A könnyebbik út

Mindig szerette a zsúfolt helyeket. Útnak indult aznap este is, hogy találjon egy jókora embertömeget, ahol elvegyülhet. A pláza erre tökéletes. Sokan lézengenek, van büfé, amúgy is inni akart egy kávét. Az segít a koncentrációban. Az anyja is megmondta, hogy nagyon oda kell figyelnie. „Soha ne árts.”
Sokszor próbálgatta már a módszert, hogyan lenne a legjobb, de a lényeg ugyanaz volt. Mászkált, míg meg nem látott valakit, aki felkeltette az érdeklődését. Lehetőleg egyedül legyen az illető. Tisztes távolságból követni kezdte, figyelte. Akik siettek, vagy valakivel találkoztak, nem voltak alkalmasak, őket elengedte. Olyan kellett, aki végül leül magában egy helyre. Akkor könnyebb.

Hosszabb időbe telt, mint máskor, de megtalálta. Egy lányt. Nem sokkal zárás előtt a pláza alsó szintjén ücsörgött. Ígéretes. Nem volt előtte tálca, csak egy könyv és a táskája. Két asztallal távolabb ült le tőle egy félreeső zugban. Onnan tisztán láthatta, mit csinál a lány, mégsem keltett feltűnést. A lámpák egy részét leoltották, ez jól jött a fiúnak. Kinézett a lány vállán egy pontot. Csak nézte, egyre elmélyültebben. Néha elkalandozott a tekintete egy hajtincsre vagy a nyak vonalára, de a vállon az az egy pont fontosabb volt. Ott a legkönnyebb bejutni. Lehunyta a szemét, majd kis idő múlva, mikor kinyitotta, beszélni kezdett. A szája nem mozgott közben
„Leülsz egy pláza büféjébe verseket olvasni. Akár ki is tűnhetnél vele, de nem, látom, te inkább rejtőzködsz.
Jó ez a hely, igazad van, én is szeretem. Itt annyira lehetsz magányos, amennyire csak szeretnél. Ülsz, olvasol, végül is Peer Krisztián elfér a McDonald’s mellett.
Közelebb engeded magadhoz a halált és a szerelmet? Érdekes gondolat…
Tetszik, ahogy olvasol.
Eszembe jutott… lehet, hogy veled menne máshogy is. Talán.
Látom rajtad, hogy már fészkelődsz. Inkább egy adag sült krumplira vágynál, pedig utálod. Miért nem engeded el akkor? Miért fontos ez ennyire?”
A lány az utolsó oldal végére ért, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, becsukta a könyvet, végigsimított a borítón.
„Én is éreztem már hasonlót. Majd átrágja magát rajtad, és ami nem kell neki, kiköpi. Így szokott ez lenni velem is.”
A lány egy noteszt vett elő. Belemerült a lapozgatásba, csak néha nézett fel a körülötte felbukkanó zajokra. Írni kezdett: „Zavar az élet körülöttem. Lehetne ilyesmi a sírfeliratom: Jó buli lett volna, de ez a kurva élet folyton megzavart.”
Jót mosolyogtak ezen mindketten, majd a lány visszatért az íráshoz.
A fiú még mindig azt a bizonyos pontot nézte a vállán, de egyre feszültebbnek érezte magát. Ingerült lett, nehezen tudott koncentrálni.
Az anyja sokáig kibírta, hogy ne szólaljon meg, de a fiú már egyre hangosabban hallotta a fejében a gondolatait: „Tudod, hogy ezt nem szabad, nem szeretem. Hagyd ezt abba! Hagyd abba! Engedd el!”

A lány csak írt, és közben mosolygott. Mosolygott!
A fiú nem bírta tovább, felpattant a székből, előrébb lépett, és ráförmedt a lányra.
– Nem szégyelled magad? Nem illik más fájdalmából hasznot húzni! Ennek az embernek meghalt a szerelme. Hogy lehetsz ettől boldog? Hogy? Hogy lehetsz egyáltalán boldog?
Amint tudatosult benne, mennyire dühös, elkapta a lányról a tekintetét, imaként mormolta magában: „Kérlek, csak nehogy ártsak. Csak nehogy ártsak!”
Heves, gyorsan terjedő fejfájás lett úrrá rajta.
„Ne, anya, kérlek!”
„Megmondtam, hogy hagyd abba. Nem hallgattál rám. Még mindig nem figyelsz eléggé! Soha nem tanulsz semmiből!”
A fiú visszagörnyedt a székre, fejében görcsöltek a gondolatok, égetett. Bármennyire is fájt, összeszorította a száját, és próbált beleolvadni a környezetébe. Fontos, hogy ne keltsen feltűnést. Mélyeket lélegzett, ellen akart állni, de eluralkodott rajta az anyja dühe. Bárcsak ne született volna meg, bárcsak normális lenne, akkor nem kellene vele foglalkozni. Sosem lesz elég jó. Megérdemli a büntetést.
Lassan csillapodni kezdett a fájdalom, pedig azt hitte, hosszabb lesz. Hosszabb szokott lenni. Mikor már ki tudta nyitni a szemét, felnézett. A lány állt ott mellette, mereven nézte a bal szemöldökének a halánték felé ívelő végét, majd halkan megszólalt.
– Ne haragudj, nem akartalak felbosszantani és bajba keverni. Csak olyan jó volt végre nem egyedül lenni… hanem együtt valakivel, aki ért.
A fiú régóta először mert valakinek a szemébe nézni, tudta, hogy most nem kell félnie. Már az anyja hangját sem hallotta. Nem értette pontosan, hogyan lehetséges. Azt hitte, csak ők ketten vannak. Csak ő és az anyja. Bár a lány aggodalmas arccal állt mellette, ő mégis mosolygott.

1985-ben született Budapesten, Debrecenben végzett szociológusként, majd újságírást tanult a MÚOSZ-nál. Adatelemző. Túllépve a cikkeken, szakdolgozatokon és fiók-jegyzeteken, 2018 áprilisa óta foglalkozik komolyabban a prózaírással.