Porcelán

Többen beadták a keresetet a lányomért. Volt, aki pénzzel, volt, aki kitartó utánajárással, volt, aki agresszív lejárató kampánnyal próbálkozott. Te mindössze nem ellenkeztél. Próbálták rád bizonyítani a szerfüggőséget, de rajtad nem lehetett fogást találni. Nekem se sikerült soha.

Mire a lányunk öt éves lett, már negyedszerre költöztetek. Amikor a második születésnapja előtt hozzád került, még Budán laktatok. Fél éven belül megkezdődött a vándorlás, egyik hatalmas és drága bérelt lakásból a másikba. Az ötödik születésnapját elfelejtetted. Csak egy évvel később, amikor a hatos gyertya talpát fúrtad a bolti mignonba, rémlett fel, hogy az előző évben mintha nem történt volna semmi hasonló.

Nem az győzött meg róla, hogy tényleg a te gyereked, hogy ugyanolyan szemei voltak, mint neked. Nem is az, hogy magától értetődően játszott bármilyen hangszeren. Egyedül azért hittél a papíroknak, mert annyi felelősséget még éppen éreztél iránta, hogy mielőtt teljesen átadtad volna magad a drogoknak, az utolsó pillanatban mindig rábíztad valakire. A barátaidra vagy az aktuális nőidre, akik emiatt úgy érezték, bennük bízol a világon a legjobban, és ők biztosan mások, mint a többiek.

Előfordult, hogy csak pár napig tartott a drogtúrád, de olyan is volt, hogy két hétig nem tértél magadhoz. Az ötödik születésnapja egy ilyen időszak második napjára esett. A gyerek tudta, hogy születésnapja van. Hajnali hatkor félálomban kimászott a hatalmas franciaágyából és elindult keresztül a lakáson, hogy megkeressen téged. Elfelejtette, hogy előző nap elköszöntél tőle és otthagytad egy idegen, feketehajú, kenetteljesen vigyorgó nővel, aki most ott feküdt a helyeden a félhomályos hálószobában. A lányom megállt a küszöbön, érezte a női parfüm illatát, a tiédet viszont nem, és megijedt. Inkább visszafordult a nappaliba.

Felkapcsolta a villanyt és a csillogóan fehér helyiség közepére, a szőnyegre ült le, pontosan a nagy üvegcsillár alá.      

Ma van a szülinapom, suttogta. Úgy hívnak, hogy Lina, és oviba járok a Margit nénihez.    

A hálószobádból mocorgást hallott, félt, hogy akárki is van ott, leszidja majd, amiért felkapcsolta a villanyt és hangosan beszélt ilyen korán, de csak azért sem ment vissza a szobájába. A nappaliból rá lehetett látni a bejárati ajtóra, azt várta, hogy hazaérj. Nem gondolt rá, de tudta, hogy a megérkezésed egyet jelent a következő költözéssel. Azt nem tudta, hogy ez a kábszi miatt van (te hívtad kábszinak), meg azért, mert meg voltál róla győződve, hogy a környezetváltozás segít neked abban, hogy leszokj.

Hét körül a társasház lakói mászkálni kezdtek a folyosókon, a régi rácsos lift nyikorogva és kattogva járt. A gyerek minden zajra figyelt, de nem fordult az ajtó felé. Hanyatt feküdt, kezeit a plafon felé nyújtotta, és követhetetlen történetet mesélt magának, amiben az egyik ovis csoporttársa piszkálódására panaszkodott.

Vékony, rózsaszín pizsamában volt. Amikor már nagyon fázott, bement a szobájába, hogy a magas ágyról lerángassa a királykék műselyem huzatú, nehéz paplant. Aztán meglátta az alvós plüssét meg a többi állatkát, amik az ablakban voltak felhalmozva, és inkább azokat gyűrte a hóna alá, hogy kivigye magával. Nagy munka volt, négyszer fordult, mire mindet kicipelte, aztán visszament a takaróért is.

Gondosan sorba állította őket a zongora előtt. Felmerült benne az is, hogy felmászik a székre és játszik a zongorán, de aztán eszébe jutott, hogy mostanában bántja a hangja – a legutóbbi költözésnél elhangolódott, mert nem figyeltél a szállításra, utána pedig elfelejtettél hangszerészt hívni hozzá.

Minden plüssmókusnak, elefántnak, macinak, kutyának és tigrisnek egyesével elmondta, hogy maradjanak a helyükön és ne hangoskodjanak, amíg tart az előadás. Amelyik felborult, azt kitámasztotta egy másikkal és rászólt, na most már tessék viselkedni.

Eléjük terítette a paplant, próbálta elsimítani a ráncokat, de a karjai rövidek voltak, a huzat meg nagyon csúszós, minduntalan rá kellett másznia az egyik oldalról, hogy a közepét elérje, ilyenkor az addigi munkája tönkrement. Egy idő után belefeledkezett az ide-oda csúszkálásba, a térdein pörgött a paplan közepén, míg el nem szédült.

Ajjaj, pisilni kell!, állt meg egyszerre. Elgondolkodva nézett a fürdőszoba irányába, ez biztosan hangos lesz, morfondírozott, de muszáj volt menni.

Ült a vécén, lábait lóbálta, a bokáira húzott pizsamanadrágban próbálgatta, mennyire tudja eltartani egymástól a lábfejeit.

Már végzett, de megakadt a szeme a kádon. Bámulta, még a láblóbálást is abbahagyta. Szőke szemöldökeit összeráncolta. Meg sem törölte magát, a vécét sem húzta le, csak lekászálódott róla, felhúzta a nadrágját és egyenesen a fűtött porcelánkádhoz sétált. Megállt előtte, kezeit a szélére tette és azt motyogta, hát persze, remek ötlet kedvesem!. Ezeket a „remek” meg „kedvesem” szavakat az egyik sorozatból tanulta, amit akkor néztél, amikor részeg voltál és csak ahhoz volt erőd, hogy elindítsd az ősrégi DVD-lejátszót, amit lakásról lakásra vittél magaddal, benne ugyanazzal a lemezzel. 

Most a takarót vitte elsőként, ami úgy csusszant végig a sima porcelánon, mintha csúszdázott volna, és szétterülve elfoglalta helyét a kád alján. A gyerek fel-alá mászkált a fürdő és a nappali között, dobálta a paplan után a plüssöket, már nem volt fontos, hogy milyen sorrendben vannak. Az utolsó kör után behúzta a fürdőszobaajtót, óvatosan megállítva, mielőtt becsapódna. Bemászott a kádba, megkereste az alvós plüsst, és hónapok óta először megint elkezdte szopizni az ujját.

Nem tudta felidézni, mi történt, de abban biztos volt, hogy az anyukája egy kádban van valahol. A halálom második évfordulóján mondtad neki, még a négyet sem töltötte be. Beszedtél néhány tablettát, ketten voltatok otthon, kint nagy pelyhekben esett a hó. Képeket mutogattál neki rólam. Nem voltál teljesen magadnál, különben eszedbe sem jutottam volna. Pláne nem mondtál volna olyanokat, hogy „azért jó nő volt az anyád, kár érte”. Azt kérdezte, hol vagyok most, amitől eléggé feszült lettél. Ráittál a bogyókra, aztán összefüggéstelenül és nagy szünetekkel előadtad neki a történetet. „Anyád kinyírta magát, vágod? Direkt csinálta, én tudom… Befeküdt a kádba abban a kibaszott lyukban, ahol laktatok… és beszedte az összes szájbakúrt gyógyszert és megitta rá az összes szájbakúrt whiskeyt és kibaszottul elaludt, vágod, kiscsaj…” Azt hitted nem emlékszik, mert te is alig emlékeztél arra az estére. De ezután minden alkalommal, amikor a kádban kuporogva találtad őt, azt kívántad, bárcsak odaadtad volna bárki másnak, aki magához akarta venni.



Kép forrása: https://stock.adobe.com/images/shards-of-broken-crockery-ceramic-plates-cups-and-porcelain-on-the-floor/250286631?asset_id=250286626 (standard license)

1992-ben született Kőszegen. Pszichológia alapdiplomát szerzett az ELTE-n, egyetemi évei óta él Budapesten. Zenekari menedzsmenttel és sajtóval foglalkozik, emellett prózával és lírával is kísérletezik.