Gerlei Dávid verse Csete Soma vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Gerlei Dávid verséhez Csete Soma írt reflexiót.


Gerlei Dávid
Füstölő olíva

A part balzsamából sokat kéne
visszavinni a budai ecetbe,
de szinte megszerettük, hogy mar.

Etetéstől vadászni felejtett sirály,
nem tudok költözni, a szárny
a svédasztal kényelmes szemetébe ragad.

Ha lefolyik a só a szakállamból,
kibaszom az íróasztalom és
cserepes pálmát veszek a helyére –

amíg bírja a panelt, igyekszem én is.
Ne kend többet a hátam,
halkan lobbanok, mint olajos levelek.


Csete Soma vakreflexiója

Otthona az embernek leginkább az ízekben van. Az, hogy Németh Szilárd azzal vagizik, hogy szereti a pacalt, mi több, a végletekig képes azonosulni a pacallal (hiszen pacal = magyar = Orbán Viktor = Németh Szilárd), nem azért borzasztóan elidegenítő és hamis minden ízében, mert ízlelőbimbóink és nemzettudatunk abo ovo összeköthetetlenek lennének (ez nem igaz ugyanis), hanem azért, mert ebben az országban kurvára nem eszik senki pacalt, ez egyik fele csatnis-cheddaros spéci nemzetközi szarokat eszik, a másik meg krumplit magában. Sarkítok, persze. Azt is el lehet mondani ezredjére, hogy a gasztronómia már alapállását tekintve mindig is globalizált volt. Némi sovány vigasz, hogy pár étel a mai napig azonosítható és azonosítandó készítési helyével (bajai, szegedi, kalocsai), ez pedig a márkakultúránk legszebb időit idézi, amikor még egy kitűnő termékért az szavatolhatott, hogy honnét hozták. (És akkor a borokról ne is beszéljünk.) Mindenesetre ettől még nem vagyunk otthon a világunkban, és nem vagyunk otthon az ízeinkben sem. Ahogyan nem otthonunk a part balzsama (mert hogy került a Dunából só a szakállunkba, meg mit keres egy pálma egy panelben, meg amúgy is, mit keresek én egy panelben, veled), úgy nem otthonunk a budai ecet sem. Bevallom, és nem trükközésből mondom, de mindig is végtelenül idegennek találtam az olívabogyó ízét, sokáig nem is szerettem. Mintha egyszerre lenne keserű, savanyú, friss és nehéz, ez maga az összeférhetetlenség. Mégis, a kép gyönyörű: mondjuk savanyú és friss, mint az olajos levelek, mondjuk keserű és nehéz, mint a lassú, lángtalan égés füstje. És ugyan ki hiszi el, hogy van lobbanás? Ami halkan lobban, csak belül lobban, és talán még ott sem. Atlaszi vállak kellenek ahhoz, hogy ennek az ellenkezőjét állítsuk.

Tehát: balzsam-ecet-sirály-svéd-só-pálma-olaj: szerintem szép, szemléletesen értelmetlen sorozat. Ezen felül sajnos (és persze az utolsó képet leszámítva) viszonylag ügyetlenül megírt versnek látom ezt. Főleg a második versszak tolakvó, túlírt: etetéstől vadászni felejteni — lám-lám, még mindig ellenösztöneink működnek az ösztöneink helyett, vagyis ösztöneink ösztöneink ellen működnek, nem újdonság ez annyira, valamint a kényelmes szemétbe ragadó szárnyak, hát igen, sok.

(Még több ál-gasztrolírát!)


Fotó: Bokor Krisztián

Written by: