Kertai Csenger verse Kustos Júlia vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Kertai Csenger verséhez Kustos Júlia írt reflexiót.

Kertai Csenger
Aztán legyen béke bennem

I.

Nézd, szakadozik az ég,
és fehérhasú fények mutogatják maguk neked.
Valaki rendet rakott,
a virágok pedig nem akarják, hogy megköszönd,
ha tavasszal rózsaszín szirmokba pirulnak előtted.

Hányszor feküdtél már le úgy,
hogy a füledbe ezer kis szuszogás kívánt
állandó helyet?
Most könnyű a levegő, elbírod a súlyát
az öledbe fészkelő fiókáknak.

Kint összetaposott virágágyások,
a föld alatt gyönge magok pihennek,
ha összebújunk, halljuk a hangjuk,
így indulnak növésnek benned parancsaim,
hogy reggelente halott fények
menetelnek hozzád,
délután meg gyenge eső botozza a hátad,
hogy este szeretőd karjában melegedhess.

Tudod hány munkás dolgozik azért,
hogy villanyod legyen, telefonod?
Érted a hálaének, aki fájdalommal
hajtogatod magadba minden reggel a lelket,
tudd meg,
fájdalmaiddal már kifizetted haragos angyalaimat.

Most pihenj. Este van, ilyenkor
nézz tévét, játssz aranyos gyermekeiddel,
többet nem kérek olyan áldozatot,
amibe beleszakadhatsz,
mert én meghallgatom gyermeteg kéréseidet.

II.

Feltáruló völgyek alól jönnek panaszos jajkiáltásaitok,
és én eltartalak titeket égi határaitoktól,
nehogy meglássátok a vizekbe merészkedő bárányt,
akit leöltek és vére elmosta az almafákat és az ember
összes terméseit,
ezért nincs mivel takarózni este,
és a férfi nem lehet férfi többé,
de a nő mindig nő marad,
a legmelegebb őszi napon csurgó méz
szilánkjain csillogó, gyönyörű, harmatos megmutatkozás,
ki akar változtatni ezen,
ki akarja megekézni az eget, és begyűjteni
lila és arany villámainak gyümölcsét,
az Istentől végleg elszakadt embert?

Akkor vagyok boldog, amikor nem nézel rám,
belülről feszítesz, mint az őrültet saját démonja hajnali óráiban,
amikor senki sem látja,
keresztre feszített nők ágyékait szimatolom,
ha valahol, csak ott bújhat az igazság,
az angyalok nem rémisztenek,
sem a szétfűrészelt és nyakig vérben tapicskoló istenek,
úgy szeretem magam, mint ahogy az atya tette a fiúval,
bosszút fogok állni azokon, akik véresre erőszakolták
gyönge búzáimat,
kegyetlenül visszaszerzem, ami az enyém,
aztán téged foglak simogatni,
arany hajadat,
te szegény, szerencsétlen, hányattatásoktól való,
zafírokra alapítlak, és rubintba foglalom a neved,
jönnek már a nagy fekte harangok,
véres kések, démonok, bohócok,
a gonoszok nekem rosszat akarnak,
félek, hogy elvisznek, és meghalok,
annyira félek, hogy meghalok,
„segíts nekem, ments meg, vigyázz rám, védj meg,”
így imádkozzatok.

Aztán legyen béke bennem.
Virágos, fénnyel teli,
fojtogató éjszakában.



Kustos Júlia vakreflexiója
Indiáncsomók

Kézműves nyári táborokat nem lehet indiántincsek és karkötők nélkül megúszni. Egyszerűen nem. Ott áll egy szép, barna, huszonéves srác/lány a fák alatt, egy régi sörpadnál és azt mondja, válasszunk hat színt, az egyik végét kötözzük rá egy széklábra, vagy a nagylábujjunkra, és már hurkolhatjuk is az indiáncsomókat. Orrvérzésig. (Akinek nem teljesen világos, miről beszélek, kattintson ide.) Ezeknek a készítése látszólag egyszerű, ugyanakkor ha valamelyik sort elrontjuk, esetleg meggondoljuk magunkat, akár egy órán keresztül is feszegethetjük a szálakat egy gombostűvel, amíg szétbomlik. A szálak színe pedig olykor elég esetleges.

A vers dinamikája kísértetiesen hasonlít ehhez a folyamathoz. A szerző kiválasztott bizonyos szálakat, összefogta, és soronként egymáshoz kötötte. Egymáshoz kötött annyi hangnemet (imitációt?), motívumot, képi, dinamikai és tematikai váltást, hogy abból simán kitelik három vers is.

És az a három vers nagyon jó lenne. A két hosszú szakaszban bőven akadnak olyan nagy erejű sorok, amik még percekig visszhangoznának a fülemben – ha nem követné őket nagyon hamar egy újabb ilyen sor, ami szintén nagyon erőteljes. De pontosan emiatt a halmozás miatt oltják ki egymást az erős felütések. Eljutunk egy képhez – eljutunk a karkötőben a kék sor végéhez –, és bumm, jön a következő: piros, ami alól nem látszik ki az előbbi kék.

És mi van a színek ismétlődésével? Van példa tematikai visszatérésekre a versben is, de nem köthetők egymáshoz az angyalok (akik az első szakaszban haragosak, míg a másodikban nem rémisztenek, de nem derül ki, hogy valakiben – az angyalokban vagy bennem – végbement-e valamiféle változás), vagy a virágok (amik az első szakaszban szinte személyekké válnak, pirulnak, aztán fekszenek összetaposva, a másodikban pedig az éjszaka válik valamiféleképp virágossá), vagy éppen a nő (aki „mindig nő marad” – bevallom, ezt nem teljesen értem –, és akinek az öléből kiszagolható az igazság). A versformán túl nem találunk kapcsolódást. És picit kiüresedünk.

Jó a szöveg kvázi-bibliai atmoszférája, ez a félig-meddig prófétai hang. Az istenkeresés és az istenszerep. Jó ez a különleges megszólító-megszólított viszony, különösen tetszik, hogy domináns a megszólított felfedetlensége benne. A képek nagy része nagyon szép. A képek egy másik része viszont zavaros (gondolok itt többek közt a II. szakasz 10–16. sorára). A váltások túl gyakoriak, nem rajzolnak ki szándékot, irányt. Nem haladunk egy meghatározott cél felé. Hiába olvassuk: béke, nem lesz béke. Persze az is lehet, hogy ez a célja ennek a szövegnek: azt mondani a versalkotásról, hogy ötletek laza láncolata, benyomások, képek autonóm élete. Színek követik egymást, és amikor elfogy a szál: készen vagyunk. De egyrészt: szerintem nem. Másrészt: ha ez a cél, akkor érdemes volna direktebben artikulálni azt.



Fotó: Bokor Krisztián

Written by: