Locker Dávid verse Melhardt Gergő vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kustos Júlia, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Locker Dávid verséhez  Melhardt Gergő írt reflexiót.

Locker Dávid
Amelyben Isten elhív, hogy költő legyek

Tegnap este fetrengés közben
a facebook feldobott egy képet a lányról,
akibe egy időben szerelmes voltam.

Az egyik irodalomóra után
próbálkoztam be nála
először és utoljára.
Előtte haboztam,
de azzal bíztattam magam,
hogy zseni vagyok.
(Ezt anyám mondta nekem,
mikor megyei harmadik lettem
a víz világnapi verspályázaton.)
Hamar lekoptatott, de visszagondolva
nem haragudhatok rá:
akkoriban még anyám vágta a hajam.
A tesitermes mikulásbálon a hokis fiúval láttam utoljára,
aki előző héten az öltözőben
kiverte a fogam.
Közben a zene dübörgött, és én
úgy kapaszkodtam a bordásfalba,
mint az álfölénybe.
Az udvarra tántorogtam.
Megpróbáltam odacsapódni egy társasághoz,
de mikor az egyik felnyírt fejű srác beszólt valamit a hajamra,
amin a lányok röhögni kezdtek,
inkább lesétáltam a folyópartra.
Túl buták, hogy megértsenek,
gondoltam, meg azt is,
hogy bárcsak meghalnának.
Aztán meg, hogy miért nem lehetek olyan,
mint ők.
De választ nem találtam,
csak neveket az irodalomtankönyvben,
akikről úgy beszéltek,
zsenik,
és akiknek a szobraihoz a folyópartra
koszorúzni jártak a lányok.
Rágyújtottam az első cigarettámra,
felnéztem a Holdra,

felültem az ágyamon,
és írni kezdtem
a nálam jobbakról,
akik elvették tőlem,
aki lehettem volna.


Melhardt Gergő vakreflexiója

Kopott közhelygyűjtemény, egyenesen egy hollywoody tinifilmből. A srác, a meg nem értett zseni, akiből később – mostanra, a vers jelen idejére már biztosan – kiderül, hogy tényleg géniusz, bár bizonyíték hiányában (ti. ez a vers inkább csikorog) ezt bemondásra kell elhinnünk. Körülötte ott van a gyermekét tökéletesnek képzelő anyuka, az elutasító lány és a menő fiúk, akik ráadásul sportolók, kigyúrtak, nem olyan nyápic anyámasszonykatonái, mint a beszélő, most még beléjük szerelmesek a lányok, de majd ha rájönnek, hogy igazából ki a menő!

És túl gyors is az egész: az elutasítás miatt érzett szomorúság – amit hősünk folyóparti sétával, cigarettázással meg holdkóros mélabúval gyógyít – miatt klasszikus költőkön gondolkozva még aznap férfivá érik („felültem az ágyamon, / és írni kezdtem”).

A költészet persze mindig közhelyeket használ, de szerintem épp attól lesz költészet (és nem fűzfapoétai szerencsétlenkedés), hogy a közhellyel kezd valamit, hogy kiforgatja, átértelmezi, hogy átlényegítése révén mond valamit a világról. Ebből a versből éppen ez, a leglényegesebb mozzanat hiányzik: sorolja az eseményeket, szinte egy szuszra, „csetlik-botlik, lassan megsajnálom”, de nem egészíti ki ezt gondolati reflexióval; nem ütközteti a beszélő kamaszkori emlékeit jelenkori énjével (azt nem érzem jelentős különbségnek, hogy kamaszként egyszer felült az ágyon, most meg ugyanott „fetreng”). Miért pont a víz világnapjára írt verset, miért pont a frizura a központi probléma, miért pont a Holdra néz fel, stb.? Ezeknek jó lenne kiderülniük. A bő lére eresztett tinidráma-szüzsé és az önmagára olvasott – énszerintem kiskamaszok esetében meglehetősen káros – zseniesztétika-alapú iskolás költészettörténet kevés.

De vannak előremutató jelek is: az időviszonyok szétbontása, vagyis az előre- és visszautalások például ügyesen felépítettek, akad egy-két ügyes kép is („úgy kapaszkodtam a bordásfalba, / mint az álfölénybe”), és elég jó a cím erős iróniája. Lehet, hogy novellát kellene írnia inkább.

Fotó: Bokor Krisztián

Written by: