Mohácsi Balázs verse Kustos Júlia vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Mohácsi Balázs verséhez Kustos Júlia írt reflexiót.


Mohácsi Balázs
csobbanás utáni remegés

a nyugalom romjai között tapogattam
a jobb bordaív alatt sajgó oldalam
múljon el
                    ne kísértsen patetikusan
az elmúlás a történelem
                                              és titokban
eszembe jutott még egy fiatal szonett
s a kor
             pedig nem bírok annyit írni
hogy minden beleférjen
                                            hosszú lábai
rövid haja a sarki jég egy menüett

mert a hétköznapok ihlettelenségében
néha-néha elveszítem az élemet
és a szétesés
                          fenyegeti ezt a dalt is
                                                               és
a napról napra menedzselgetett kis életem
a fiókban
                  azt is mondhatom
                                                   zárójelben
nem én vagyok manapság a legélesebb kés.


Kustos Júlia vakreflexiója

A csobbanás utáni remegés elég érdekes vers. Feldúltság, a pátosszal való játék (azaz a pátosz elkerülésének vágya és ezzel egyidőben belekapaszkodás), idő és az időtől való félelem, és olvasatomban a kulcspont: a hétköznap mint ihlettelen állapot, ami az idő miatt szorongó egyént arra kárhoztatja, hogy a művészettől megfoszttatva értéktelennek aposztrofálja magát. Szóval elég komplex.

A címben megvan a potenciál, hogy a szöveghez nem tematikusan, hanem strukturálisan kapcsolódjon. A változás kiolvasható így időben jelenlevőként (csobbanás, majd – feltételezem: – a vízfelszín remegése mint reakció vs. a nyugalom megsemmisülése, vagy az öregedés mint állapotok folyamatos kapcsolata és egymást felülíró gesztusa), illetve a remegés (hullámzás) nyomán a szöveg egészén végigfutó struktúraként és dinamikaként. És mint az hullámoknál lenni szokott: a görbe minimumértéke és maximuma saját kiszabott tartományában messze esnek egymástól. Itt is, egyrészt található egy elemi, erős kép: „a kor (…) hosszú lábai / rövid haja a sarki jég egy menüett”[1], ugyanakkor a „menedzselgetett kis élet” a fiókban nyelvileg kilóg a versből, s egyben annak mélypontját is alkotja – hiába erős a második félben beléptetett és konzekvens végigvezetett kés-motívum. Hullámzó a vers azért is, mert egészében véve jól tematizálja az öregedést, vagy legalábbis az élet végességét, ugyanakkor a versben is kijelölt pátosz elhagyása (még ha ez egy ironikus gesztus is volt) az olvasónak kivitelezhetetlen. A nyugalom romjai, az elmúlás, a fiatal szonett és a kor (Tóth Krisztinát idézve) olyan aurával bíró szavak, szókapcsolatok, amikkel magukban egyesével is (nemhogy ötösével egy relatíve rövid versben) érdemes óvatosabban bánni, hiszen saját súlyuknál fogva súlytalanná teszik, leuralják környezetüket. Egy kis apróság még: (talán a formához kevéssé edzett) szemeim kérdik csak, hogy a menüett, a szonett és a dal mégis mit csinálnak itt? – már azon túl, hogy a versvilágon kívül szoros kapcsolatban állnak.

Mindent összevetve: komplex verset olvasunk, még ha helyenként szándékosan vagy sem, nyelvi csuklást, esetlegességet is érezni benne.


Fotó: Bokor Krisztián


[1] és itt érdemes is megjegyezni, még ha alapvetésként kéne is venni, de hát nem feltétlen az, hogy mennyire jó, hogy tudatos szerkesztésre vall a központozás illetve a nagybetűk hiánya, az olvasati módok helyenként pontosan emiatt kitágulhatnak – így válik jelentéssel telítetté a gesztus, nem marad meg egy reflektálatlanul felvett póznak

Written by: