Evolúció

Tizenkét éves voltam, amikor egy reggel ott találtam aput a nappaliban fekve. A cigi kiesett a kezéből, és lyukat égetett a szőnyegbe. A szeme csukva volt. Leguggoltam hozzá. A mellkasa nem mozgott. Negyvenkét éves volt.

Segítettem anyunak az ügyintézésben: kiválasztani az urnát, beszerezni a halotti bizonyítványt, konzultálni a patológussal. Azt mondta, aput akkor sem lehetett volna megmenteni, ha mellette áll egy orvos. Egyszerre állt meg benne minden. A jelentésen ez állt: hirtelen szívhalál.

Éjszakánként a nagyágyban aludtam apu helyén. Anyu fogta a kezem, míg elaludtam. Még évekig láttam aput a nappalinak azon a bizonyos pontján feküdni.

A szőnyeget lecseréltük.

Alkalmazkodni kell.


Húszévesen lettem először szerelmes. Folyton a fiú közelében akartam lenni, engem hívott, ha bajban volt, ha szakított vele a barátnője, vagy ha részegen öngyilkos akart lenni. Mindig meghallgattam, próbáltam megnyugtatni, ahogy magamat is, nem lesz semmi baj, minden jó lesz. Kitartok, és szeretni fog, csak ki kell bírni.

Így lettem az egyik szerelmének jó barátja, meghallgattam őt is, neki mi fáj, azután egy másiknak segítettem megfőzni a közös vacsorájukat, egy harmadikban pedig tartottam a lelket, mikor a közös szerelmünket letartóztatták, mert berúgott, és verekedésbe keveredett.

Alkalmazkodni kell.


Volt, amikor meginogtam. Mikor nehezebb volt. A fiú szerette bántani magát. Gyakran csinálta, és szerette, ha olyankor is mellette vagyok. Azt mondta, legyen közös sebünk. Romantikus volt, ahogy elnyomott egy cigit magán, majd én is. Ő a hátát választotta, én a karomat. A sercegés összekötött minket, és akkor éreztem, hogy szeret.

Mikor pár hónappal később azt mondta, hogy elutazik külföldre, mert megtalálta az igazit, fogtam egy borotvát, és megvágtam a karom. Aztán még egyszer. Megmutattam neki, hogy érezzem, hogy szeret. Két hét múlva elutazott.

Alkalmazkodni kell.


Rájöttem, hogy jobban kell igyekeznem. Odafigyeltem mindenre, amit mások mondtak. Ha sikeres akar lenni az ember, aprólékosnak kell lennie. Együttműködőnek, fókuszáltnak és legfőképpen kitartónak.

Egy ideje online randi oldalon próbálok ismerkedni, volt is már pár találatom. Meghallgatom mindegyiküket, hogy milyennek kellene lennem. Meg a nőknek általában. Mi kell a pasiknak. 

Tegnap reggel is, ahogy minden nap, megnéztem magam a tükörben: szőke a hajam, most jól sikerült a festés. Ugyanolyan lett, mint a képen, amit egy pasi mutatott a randinkon az exéről, akiért nagyon odavolt. Bár, úgy rémlik, régebben nem szerettem volna szőke lenni. Már nem emlékszem, miért. 

Fogytam is. Kipróbáltam a diétákat, amiket ajánlottak. Protein shake-ek, paleo étkezés, 0,1%-os tej, na meg persze sok futás. Fáj tőle a térdem és a hátam, de ez így normális, azt mondják. Majd belejövök.

Alkalmazkodni kell.


Este megint volt egy randim. A pasinak jobban tetszem így szőkén. Találkoztunk már korábban, látta a régi fotóimat is, azokon nem jövök be neki. 

Szívesen beszél az edzéseiről. Így én is. Jól tettem, hogy fogytam, mondja, így jobb nő vagyok. Siker. Bár a szemem színe nem tetszik neki, jobb lenne a zöld a barna helyett, az jobban megy a szőke hajhoz. 

Tudom már azt is, hogy nem szereti, ha sokat beszélek, a munkáról vagy a családomról. Olvasni sem igazán szeret, és azért sincs oda, ha túl intellektuális a beszélgetés. Meg hogy sokat szorongok. Ne szorongjak.

A vacsora után hozzám mentünk fel szexelni. Azt mondta, ez csak testedzés, nem árt, ha formában marad. „Az tényleg hasznos” − válaszoltam. Miután végzett, lezuhanyozott, felöltözött és hazament. Korán kell kelnie, és amúgy is pihenjem ki magam, biztos kifárasztott, kacsintott rám kifele menet. Az orgazmus közelében sem voltam. De ez már csak ilyen.
Alkalmazkodni kell.


Álmomban az utcán sétáltam. Hűvös őszi nap volt, verőfényes. Falevelek zörögtek mindenütt, ahogy elfújta őket a szél az utamból. Ismerős alak jött velem szemben. A járása, a termete, mintha magamat láttam volna. Mindig azt mondták, hogy apura hasonlítok. Én már nem tudtam elképzelni. 

Odaszaladtam hozzá, de mikor meg akartam ölelni, értetlenül nézett rám. „De hát én vagyok az, a lányod.” Elővette a tárcáját, kihajtotta, és odaadta. Ott volt a képem. Én, tizenkét évesen. Néztem egy darabig, majd visszaadtam. „Elnézést, tévedés történt” − mondtam, és továbbmentem. Nem éreztem magamon a tekintetét.


Nemrég ébredtem. Megint a tükörben nézem magam. A szemem úgy látom, zöld lett. Siker. Előveszem a kis üvegcsét a fürdőszobai szekrényből. Nyugtató. Még akkor írattam fel a házi orvossal, mikor a pasi először mondta, hogy túl sokat szorongok. Napi egy, maximum két tabletta. Nem szeretem a gyógyszereket.

„De majd még jobban próbálkozom. És akkor szeretni fognak, és nem hagynak el. És apu is visszajön hozzám. Visszajön. És szeretni fog.”

Vizet engedek a poharamba, és beveszem az összes pirulát.

Harminckét éves vagyok, a nappali padlóján fekszem.  A szemem csukva. A mellkasom nem mozog. Nincs szőnyeg a szobában.

1985-ben született Budapesten, Debrecenben végzett szociológusként, majd újságírást tanult a MÚOSZ-nál. Adatelemző. Túllépve a cikkeken, szakdolgozatokon és fiók-jegyzeteken, 2018 áprilisa óta foglalkozik komolyabban a prózaírással.