Csillárra kötött nyakkendő (II.)

1862.

Tamás a délelőtt javát átaludta, de elfogyott minden pénze, felajánlotta hát egy faluszéli gazdának, hogy lekaszálja a földje végét, ahol kezdett elvadulni a növényzet. Némi pénzt és élelmet kapott cserébe. Mielőtt továbbállt, pihenni akart pár órát. Az istálló padlásán dőlt le, és amint befúrta magát a szalma közé, elaludt. Ez volt évtizedek óta az első alkalom, hogy este. Kint egymást visszhangozták a tücskök.

Pokoli, jeges fájdalomra riadt. Egy láthatatlan erő ki akarta szakítani az agyát a koponyájából. Másodpercekkel később fogta csak fel, hogy a saját üvöltését hallja, végtagjai görcsösen vonaglottak. A padló recsegett, mintha sokmázsás súly nehezedne rá, de Tamás csak kavargó feketeséget látott a szeme sarkából, csápokat, majd a saját leheletét, aztán eltűnt a gyér holdfényes padlás, elhalt a lovak nyihogása, apránként kitöltött mindent a fény. Tiszta, hideg, fehér üresség, ami mögött ott volt a hús, a tompa, nyálkás testbűz. Rátört a pánik, nem kapott levegőt, nem volt tér, csak

Tamás alatt beszakadtak a lécek. A sarokba tolt szekérre zuhant. Kiürült a tüdeje, a fájdalom fagyosan vibrált a csontjaiban. Rémülten hadonászott, éles hangon kapkodta a levegőt. Nem mert felnézni, legurult a szekérről, és a lovához sietett. Minden porcikája reszketett, alig bírt mozogni. Dülledő szemmel mászott fel az állatra, szőrén ülte meg, sarkallta, ahogy csak tudta, gyerünk, te kehes dög!, szipogta alig érthetően, egyre homályosabban látott a könnyektől. A háta mögött tovább recsegett az istálló padlása, az állatok egyre hangosabban nyerítettek, visítottak, rúgkapáltak. A gazda dühödt kiáltását már nem értette, túl messzire került addigra. Vágtatott, amíg a ló ki nem ájult alóla.

2019.

Tamás sokkal jobban vezetett, mint Zádor hitte. Kiment a legközelebbi főútra, és leírt egy jókora kört a terület körül. Akkor kezdett visszacsorogni az erdei utakra, amikor meglátta a nap első sugarait. Érezte, hogy az a valami a fekete csápjaival a közelben van, olyan volt, mint zuhanni a semmibe, de ahogy világosodott, egyre gyengült az érzés.

A BMW eltűnt egy kis ösvényen, mélyen a fák és bokrok között. Zádor utánahajtott, amikor meglátta a nyitott ajtajú kocsit, felugrott a szemöldöke. Lassított, pásztázta a tájat, majd megállt. Kiszállt a járműből, előretartotta Walther P99-esét, és körbejárta Tamás autóját.

Eltűnt, gondolta, és úgy érezte, mondania kell valamit.

– Büdös pics… – észrevette a nyomokat a földön. Elvigyorodott.

Keresztülvágott egy bozótoson, néhány facsoportosuláson, majd egy kikopott területre ért, ahol ismét cipőnyomokat talált a homokban. Megállt és szétnézett. Kisebb dombok tették változatossá a terepet. A legközelebbi embermagas lehetett, és alig száz méterre volt Zádortól. Lassan közelített hozzá. A homokot egyre dúsabb fű váltotta le, így már nem volt mit követni. Zádor arra gondolt, ha a dombok mögött folytatódik az erdő, akkor hamarosan kereket old az a kis rohadék. Egyre gyorsultak a léptei, felszaladt a dombtetőre, és egy kiterjedt, buckákkal teli tisztás tárult a szeme elé, de Tamás nem volt sehol. Zádor rágni kezdte a száját. Leereszkedett a domb túloldalán, a szeme sarkából meglátott valami sötétet. Hirtelen fordult arra a fegyverrel, majdnem tüzelt is, de már látta, hogy a fekete folt csupán egy barlangszáj.

– A szentségit!

Nem engedte le a fegyvert. A nyíláshoz ment.

– Szóval ide bújtál – motyogta.

A pisztolyt előretartva benézett, de csak egy kis vermet talált, amiből enyhén lefelé vezetett tovább egy járat. Bemászott, elővette a telefonját, és bekapcsolta rajta a lámpát.

A járatban legfeljebb egy gyerek tudott volna kiegyenesedve járni. Zádor lopakodva haladt egyre mélyebbre. Néha megállt hallgatózni, és motoszkált is valami a távolban, ezért óvatosan ment tovább.

Az első elágazásnál háromszor kirázta a hideg. A lába közé szorította a fegyverét, és fél kezével idegesen dörgölte a vállát egy darabig, majd újra markába vette a pisztolyt. Körbenézett. Kis pamacsokban látta a leheletét. Lehetetlen, gondolta, nem jöttem ennyire mély…

Úgy érezte, apró tűk milliói döftek az agyába. Összeszorította a szemét, állkapcsa összecsattant. Hármat lőtt vakon, majd elejtette a fegyvert és a telefont. A fejéhez kapott, széttárt ujjakkal a koponyájára szorította a tenyerét, és felordított.

Mintha jeges fogókkal egyenesítenék ki az agytekervényeit. Elterült a földön. Megint ordítani akart, de a hangja sikolyba fordult. A nyomás erősödött a fejében, akárha egy apró csövön húznák keresztül az agyát. Egyre erőtlenebbül vonaglott. Érzett egy alagutat, ami egyre szűkült, és kiszippantotta a tudatát. Minél kevesebb emléke volt, annál jobban gyengült a fájdalom. A hangok visszahúzódtak, majd eltűntek. Ahogy Zádor is.

***

Tamás feje zsongott, orra érzéketlen, deformált bumszliként domborult az arcán. Szája úgy festett, mintha megpróbált volna elszopogatni egy bekapcsolt konyhai robotgépet. Miután Zádor bemászott a barlangba, előbújt a szomszédos bucka mögül, és visszabaktatott a BMW-ig, kinyitotta az ajtót, és bezuhant a járműbe. Percekig csak ült, és nézett ki a szélvédőn. Még soha nem volt ennyire kimerült. Nyelni próbált, de semmi nyála nem volt. Lenézett véres pólójára, majd az utastérben szétszórt fegyverekre és lapokra. A Luger még mindig az anyósülésen volt, a Beretta az autószőnyegen ülés előtt hevert. Utóbbit a kesztyűtartóba tette. A világháborús fegyvert becsavarta a sárga csíkos rongyba, és az ülése alá csúsztatta. A cikkeket időrendi sorrendben tette a Berettára.

Indított, és kihajtott az útra.

Tomi harmadéves volt az ELTE magyar szakán. A szemeszter második hetén, hétfő reggel kinyomta az ébresztőt, és még ágyban fekve megnézte, hogyan készül a bundás kenyér tömlős sajttal, Elek Zoltán módra. Letusolt, megivott egy instant kávét, hiába mondta mindig az apja, hogy attól a szartól még a segglyuka is rákos lesz, vegyen inkább egy kotyogóst ezerért a százforintosban.

Ahogy tett-vett, hirtelen minden lelassult körülötte, de a fejében száguldoztak a gondolatok. Végigpörgött az agyán sok évtized emléke, egy másik önmaga szemével látta a világot. Ahogy a padláson egy kavargó feketeség megpróbálta kitépni a tudatát, már majdnem átcsorgott egy másik létbe, amikor beszakadtak alatta a lécek. Aztán évtizedek teltek el, látott egy férfit, aki arról mesélt, hogy munkásszállón lakott Romániában, éjszaka dolgozott, nappal aludt, és nem tudta, hogy éjjel az ágyát egy leprás bérli, akitől aztán elkapta a betegséget. Még később egy fészer romjai alá rejtőzve nyolc orosz katonát lesett ki, akik a pajta gerendájához bilincseltek egy asszonyt, véresre erőszakolták, aztán gránátot nyomtak a hüvelyébe, fedezékbe rohantak, és biztos távolból nézték, ahogy a sikoltozó-rúgkapáló nő cafatokra szakad. Utána, közeledve a jelenhez egy régi híradót nézett egy őrült orvosról, aki vizeletet töltött kemós zsákokba, és azokkal kezelte a betegeit, három rendőr alig bírta kirángatni a járőrkocsiig, a pisám nyírta ki azokat a korcsokat!, üvöltötte röhögve. És később, talán éppen a jelenben, látta magát, egy másik önmagát, egy visszapillantó-tükörben fogatlanul, elgyötörten. Emlékezett a saját halálaira és arra, amit az az egy, aki kétszáz éve menekül, nem is tud, hogy nem ő az első, őt is csak belerángatták. Tudta, hogy most érte jön, és azt is tudta, hogy hamarosan elfelejt mindent, és ha nem tesz valamit most rögtön, örök menekülésre kényszerül. Örök, visszhangzott a fejében. Mintha önként jelentkezne, hogy kilőjék az űrbe, és az idők végezetéig sodródjon a sötétségben, egyedül. Ez az ára, hogy kereket oldjon a halál elől.

Tomi zavartan felnevetett, majd a következő pillanatban eltátotta a száját, mintha hangtalanul ordítana. Előregörnyedt, szorosan behunyta a szemét, de nem tudta benntartani a könnyeket. Zokogott. Nem akarta ezt az egészet. De mit is? Az előbb még olyan tisztán látta, és mostanra nem maradt a képekből semmi, csupán egy érzés a mellkasában. Egy feszítő, növekvő fájdalom, ami lassacskán lecsorgott a tagjain, és áthatotta egész lényét.

Reszketett. Teljesen kiürült a feje. Kézfejével megtörölte a szemét, orrát. Meg sem próbált úrrá lenni a semmiből jött pánikon. Felnézett a csillárra, majd a szekrényhez sietett, és remegő kézzel elővette egyetlen nyakkendőjét. Még az öregétől kapta érettségire azzal, hogy ilyen vizsgád csak egy lesz az életben, öcskös! Az ágy mellé hajította, és az ajtóhoz rohant. A küszöbön a pánik újabb hulláma érte utol. Elakadt a lélegzete, egy pillanatra megdermedt, aztán kirázta a hideg. Hányingere volt. Ordítani akart, de nem jöttek a szavak, kitörlődött a tudatából az összes. Sötét félelem lett úrrá rajta.

Kiszaladt a kamrába. Kutakodott, levert mindent a polcokról, a grillezésekhez használt benzint kereste. Amikor megtalálta, bevitte a szobájába, az ágyneműt a szekrényekre, polcokra dobálta. A lakótársai nem voltak otthon, átment a szobájukba, ahol ugyanazt tette, amit a sajátjában, majd visszafutott a benzines flaskáért. Lelocsolta a szétdobált ágyneműket, jutott a matracokra, függönyökre, szőnyegekre is. Az utolsó cseppeket a konyhaszékek párnáira öntötte. A régi, olajfoltos gáztűzhely mellől elvette az ott használt kék öngyújtót. Kissé ragacsos volt. Újra végigrohant minden helyiségen.

Mire végzett, halvány, de annál maróbb füstréteg töltötte be a lakást. Folyamatosan köhögött, de már majdnem végzett.

Visszasietett a szobába, a csillár alá tett egy széket, fellépett rá, és megkötötte a nyakkendőt.

Tamás az autóban bóbiskolt, amikor rátört a köhögés. Düh és adrenalin öntötte el, a kormányra csapott, és gázt adott.

– A bü’özs pizsá’akh… ööökhh… – hörögte.

Fogak helyett sebes lyukakkal volt tele feldagadt ínye, amitől a beszéd fájdalmas műveletté vált.

Érezte, közel van már, a köhögés erősödése is ezt igazolta. Leparkolt, kiszállt a kocsiból, kivette a csomagtartóból a poroltót, és futni kezdett. A járdán munkába tartók, iskolások, egyetemisták sétáltak a dolgukra. Ahogy Tamás elment mellettük, megálltak, elképedve nézték a deformált, sebes arcot és a vérfoltos pólót.

A lépcsőház kapuja sípolt, éppen kilépett valaki. Tamás félrelökte, eltámolygott a lépcsőig, próbált kisebbeket kortyolni a levegőből, felért az elsőre, fordult a következő szint irányába, nem, gondolta, és visszafordult, ez az!, a korlátba kellett kapaszkodnia, feszült a torka, megrekedt a vér a fejében. Megtalálta a zöldre festett, üvegablakos ajtót. Betörte az üveget a poroltókészülékkel, benyúlt, rögtön megvágta a kezét, de nem érdekelte, még csak fel sem szisszent, ömleni kezdett az arcába a füst, kitapogatta a kulcsot, elfordította, belépett.

Próbált gyorsítani, a ruháját megkapta a tűz, a szeme égett, mint egy flakon sampontól, már megint az a kurva perzselt szőrszag, villant át az agyán. Összeszorította a fogait, berontott a szobába, ott lógott, merev volt, de még az élet tartotta feszesen. Tamás könnyei eleredtek, még soha nem volt ilyen közel élő másához, lendületet vett, futni kezdett, ledobta a poroltót, elkapta a lábakat, belefeszült a mozdulatba, húzta, de a keze csúszott, ahogy Tomi nadrágja is. A felsője lángolt, egy kézzel rántott egyet a testen, a másikkal a ruháját oltotta, aztán elpattant odafent a fém, és a felakasztott test a földnek csapódott.

Tamás próbált levegőt venni, de az első próbálkozásra vad köhögési roham kapta el. Fuldokolva rángatta kifelé a másikat a csupasz lábánál fogva. Csattogva bukdácsolt utánuk a csillár. A szobaajtóban felkapta a poroltót, és fújta a kiutat, amíg volt a tartályban, aztán ledobta az oltót, és megragadta Tomit.

A ruhája még mindig lángolt, már nem is látott, csak tapogatózott, mikor ér falat a keze. Üveg csikorgott a lába alatt. Az ajtó!, gondolta. Kitapogatott egy nagyobb üvegdarabot, és nyiszálni kezdte Tomi nyakkendőjét. Még jobban összevágta a kezét, de nem akarta, hogy a szomszédok megtudják, mi történt idebent. Amikor végzett, felkapta hasonmását, kifordult a körfolyosóra, nem állt meg, cipelte tovább, le a lépcsőn, ahol már volt levegő, de ugyanúgy köhögött, ugyanúgy nem látott. Az emberek a folyosókról, az udvarról nézték a lakástüzet, valaki segíteni akart Tamásnak, át akarta venni a terhét, de nem engedte, egy másik ember karon ragadta, eloltotta a ruháját, és vezette, ki az utcára.

Majdnem mindenki a tűzzel volt elfoglalva, csak egy férfi ragaszkodott hozzá, hogy segítsen a két sérültnek.

–  ’em messze pa’ko’ok – mondta Tamás. Egy ideig nem tudta folytatni a rátörő köhögéstől, csak mutogatott az egyik mellékutcára.

– A kocsiban van… – folytatta nagy sokára, de megint köhögnie kellett. – Van… esősegél…

Ketten az autóhoz vitték Tomit, beültették az anyósülésre, majd a férfi tárcsázta a mentőket. Közben Tamás beszállt a másik oldalon, indított, és elhajtott.

– Hé! – hallotta még a férfi hangját, de nem törődött vele, mielőbb nyugodt helyet kellett találnia.

Éppen elkerülte a reggeli csúcsforgalmat, hamar kijutott a külvárosba. Egy benzinkút mögött parkolt le. Tomi mellette feküdt, elájult, vagy elaludt. Felrázta. A fiú percekig csak köhögött, csak sokára tudta nyitva tartani a szemét.

Mindketten úgy festettek, mintha kínzókamrából jöttek volna. Tamás haja, bőre megperzselődött, elülső fogai hiányoztak, arca vöröslött, orra felpüffedt. Tomi nyakán még mindig ott volt a nyakkendő maradványa, ami alól horzsolások bújtak elő. Most vette észre, hogy alul csak egy összehúgyozott boxer van rajta.

Tomi kihúzta a nyakkendőcsomóból a vékonyabb szárat, mire a nyakkendő kibomlott. Bazmeg, de hülye vagyok!, gondolta Tamás, és ujjai végigsimítottak az üveg okozta vágásokon. Ami megmaradt a nyakkendőből, azt Tomi a BMW padlójára dobta.

– Ki a fasz vagy te? – kérdezte, a hangja és a szája remegett. – És mi történt?

– Én… te vajok…

– Mi? – Tomi szinte sikoltott.

– Nyu’i! Me’me’deddelek.

– Nem értem! – kiabálta Tomi ökölbeszorított kézzel. – Nem értem, nem értem, bazmeg, nem értem, kurvára, hogy mi a faszt mondasz! – már a nyála is fröcsögött, a feje még vörösebb lett –, nem értem, hogy mi a fasz történik, nehehe…

A könnyek Tomiba fojtották a szót.

Tamás a zsebébe nyúlt. Nyugodt volt, mert tudta, itt, a benzinkútnál senkinek nem szúrtak szemet. Még. De ahogy kitisztult az ereiből az adrenalin, egyre tisztábban érezte az égési sérüléseket. Mintha egy forró, szűk gumiruhává változott volna a bőre, amiben gyötrelmes minden mozdulat.

A jobb zsebében nem találta a telefonját. Sziszegve pózt váltott, és a másik zsebében kotorászott tovább, de az is üres volt.

– Bahhameg! – mondta, és Tomira nézett, de tudta, hogy nála sincs telefon.

Elővett némi pénzt, és a benzinkútra mutatott.

– Hozzsál babí’d meg tollad!

– Mi van? – fakadt ki Tomi megint.

– Babí – mutatta a tenyerét, és mintha írna rá, folytatta. – Toll! – majd átadta a pénzt.

Tomi megtörölte az arcát, sokáig csak ült csendben, aztán kiszállt, ingatag mozgással elindult a benzinkút felé, vissza-visszanézett az autóban ülő hasonmásra.

Pár perccel később Tomi papírral és tollal jött vissza. Beszállt.

– Indíts, szerintem hívták a mentőket. Vagy a rendőrséget.

Tamás indított. Reggel tíz volt.

– Fogalmam sincs, miért tettem – a nyakát dörgölte, és üveges tekintettel meredt az útra. Egyre erősödött benne a félelem, de nem az idegentől rettegett. Saját magától. Nagyon lassan fogta fel, hogy felgyújtott egy sokmilliós lakást, óriási károkat okozott, és ami a legszörnyűbb, majdnem megölte magát, és még csak nem is tudja, miért.

– A kurva életbe! – üvöltötte a műszerfalat csapkodva.

Tamás hagyta.

Az első panziónál beállt a parkolóba. Levette a nadrágját, Tominak adta, majd a füzetbe írt pár sort, és azt is odanyújtotta:

Vedd fel! A zsebében találsz pénzt, vegyél ki egy szobát két főre. Ha kérdezik, mi történt veled, adj nekik pénzt, arra mindig hallgatnak. Aludnunk kell, este megtudsz mindent.

– És szerinted ezt beveszik?

Tamás megvonta a vállát.

Tomi jéghideg vízzel letusolt, törölközőt csavart maga köré, a csapban kimosta a ruháit, és a radiátorra tette őket száradni.

Mindketten holtfáradtak voltak, mégis nehezen aludtak el.

Amikor Tomi felébredt, már egyedül volt. Mintha nem is álomból, hanem ájulásból ébredt volna, nem tudta, hol van, és nem tudta, hogy ami reggel történt, valóság volt-e. Megérintette a nyakát, a sebesre horzsolt bőr érzékeny volt, és a mozdulattól izzani kezdett megperzselt karja is. Rátört a köhögés, és sokáig nem maradt abba. Amikor végre elmúlt, egy darabig csak meredt maga elé. Az égett bőrfelületek vörösen lüktettek.

Próbálta megérteni az új helyzetet, vagy legalább felfogni, hogy új helyzet van, de nem ment. Szétnézett.

Egy levél, a slusszkulcs és egy köteg gyűrött pénz volt az éjjeliszekrényén. Kibontotta a borítékot, és olvasni kezdte a hosszúkás, hirtelen kanyargó betűket.

Nappal aludj, éjszaka utazz, soha ne állj meg! Vissza már amúgy sem mehetsz. Vágj el minden szálat, élj túl bármi áron, ne hagyj nyomokat!

Valami olyan követ minket, amiről nem tudom megmondani, pontosan micsoda. Halál, a sátán egy kutyája, vagy az is lehet, hogy maga az úristen rágott be rám (ránk), és valami elcseszett, fekete lidércként próbál a csápjai közé kaparintani minket.

Külön kell válnunk, hogy időt nyerjünk. Egyszer láttam egy videót egy kisgyerekről, az apja az arca előtt ingatta az ujját jobbra-balra. A gyerek követte a szemével. Az apa a másik kezét is feltartva folytatta, jobbra-balra. Végül megállt mindkét keze, és a jobb jobbra ment, a bal balra, a kisgyerek pedig felnevetett, de látszott rajta, érti, hogy átverték.

Húsz év múlva meg fog ismétlődni ez az egész egy újabb énünkkel. Talán te is érezni fogod. Pontosan olyan lesz, mint amikor odafenn lógtál, lángokkal körülvéve. Nappal szokott történni, országon belül, legtöbbször Pesten. Minél közelebb vagy, annál erősebben érzed.

Nem tudom, mikor leszünk elegen, nem tudom, miért csinálom ezt az egészet. Ki akarom deríteni, mi történik. Tudni akarom, miért kezdődött el, és ott akarok lenni, amikor véget ér. Nem csak csinálni, hanem érteni is akarom a létezést.

Kapsz egy esélyt, hogy te is a részese legyél ennek. Tudom, hogy te is ezt akarod. És nem csak én tudom. Mit gondolsz, honnan jött az ötlet, hogy végezz magaddal? Te találtad ki? Valami beléd kényszerítette a vágyat. Valami, ami próbál keresztbe tenni nekem és mostantól neked is.

A kocsi a tiéd, a kesztyűtartóban találsz fegyvert.

Légy óvatos!

Tomi sóhajtott, behunyta a szemét, eljátszott a gondolattal, hogy visszafekszik, és alszik tovább, de tudta, hogy erről szó sem lehet. Felállt, felvette a pólóját és az alsónadrágját, mindkettő nyirkos volt még. Kiment a parkolóba, és beült a kocsiba. Megfogta a kormányt, hogy szokja. Három éve volt jogosítványa, de a vizsga óta legfeljebb kétszer vezetett. Kinézett az útra. Csak egy miniszoknyás lány várakozott a főút mellett. Alig volt forgalom, már mindenki hazaért, az emberek a családjukkal vacsoráztak, tévéztek, aztán lefeküdtek. Kiszállt a kocsiból, visszament a szobába, de csak annyi időre, hogy összeszedje azt a pár apróságot, ami az övé. Erősödő szél rezgette az ablakokat, dörgött az ég, eleredt az eső. Egy autós megsajnálta az útszéli kurvát. Lehúzódott, a lány beszállt.

Written by:

Ádám Gergő (Narin): 1988-ban született, Kiskőrösön nevelkedett. Szegeden járt egyetemre, jelenleg Budapesten él.