Dezső Kata verse Vajna Ádám vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Dezső Kata verséhez  Vajna Ádám írt reflexiót.


Dezső Kata
Elszöktek tőlünk sarki fényeink

Mi jut eszedbe először, amikor kelta őstanyákra gondolsz?
A füveket hajlító ködöt mennyire képzeled párásnak?
Érzed a bárányok szőréből párolgó nehéz vidékek szagát?

– – –

Szilaj természetű folyók robognak erre,
magukkal rántják a sodrással szemben úszó, törékeny tekintetű halakat,
mellékágakra terelik őket,
ne lassíthassa semmi ezt a folyadékokban tapasztalt dinamikát,
elfordítod a fejed, magadra veszed ezt az erőszakos helyzetet,
melyikünk folyó most és ki lesz a szállított

Gazdasági terjeszkedés érezhető a távolabbi szektorokban,
amelyekben a sáros nyakú őzek legszívesebben legelnek,
egy kávéüzem első indításának hangjai,
– egy kerti hinta vascsöve, hideg nyomás a comb alatt –

egy távoli malom alig felfedezhető körvonalai,
a nyakad íve, ahogy a lapátok forgása felé,
összerezzensz, amikor élesebb hanggal jár a munkáló erő,
későn kell elszökni, éjszaka máshogy számítanak a kilométerek, mondod,
megroppannak az alvó tájban felém intézett szavaid


Vajna Ádám vakreflexiója

Ez a vers jelen formájában kicsit olyan, mint amikor kikészíted a drágán megvásárolt alapanyagokat a Rigó Jancsi tortához, aztán válogatás és méregetés nélkül egybeöntesz mindent. Van ugyanis egy rakás izgalmas téma és motívum – a kelta őstanyák, a mellékágra sodródott halak, a gazdasági terjeszkedés az őzek kedvenc legelőhelyén, a dinamika két ember között, sőt egy szökés is –, de a torta nem áll össze a végén.

Kapunk például kezdésnek három kissé túlságosan is költőiesre (nem költőire) írt kérdést, de ezzel a három kérdéssel a vers nem igazán kezd a későbbiekben semmit. Hanem folytatódik egy hatsoros versszakkal, amiről az utolsó sorban kiderül, hogy valójában egyetlen metafora miatt van itt. Viszont erre motívumra legalább visszatérünk a vers utolsó előtti sorában, csak sajnos nem teremtődik meg a szökés kontextusa, hiába lenne egyértelműen itt a szöveg csúcspontja.

A leginkább sikerült versszak a harmadik, itt vannak a leginnovatívabb megoldások, és ha jól értem, az utolsó sortól lép elénk, kap díszletet a versbeszélő és társa. Kár, hogy a folytatásban a kávéüzem után valamiért egy malommal találkozunk (félreértés ne essék, lehet múltat és jelent egymás mellé helyezni, csak akkor reflektáljon rá a vers), és hogy a zárósorban alvó tájjá válik hirtelen az előbb még a kávéüzem indításától és a munka éles zajától hangos környezet.

A végeredmény tehát egy helyenként nehézkes nyelvezetű (azt például biztosan lehet egyszerűbben is mondani, hogy „ne lassíthassa semmi ezt a folyadékokban tapasztalt dinamikát”), de nagy potenciállal bíró vers, ami egyelőre nem szól sem a gazdaság és természet viszonyáról, sem két ember viszonyáról, sem az ember és természet viszonyáról, sem jelen és múlt viszonyáról, sem a kelta őstanyákról, sem a sarki fényekről, sem a szökésről. Pedig ezekről mind szólhatna. Még szerencse, hogy a tortával szemben egy szöveg bármikor menthető.

Fotó: Bokor Krisztián

Written by: