. Innentől nincsen, aki beszél. Ahogyan a befogadó megsejti, hogy a közlés (a vers) tulajdonképpen egybeesik a befogadás gyakorlatával (az versolvasással), úgy a költő is megsejti a maga részéről, hogy a közlés (a vers) tulajdonképpen egybeesik a közlés gyakorlatával (a versírással). A befogadó rájön, hogy nem a költő szavait olvassa, a költő meg rájön, hogy nem a befogadónak ír. Kettejük között a vers nem eshet mással egybe, mint a betű anyagiságával, tehát önmagával. Az önreflexió útjának végére érő költészet ezt akarja megragadni, úgymond a verset, a betűt magát. Gyanúját ezen a ponton önmagára irányítja, és elkezdi megtisztítani önmagát – önmagától. („A művészet úgy beszél a világ dolgairól, hogy a világ dolgairól való beszéd eltűnik.”) Miután már leszámolt az értelemmel, most leszámol a metrummal, leszámol a szintaxissal, leszámol a szóképekkel, és előbb-utóbb leszámol minden referenciával, hogy üres grammatikára eshessen szét. Aztán megpróbálja a lehetetlent, a fehér lapot megragadni, amin a betű egyáltalán megjelenhet. (Nem az üzenet, „maga az adás a gonosztett.”) Ennek a képtelen kísérletnek a végpontja, legalábbis a magyar lírában biztosan, Tandori vers nélküli címe (A gyalog lépésnek jelölhetetlensége osztatlan mezőn) és cím nélküli verse („Ugyanez elmondható bármiről”). Ez a totális kiüresedés és vonatkozás nélküliség a modern költészet végső traumája, és csak úgy tud kijönni belőle, hogy ezen a ponton véget is ér. Ami ez után, ennek tudatában történik a lírában, posztmodern. A posztmodern a költészet újratöltésének kísérlete, úgy, hogy közben nem feledjük, lyukas pohár van a kezünkben. Ennek több dologgal kell együtt járnia. Egyrészt radikálisan és expliciten újra kell értelmezni a komplett költészeti szövegkorpuszt (fókuszba kerül az intertextualitás), másrészt teret kell átadni a politikumnak és a személyességnek, általában a referenciának, amit visszafoglalhat a költészettől. Hogy ne essen megint ugyan azokba a hibákba, a költészetnek végleg el kell vetnie igazság és hazugság ellentétét, de továbbra is az igazságot kell keresnie, mint azt a valamit, ami minden hazugságban közös. Számára így kerül az igazság — úgymond mentálegészségügyi okokból és csupán részlegesen — újra odaki. A posztmodern nem egy iskola vagy irányzat, hanem egy szükségszerű vállalás, amiből minden költőnek, aki „újat akar mondani”, ki kell vennie a részét. Mivel ez a vállalás lehetetlen, a posztmodern nem is korszak, hiszen soha nem érhet véget.

Tudom, hogy nagyon zavaros, ellentmondásos, történetietlen, egyszerre túlbonyolító és leegyszerűsítő ez a rövid összefoglaló, mégis: nagy vonalakban ezek lennének azok az összefüggések, amelyek alapján a magam számára eldöntöm, hogy „reflektált-e” egy vers, vagy sem. (Kicsit szerencsétlen, de, úgy néz ki, számomra a „posztmodern” tulajdonképpen egybeesik a reflektáltsággal.) Persze attól, hogy egy vers nem reflektált a fenti értelemben, még lehet jó és érdekes – sőt a reflektálatlanul jó versek által bonyolódik és tágul a leginkább a szempontrendszer. És nyilván egy szerzőnek, hogy reflektált verset írjon, még érintőlegesen sem kell ismernie akár csak a fogalmakat sem, amiket fent használtam, hiszen a nyelv mindent megoldhat, akár helyette is, a hagyomány észrevétlen áldása által. És persze a legreflektáltabb vers is lehet bűnrossz. Azért fejtegettem mindezt ilyen hosszan, mert valamennyire tisztázni szerettem volna, hogy amikor azt mondom egy szövegről, hogy reflektálatlan, vagy valamilyen “gyanútlanságot” kérek rajta számon, akkor azt körülbelül hogyan értem. 

Mondhatjuk, hogy a Nyomtáv című vers a pillanatot akarja megragadni. Ahogyan a végén olvassuk, “jelenlét” és “én” összekapcsolódását. Egy döcögő vonatfülkében ülünk, utazunk, ringat az ütem, súlytalanság, öntudatlanság, kiüresedés stb. Tökéletes szetting az időn, a “pillanaton” való meditáláshoz. Csak valahogy túl tökéletes. A képi világ hol túl finomkodó, szinte giccses (“mint kristályon elmosódott kékes-zöldes / csillogások, hömpölyög be a mezőkről a fény”), hol a kölcsönzöttség hatását kelti (“túlhevült párkányán megbuggyan / a kiterített óra üveglapja”) — így a látvány, ami a szemem elé tárul, nem különösebben lep meg, vagy ami talán még fontosabb, nem tudja érdemben megalapozni vagy ellensúlyozni a vers tömény fogalmiságát. Ritmus, lüktetés, szinkópa, ütem, inercia, jelenlét: nagyon direktek és egyben túl általánosak ezek a fogalmak, főleg ilyen sűrűn egymás mellett. Nem jelölnek szinte semmi olyat, ami amúgy ne következne automatikusan a vers “meditatív” hangulatából, alapállásából. “Nincs velük kezdve semmi”, kiszámítható funkciókat teljesítenek. “Minden szinkopáló kettyenéssel / elmélyíti súlytalanságát, a / tört ütemben lappangó inerciától / megszédülve hátradől” — mindent értek, csak a szédülést nem érzem. Visszakanyarodva a legelejére: nem látom, hogy a vers számára a legkisebb mértékben is gyanúsak lennének a saját fogalmai, a saját eszközei. Mintha csak körülbástyázná magát velük. Bármennyire gördülékenyek a mondatok, az az érzésem már az első versszaktól, hogy tudom, mire megy ki a játék. Nem szembesülök semmi egyedivel vagy drasztikussal, mert a vers mondatai előre kigondolják magukat a fejemben. Ami folyamatosan arról beszél, hogy ringat, nem tud ringatni igazán. A sok fogalom kitakarja azt a flowt, amit közvetíteni szeretne a szöveg. Beleragad egy elmélkedő retorika pátoszába, amiről tudomást sem vesz. Nem alakít ki reflexív viszonyt önmagával, nincsen kontrasztja. 



Fotó: Bokor Krisztián

Written by: