Eper, csoki, vanília

Anna reszketett az eltökéltségtől, ahogy a folyosóra lépett. Becsukta maga mögött a bejárati ajtót és kulcsra zárta, nehogy kikapjon. Izzadt, a hónalja összeragadt, mint egy tépőzár. A Rákóczi úton lakott, a Gizi Fagyi a Hársfa-Rákóczi sarkán volt.  

A Converse-utánzat tornacipőjét vette fel, farmerrel, meg a zöld kabáttal, az volt a legkevésbé lányos, a fejére teljesen ráhúzta a szürke sapkát. Úgy, hogy a fülbevalója ne látsszon ki. Ha az egészen túl lesz, hátra van még egy feladat: visszacsempészni az anyja parfümét. De egyszerre csak egy lépés, mint a katonáknak. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, pedig a rétes nagyon jó, katonának az való. Anna katona akart lenni, legalábbis egy időre.  Nem tudta, miért. Egészen harminckét éves koráig, amikor anyja elmondja majd neki, hogy tulajdonképpen fiúnak kellett volna lennie.  

Fel kellett kelnie hajnalban, hogy segítsen a szendvicsekben. Megfőzni a tojást, összevágni a savanyú uborkákat, megkenni a kenyereket. Aztán amikor a tojás kihűlt, összevágni a tojásvágóval, mert csak azzal lehetett szabályos szeleteket vágni, rátenni a szendvicsekre, és rápöttyenteni a piros aranyat a tetejére. Anya leszidta, ha túl sokat pöttyintett.

A lányoknak puncija van, a fiúknak pöpöse. Óvodáskorában csak ennyit mondott az anyja. Aztán később ezt kiegészítette azzal, hogy ott minden lánynak van egy lyuk is, amin kijönnek a gyerekek. Anna meg akarta nézni, hogy ez igaz-e, és egyik éjjel, a takaró alatt kitapogatta magának. Tényleg, tényleg ott volt. Ott, benne, alul volt egy rés! Egy bejárat a belsejébe, a hasába. Pontosabban egy kijárati és bejárati ajtó. Kicsit beljebb dugta az ujját, talán, hogy megtudja, mi van mögötte, vagy csak a döbbenet miatt, és akkor egyszerre éles fájdalom hasított belé. Kirántotta az ujját. A bejárat be van zárva, gondolta, soha nem tud kijönni rajta semmiféle gyerek. De senkinek nem mondhatta el, hogy oda nyúlkált, megkérdezni sem merte. Napokig, hetekig üldözte az a nyomasztó, fullasztó érzés a bezárt kapu miatt. Aztán egy idő után elhalványult az ijedelem, mint egy rossz álom.

Belépett a cukrászda ajtaján. Megnyugtatta, hogy épp nem volt benn más, csak ő meg a Fagyis Gizi. Határozottan odament a pulthoz, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy Fagyis Gizi pontosan tudja, ő Anna, és a Rákóczi felső végén lakik. Az utcáról behallatszott a fiúk nevetése, beszélgetése. Csapatban, vagy az apjukkal jártak kaputól kapuig, hogy meglocsolják a lányokat.

Anna elmondta a locsolóverset. Az ezt követő csendben a kérdés ott lógott kettőjük közt a levegőben. Anna azt várta, hogy a fagyis nő rámordul. Vagy, ami rosszabb, felhívja az anyját. De nem ez lett. A nő először meglepődött. Végigmérte Annát, aztán, mint aki eldönt magában valami fontosat, mosolyra húzta a száját, és azt mondta, szabad.

Anna ügyetlenül lesprézte a fagyis nő gallérját. Kettőször, ahogy apjától látta. Utána nem mert Gizi nénire nézni, a színes fagyikat figyelte a pultban. Ebben a pillanatban nem számítottak az anyja piros aranyos szendvicsei. De még az a lyuk sem, ami be volt zárva. Csak állt ott, egyben, fiúként és lányként egyszerre. 

A fagyis elővette az édestölcsért meg a fagyiskanalat, és feltette a kérdést. Anna kiszáradt torokkal válaszolt: Eper, csoki, vanília.

Written by:

Jóval a kilencvenes évek előtt született. Jelenleg Budapesten lakik, idegen nyelvekkel, kommunikációval foglalkozik. Élt falun, kisvárosban, nagyvárosban, külföldön.