Kiss Lóránt verse Vajna Ádám vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Kiss Lóránt verséhez Vajna Ádám írt reflexiót.

Kiss Lóránt
Angol halászfalu

Már nem tudok jól kijönni
a történetünkből, tán kijönni sem.
Benne, mint hal a hálóban ficánkolok,
hisz a fulladás is csak mozdulatsor,
mint a beszéd. Addig-addig
rendezgettem mindazt, mi nálam maradt,
míg a szekrénymélyi dobozok
már teli, csak a beszéd maradt
üres, bajlódjon szavakkal,
eseményekkel más,
amíg kezdet és vég közt,
valahogy mindet sorba rakja.
Ezt a bögrét halasztom csak,
de érzem, végül e körül
fordul meg minden,
az események láncolata, mint
saját farkába harapó kígyó,
beteljesülő panoráma,
itt végződik, majd újra
itt kezdődik el,
könnyed nyári színekben,
nosztalgikus szépiában.
A bögrére festett jelenetben
egy kicsi, ám zsúfolt kikötő,
egy köves sétány, hideg korlát,
hályogos tenger, fakó észak,
angol halászfalu.
Piros-fehér világítótorony,
a tetején őrszem,
az ablakban elmosódott mozgás
az őrszem-irodában.


A sétány végén, vagy kezdetén
a bögre egyik szélén egy lány,
fehér ruhában, keze a görbületben
tűnik el. Valaki kezét fogja
boldogan. A bal szélen
egy férfi sétál,
egyik kezében kalap,
a másik áthajlik
a bögre túloldalára.
Várja, mit oszt rá a saját farkába
harapó panoráma.
A görbületen túl
talán egy ismétlődő képen
ő az, aki a fehér ruhás lány
kezét fogja kétszer is,
az egyik tán a kezdet,
a másik az elválás.
Forgathatod bárhogy,
kiutat keresve,
menekülést, hiába.
A mélyben a kikelő ikrák
úszóhólyagjukban hordják
születésüktől fogva
a levegővételt,
mi majd túlnő rajtuk,
szétfeszíti őket,
halállá érik,
és éltet majd
egy angol halászfalut,
amit elhagyni, immáron:
lehetetlenség.


Vajna Ádám vakreflexiója

A központi motívum a bögre, és erre sokszor termékenyen játszik rá a vers. Már az első mondat is a bögrére és az azon szereplő két alakra utalhatna, ha nem térítené el az értelmezést a kissé elhasználtnak ható hálóban ficánkoló hal képe. Persze a halak visszatérése a vers utolsó előtti soraiban szépen szimmetriába kerül ezzel a résszel, úgyhogy nem vagyok benne biztos, hogy teljesen húzni kellene. Az viszont valószínű, hogy a beszélőnél maradt cuccok és azok elpakolása helyett lehetne kevésbé klisésen is behozni a bögrét a versbe.

Ami engem leginkább zavar, az mégis az, hogy úgy érzem a szöveg néha túlbeszél. Például az első versszak közepén elkezdi megmagyarázni a központi motívumot, és mintegy előre hatástalanítja a vers legjobb nyelvi megoldását, ami már a második szakaszban található: „Várja, mit oszt rá a saját farkába / harapó panoráma”. Ebben a részben is van túlmagyarázás-gyanús részlet („Forgathatod bárhogy, / kiutat keresve, / menekülést, hiába”), és olyan sor, ami talán húzható lenne („A sétány végén, vagy kezdetén”; „szétfeszíti őket”), de alapvetően sokkal jobban működik itt a szöveg, ezzel pedig mintha pont arra világítana rá, hogy az első versszak nagy része felesleges. Meg arra, hogy gusztustalan bögréből is lehet jó verset csinálni.

Fotó: Bokor Krisztián

Written by: