Csillárra Kötött Nyakkendő (I.)

1999.

Tamás egy mellékutcába hajtott, amikor megérezte a füstízt. Azonnal leparkolt, kiszállt a kocsiból, és rohant a tömbházak között. Marta a tüdejét a füst, lassított, köhögött, alig kapott levegőt, látta az elillanó szürke pamacsokat. Összesűrűsödött a nyál a szájában, képtelen volt nyelni, köpött. Napszemüveget és szemébe húzott baseballsapkát viselt. Már csak a sétatempót bírta. Éles jobbkanyart vett, arról érezte a másik szenvedését.

A tömeg láttán megtorpant, pedig tudta, mi várja. Az egyik panel tizedik emeletéről felszálló füstöt bámulták, a tűzoltók még nem érkeztek meg. Egy pillanatig elnézte az erkély vörösre festett korlátját, sárga üvegét, a rajta megtapadó kormot. A lángok perzselték a szomszéd erkélyt, de nem terjedtek át, csak az üvegek reccsentek meg. Tamás érezte a tűz hevét, mintha odafent lenne a szobában, kipirosodott, fájt a bőre, az ereiben lávaként keringett a vér.

Az emberek hézagos összevisszaságban álltak, Tamás könnyen eljutott a bejáratig. Néhányan utána kiáltottak, de senki nem követte. Bement a lépcsőházba, megnyomta a lifthívót, de semmi.

– Basszamkh… – tört rá a köhögés. A lépcsőn indult fel, többször meg kellett állnia, a negyediken levette a napszemüveget, behunyta a szemét. Azt képzelte, így könnyebb lesz.

Az ötödiktől egyre töményebb, szürkébb lett a levegő. A nyolcadikon kezdett feszíteni a nyaka, úgy érezte, beszakad a gigája. Mire a tizedikre ért, dőlt róla a víz, fuldoklott, krahácsolt, felhólyagosodott a bőre, pedig a tűz hőjéből alig lehetett érezni valamit. A vér megrekedt a fejében, feszítette a szemét, újraélte a haldoklást. A lakásajtó csukva volt, a réseken át szökött a szürke, maró füst. Rápróbált a kilincsre, zárva. Teli talppal belerúgott kettőt, de az ajtó túl masszív volt. Hátrébb lépett, és vállal ment neki. Először nem történt semmi. A másodiknál kimozdultak a zsanérok, roppant az ajtófélfa. Harmadjára még hátrébb lépett, úgy érezte, mindjárt elájul. Az egész karja elzsibbadt, ám az ajtó kiszakadt a helyéről. A szoba fellélegzett, felélénkült a tűz, dőlt a fekete füst, betöltötte a lépcsőházat, és kiömlött az utcára.

– Tohkh! – kiabálni próbált, de rögtön rátört a köhögés. – Hékh… Akh…

Könnybe lábadt a szeme, csak elmosott foltokat látott, tagjaiban alig maradt erő, tompán érzékelt, mintha nem is az ő teste lenne. Betámolygott az előtérbe, de tudta, késő. Már nem feszült láthatatlan erő a nyaka köré, a perzselést már csak a szobából érezte, nem belülről. A helyiségeket kitöltötték a lángok. Beljebb ment, tett még egy lépést előre, aztán kettőt hátra, de ennyi elég volt, hogy a nappaliban meglássa a himbálódzó testet, felismerje saját szenesedő arcát.

Napokig az orrában érezte az égett haj szagát.

2019.

A végén ugyanolyan törékeny és visszataszító hullák lesztek mind, gondolta Tamás a recepcióst elnézve, közben a fogait kocogtatta. Kifizette a szobát, leadta a kulcsot, és még sötétedés előtt kocsiba ült. Hosszú idő óta ez volt az első este, hogy nem engedte le az ablakot, túl hűvös volt a közeledő ősz miatt. Kirázta a hideg, gyorsított. Éjszaka utazott, nappal aludt, ezt csinálta kétszáz éve. Sokszor észre sem vette, mennyire fáj a hiány. Úgy érezte, már nem is létezik, átfúj rajta a szél, kitakar némi szabad helyet a világból, ennyi. Csak minden huszadik évben vált türelmetlenné. Sötétedés előtt a híreket bújta, a volán mögött vedelte a kávét. Menekült valami elől, amiről maga sem tudta, micsoda.

Harminc kilométerrel arrébb, Pest közelében lelassított, keresztülhajtott egy sötét kis falun. Ferde villanyoszlopok, néhány vályogház, egy lámpa nélküli biciklis, aki összerezzent az autótól, és az árokba gurult egy kurvaanyád kiáltással. Amikor előtűnt a településhatárt jelző tábla, Tamás rálépett a gázra, és mielőtt válthatott volna, durrdefektet kapott. A jármű irányítható maradt, Tamás lehúzódott az út szélére, és kiszállt a kocsiból. Jobb első. Telefonnal világított. Hitetlenkedve nézte a gumin tátongó rojtos lyukakat, és mintha az bármit megoldana, megtapogatta a kereket. Sokágú acéltüskék tépték szét a gumiabroncsot.

Az út két oldalán sötétbe vesző fák sorakoztak.

– Faszom – mondta, és a csomagtartóhoz sietett.

Előpakolt kerékcseréhez. Észre sem vette, mennyire hirtelen váltak ügyetlenné mozdulatai, rendezetlenné gondolatai.

Gyorsan dolgozott. A pótkerék már a helyén volt, amikor meghallotta a neszezést. Megtorpant. Ahogy a szél erősödött, hangosabban zizegtek a lombok. Tamás fülelt egy darabig, aztán kihúzta a kocsi alól az emelőt, és elindult a csomagtartó felé.

– Minden oké?

Tamás megállt, meresztgette a szemét, de a hang a sötétből jött, ahol minden körvonal egybemosódott.

– Megvagyok, kösz – mondta a szokottnál magasabb hangon, bedobta az emelőt a helyére, de a hozzá tartozó fémkart a háta mögé rejtve szorította. Olajos kézzel megtörölte a homlokát. A nehéz szag megtelepedett az orrában.

Gyors léptekkel ment az ajtóhoz. Ujjai ráfeszültek a nyitókarra, de mielőtt visszaülhetett volna a volán mögé, meghallotta a lépteket. Semmi vészjósló nem volt bennük, lassú, nehézkes cammogás volt csupán. Tamás odavilágított a telefonjával. Negyvenes férfi közeledett kopott farmeröltözékben.

– Merre megy? Talán elvihetne egy darabon – mondta a férfi. Tamás kissé megnyugodott a másik bizonytalan szavaitól, mégis képtelen volt elengedni a gondolatot, hogy ez csapda. Csak a kíváncsiság miatt hezitált. Különben sem volt mitől tartani, ő karnyújtásnyira volt a vezetőüléstől, és az alak is sokkal törékenyebbnek tűnt, mint elsőre gondolta.

– Lerobbant a motorom.

Tamás ekkor hallotta meg a gyors, csosszanó lépteket, majd oldalról az autónak öklelte valami. Lepattant a járműről, és elterült az úton. A fémrúd csörömpölve pattogott arrébb.

– Baszd meg, mi tartott eddig? – kiabálta a kocsi mögött álló alak. – Már majdnem beült.

– Dehogy ült – mondta a másik férfi, és mielőtt Tamás feltápászkodhatott volna, mellé lépett, és a tarkójára taposott.

Tamás orra nedvesen reccsent. A szeme előtt terpeszkedő fehér vibrálást a második rúgás oltotta ki. A hangok távolodtak, majd eltűntek. Tamás utoljára arra gondolt, hogy messze még a pirkadat. Kibaszottul messze.

A két férfi a kocsikkal elvezetett egy lezárt raktárépületig, ahol a pincében egy csőhöz kötözték Tamást.

– Találtál valamit? – kérdezte Barna egy rozoga asztalon ülve, és félredobta a pénztárcát. Csak néhány tízezres volt benne némi apróval, se bankkártya, se iratok.

– Kurvára nem – kiabálta Zádor a csomagtartóba hajolva, ahol a pótkerék mellett csak egy poroltó volt. – Megint kifogtunk egy kibaszott gyökeret.

Barna majdnem visszaszólt, hogy gyökerek nem járnak BMW-vel, aztán meggondolta magát. Nézte Zádor homlokán a méretes, világosbarna anyajegyet. Csak akkor merte ilyen hosszan nézni, amikor biztos volt benne, hogy a másik mélyen elgondolkodott.

– Talán lopta. Kesztyűtartót nézted már? – kérdezte Barna.

Zádor megvakarta az állát. Nem tetszett neki ez az egész, szerinte mindenki telebassza a kocsiját szeméttel, de ennek a fickónak még egy nyomorult illatosítója sem volt a visszapillantón. Az anyósüléshez sétált. Szarba tenyereltünk, gondolta.

Összekötötték a csuklóját a cső felett, úgy lógott. Mintha feltartott kézzel guggolt volna a fal tövében. Amikor magához tért, pokolian fájt a nyaka és a válla. Felső ajkától felfelé zsibbadt az arca. Megpróbálta felemelni a fejét, de mintha homok ropogott volna a csigolyái között. Másodjára is csak lassan sikerült a falnak vetnie a tarkóját, de a fájdalom végre visszahúzódott.

Ekkor jött rá, hogy már nyitva a szeme, mégsem lát semmit. Maga sem értette, de félelem helyett csak izgatottságot érzett. Lomhán keringett a szervezetében némi adrenalin, ami arra sem volt elég, hogy a tagjai remegjenek tőle.

Feltolta magát. A feje nagyot csattant a felette futó vastag csövön. Sziszegett, majd lassan felemelkedett, görnyedten állt. Jobbját átlógatta a vascső túloldalára, ettől újra nyilallt a válla, de legalább balról a szájához tudta húzni a kezét. Először a kézfeje érte az arcát. Orrában mintha dinamit robbant volna, ujjai viszont érzéketlenek voltak. Egy perc is eltelt, mire összeszedte magát. Ezúttal óvatosabb volt. Kinyitotta a száját, és rágni kezdte a kötelet.

Masszívabb volt, mint hitte. Negyedóra múlva Tamás két felső metszőfoga egyszerre tört le. Már egyik fog sem a sajátja volt, az ínyében keletkező apró vágások, horzsolások jobban zavarták. Gyengén szivárgott a vér, az ajka remegett, akárhányszor megpróbált ráharapni a megcsócsált kötélre. Nem hiszem el, bazmeg, mondta magában. Fújtatott, kinyitotta a száját, folytatta. Eddig minden kurvára rendben ment, erre jön ez a két kibaszott nyomorult kretén geci, és beleveri a retkes faszát a levesembe. Épen maradt fogaival marcangolta tovább a kötelet.

Csak egy megérzés volt, Zádor először a vezetőülés alá nyúlt. Egy rongyot tapintott meg. Húzni kezdte, ekkor érezte meg, hogy valami nehezet csavartak bele. Piszkos, fehér rongy volt, néhány centinként citromsárga csíkozással. Egy töltött Lugert talált benne, méghozzá világháborús darabot, de ahogy elnézte, precízen karban volt tartva. Elismerően füttyentett, mire Barna a kocsihoz sétált, és a fegyver láttán horkantva nevetett.

A kesztyűtartóban egy térkép volt néhány kivágott újságcikkel, valamint egy szintén ügyesen letisztított és beolajozott Beretta, tele tárral.

Zádor az anyósülésre tette a Lugert, mellé a Berettát, és a papírokat vette sorra. Az elsőn két fekete-fehér fotó szerepelt, egy beállított tablókép Tamásról és egy panelház, melynek kigyulladt az egyik erkélye. A legfelső szint sötét koromfelhőbe burkolózott, a lépcsőház bejáratán át enyhe füst terjengett. Bámészkodók lógtak a képbe.

– Nem ezt a csórit akasztottuk le? – bökött Barna a tablókép felé.

Zádor nem válaszolt. Átlapozta a többi cikket is. A legtöbb tűzesetről számolt be, és mindegyiknél előkerültek egy felakasztott ember elszenesedett maradványai.

– Né’d a! – mondta Barna. – Ez húsz éve volt, az meg negyven.

– Ez meg hatvan, én is látok, bazmeg – mondta Zádor a szokottnál békésebben és halkabban.

Félretette a felső néhány cikket. Másik három írás rejtélyes eltűnésekről szólt. Az esetek nappal történtek, barlangokban, elhagyatott pincékben, csatornarendszerekben. Az áldozatok soha nem kerültek elő, csak a holmijuk. Volt, aki reggel indult útnak, és kora este találták meg, ami utána maradt. Mintha a test elteleportált, a ruhák meg a földre hullottak volna, nyilatkozta egy bejelentő. A rendőrség a módszer hasonlósága miatt sorozatgyilkosra gyanakszik.

– Ufók? – mormogta Barna.

Zádor felnézett rá a vezetőülésből. A vonásai mélyek voltak, orrcimpája kitágult, állkapcsa összerándult. Végül nem mondott semmit. Széthajtotta a térképet.

– Országtérkép – morogta Zádor alig érthetően.

Barna már nyitotta a száját, milyen címre küldjük a Nobel-díjat, Einstein?, akarta kérdezni, de látta, ahogy Zádor zsebén átütött a rugós kés körvonala, és az előző arckifejezés azt sejtette, ha még egy szót hall, használni fogja. Barna tehát csöndben maradt, átsuhant a tekintete a tojás méretű anyajegyen, ma valahogy különösen nem tetszett neki az a folt, aztán a térképre nézett, amin alkoholos filccel karikákat rajzoltak, alattuk vastag, kunkori betűkkel írt lakcímek álltak.

– Több a jelzés, mint a cikk – morfondírozott Barna, és észre sem vette, hogy ki is mondta a szavakat.

– Tényleg, bazmeg? – dörrent rá Zádor.

Átrágta a kötelet. Bal felső szemfoga és összes metszőfoga tőből kitört, a rágók egyike mozgott. Az ajkából, ínyéből folyt a vér, pólóját nyál áztatta.

A kötél még mindig ráfeszült a csuklójára, de ahogy rángatta, egyre lazább lett, míg végül ki nem szabadult. Kézfeje tökéletesen érzéketlen volt.

Fenékre zuhant, és lihegett. Tudta, nem pihenhet sokat, de ami jár, az jár. A beton ontotta magából a hideget. Tamás megborzongott, pár perc múlva felállt, vakon tapogatózott a fal mentén. Életében először örült az ujjaiban futkosó tűszúrásoknak. Talpa alatt törmelék csikorgott. Orra zsibbadt, sajgott, nem érezte a rozsdás fémszekrények szagát.

Barna Tamás telefonját nyomkodta, amikor Zádor megszólalt.

– Hozd fel, én rágyújtok.

Nem várta meg Barna reakcióját. Felállt, és kisétált a hűvös éjszakába.

Barna a mellzsebébe csúsztatta a készüléket. Érzett valami baljósat, amin éppenséggel az sem javított, hogy a férfi telefonján nem volt képernyőzár. Mintha kísértetek gyűltek volna köré, mert tudják, valami visszafordíthatatlan történik, nézik, mint a moziban. Pattog a szellempopcorn, sós, mint a vér, gondolta Barna, majd vállat vont, és hogy megnyugtassa magát, fütyörészni kezdett egy régi, vidám swingszámot, szerinte nem hamisan.

Elindult.

Elmúlt a zsibbadás, Tamás ujjai végigszánkáztak a korrodálódott polcon. Érdes volt, egész testében megborzongott, amikor körme belekaristolt a rozsdás felületbe. Tapogatózott, semmi, aztán valami, de mi? Hideg, itt minden hideg, bazmeg?, végigsimította rajta a kezét, éles fogak, zömök test, össze van kenve olajjal. Talán láncfűrész, mi a faszt lehet itt kezdeni egy láncfűrésszel? Kurva hangos. Tovább keresgélt. Megint fémre tévedtek az ujjai, hosszúkás, keskeny, egyik vége gyűrűben, másik U alakban végződött. Eszébe jutott, amit pár éve hallott egy autószerelő műhelyben. Az overallos férfi meg akart húzni egy csavart, de nem volt nála a megfelelő szerszám. Átkiabált a műhely túloldalán cigarettázó férfinak, hé, dobj már ide egy tizenkettes anyabaszót! Ugyanolyan nehéz volt a levegő ott is, csakhogy ott forróság volt, itt meg hideg. Mint egy átkozott kriptában.

Kézbe vette a csavarkulcsot, két kilóra tippelte.

Ekkor hallotta meg a közeledő lépteket. A hang irányába tapogatózott a fal mentén, hideg kő, még mindig, aztán vas. Megvan, megvan az ajtó, te baszadék!

Egy lépést hátrált, feje fölé emelte a fegyvert, várt.

A pinceajtó zárszerkezete régóta javításra szorult. Barna azon morfondírozott, hogy a rugó nyúlt-e ki, vagy elég lenne megolajozni. A kulcs mindenesetre nem forgott. Ráfeszített még egyszer, emelte, lenyomta a kilincset, de semmi. Kihúzta a kulcsot, hátralépett, és hosszan nézte a félhomályos folyosó végébe dermedt kék vasajtót. Megvonta a vállát, és talppal a zárba rúgott, majd újra babrálni kezdett vele. Végigpróbálta ugyanúgy, mint előzőleg, majd rámarkolt a kilincsre, és teljes testtel hátradőlve húzta.

A kulcs végre elfordult. Kattogva-nyikorogva forogtak a zárszerkezet elemei. Amikor a zárnyelv a helyére ugrott, Barna belökte az ajtót.

Tamás szeme elszokott a fénytől, a nagydarab sötét folt azonban éppen elég támpont volt. Nem ordított, az orrán préselte ki a levegőt, hunyorogva előreszökkent, és sután csapkodott az anyabaszóval. A fém tompán koppant, épphogy eltalálta a férfit, aztán megint sikerült, és amikor a test már a padló felé zuhant, még egyszer.

A férfi nyöszörgött. Tamás a szemét dörgölte, majd gyorsan pislogva áttapogatta a testet. Pénzköteget talált nála, elvette, és zsebre dugta, majd behúzta a sötétbe Barnát, kilépett a folyosóra, és bezárta az ajtót. A kulcsot magával vitte.

Zádor a cigaretta felénél járt. Már számtalanszor megállapította, hogy az az elhajlott légycsapóra emlékeztető csillagkép se nem szekér, se nem medve, őt ne nézze senki hülyének.

Odabent felhördült egy autó motorja.

Zádor szájában eddig halk, száraz ropogással égett a cigaretta, most azonban elhallgatott. A földön terpeszkedő húgytócsába zuhant, és aprót szisszent.

Az este zsákmányolt BMW sikoltó kerekekkel lőtt ki a műhelyből, végigzötykölődött a hepehupás földúton, és bevette magát az erdőbe.

Zádor berontott az épületbe, és a saját kocsijával Tamás nyomába eredt. Csak azért ment utána, mert bízott a helyismeretében. Ez a zöld pöcsű mitugrász két kanyar után úgyis fának megy, gondolta. Egyedül a BMW-ben hagyott két pisztoly aggasztotta.

A kesztyűtartóba nyúlt, és mire a fák közé ért, már a kezében volt fekete Walther P99-ese. A tárban tizenöt lőszer várta, hogy szétlyuggassa Tamás bevert arcát.

Barna megpróbált felülni a vaksötét pincében. Egy bordája, bal kulcscsontja és jobb orcája forrón lüktetett. Csak lassan volt képes mozogni. Miután felült, a térdére támaszkodva felállt, de úgy megszédült, hogy nem tudta, visszahuppanjon, vagy megkeresse a falat, és megtámaszkodjon. Végül az ülés mellett döntött.

Odakint felbőgött egy jármű motorja.

Barna megérzett valamit, amit addig még soha. Hideg félelem csikorgatta a csontjait. Volt valami a közelben, talán éppen odalent, mögötte. Dülledő szemmel kapkodta a fejét, de azt a valamit nem látta, csak érezte.

Megérintette a fején lévő sebet, felparázslott benne a fájdalom, de még csak fel sem szisszent. Megnyalta az ujját, és nyugtázta, hogy nem érez vért. Pár csontja talán megrepedt, esetleg eltört, de nem életveszélyesek a sérülései. Mégis reszketett.

Újabb motorzajt hallott, ekkor rettent meg igazán. Pár hete olvasott egy cikket egy férfiról, aki berágott a családra, és zokni, telefon, minden nélkül indult el a téli éjszakába. Tíz évvel később találták meg a holttestét a volt munkahelyén egy másfél ember magas fagyasztó mögött. A fal és a berendezés között alig fél méter volt, és a gép olyan hangosan berregett, hogy elnyomta a férfi segélykiáltásait. Barna arcából kiszaladt a vér, nem akart egy elhagyott raktárépület pincéjében múmiává aszalódni.

– Zádor! – ordította. – Hé! Zááádor!

Minden elcsendesült, majd kő reccsent, törmelék pattant, és tovább hűlt a hőmérséklet.

– Mi az isten? – suttogta.

Nem mert levegőt venni. Dermedten ült, megfeledkezett a sérüléseiről, nem vette észre, hogy valami elfedte a pincében bujdosó rozsdaszagot, még gondolkodni is elfelejtett. Felkúszott a hátán a jeges félelem. Itt van! Itt áll a halál az ajtó előtt. Kirázta a hideg. Ajka remegett, a szeme megtelt könnyel. Nézte a semmit, hallgatta a csöndet.

Nem bírta tovább, fellélegzett. Megérezte az öreg vasszekrények szagát, lassan és hosszan kortyolta a levegőt, újra és újra, egyre büdösebb lett odalent, egyre oldódott a fagy. Már a hideg sem futkosott a hátán.

Bármi volt az, jött, szétnézett és elment, nyugtatta magát.

Elővette Tamás telefonját a mellzsebéből, és megnyomta a képernyőgombot. Nem történt semmi. Megnyomta újra. Semmi. Letörölte a kijelzőt. Ujjai a megszokott, sima felület helyett ripityára tört plexit tapintottak. Ostobán eltátotta a száját.

– Zádor! – visította, és az ajtóhoz kúszott.

Rángatta a kilincset, de minden mozdulat szörnyű kínokkal járt.

– Zááádooor! – sikította, amíg ki nem ürült a tüdeje, aztán levegő után kapkodva hátradőlt, kinyúlt a kőpadlón, és próbálta megnyugtatni magát.

– Visszajön! Visszajön, kienged, és a szart is kiverjük abból a geciből. Nem lesz baj, visszajön, és kienged innen!

Written by:

Ádám Gergő (Narin): 1988-ban született, Kiskőrösön nevelkedett. Szegeden járt egyetemre, jelenleg Budapesten él.