Nagyapa

Szeretetszagú odabent a levegő. Öreg bútorok, három darabka történelem és húgyos-dohos állottság keveredik össze és válik szét a sarokban. Kiszellőzni nem tud, és nem is akar. A szoba közepén van egy kopott fotel, azon párna, a párnán kopasz, itt-ott heges arc nyugszik. Egy nagyapa az. Mosolyog, de nem mozdul.

A foteltől alig karnyújtásnyira áll egy régi, sötét szekrénysor, rajta ezernyi autós könyv, három, a Vasas jelképével ellátott sál, rengeteg matchbox, lada, pici focilabda, kulcstartó, aprópénz, a földön túrórudis papír. Balra, az egyik polcon ott vannak az ikerunokái, a lánya, elhunyt feleségének megszürkült képe, és édesanyja emléke is, sorban, némely kép gyűrve, másik keretben, harmadik celluxszal a polc szélére rögzítve. A szekrény előtt pici víztócsa álldogál, ebbe cseppen bele minden tizedik másodpercben a plafon penészes, rothadozó vakolatával együtt a víz. A postaláda is tele van. Nem üríti ki senki, és senki sem viszi le a szemetet, mosogat el, főz meg, takarít ki. Megállt az idő, a falióra, a levegő és a dohos szag a falak közt, öleli az egész lakást, és szeretne úgy tenni, mintha visszafordítható lenne a folyamat.

Poros minden, és ezt minden szereti is. Úgy vigyázza a tárgyakat a vastag, ide-oda szálló, szemcsés réteg, mint egy pajzs, és óvja, mintha védeni akarná a veszélytől. Veszély azonban nincs és nem is lesz, két napja nyomtalanul elmúlt.

Senki nem tudja, mi történt pontosan az Alma utcában, sőt, senki sem tudja, mi zajlik pontosan, amikor éjszakánként sarkig vágja ki az ablakot a szél, aztán be is zárja azt maga után, kilincsre, elhúzza a sötétítőt, és egy kicsit vár. Lassan alakká lesz, körbetekint, megnézi egyenként a szekrénysort, az ezernyi autós könyvet, a sálakat, a matchboxokat, ladákat, focilabdát, kulcstartót, aprópénzt, a túrórudis papírhoz nem nyúl, csak átlépi, belelép a tócsába, de lábnyomokat nem hagy.  Végigtekint a fényképeken, elmosolyodik, mert előtte is pontosan ugyanolyan elevenen élnek ezek az emlékek, mint Nagyapa előtt, szépek, jók, de elmúltak, és nem lehet már őket sehogyan sem visszahozni.

A testhez lép, gyengéden végigsimít a heges arcon és a kopasz fejen. A szemüveget leveszi és a polcra rakja, karját a mellkasára helyezi, miközben megszorítja a kézfejét, hosszasan nézi, percekig áll így, mozdulatlanul. A szobában szél kerekedik, lobog tőle a sál, a fényképek, remeg a tócsa és a mosatlan edénykupac, de sikerül. Nagyapa újra nagyon fiatal, erős és bátor, a szemei hirtelen tele lesznek szenvedéllyel és azzal a bizonyos élettel, nem látszik már sem a két stroke, sem az évek eddigi szenvedései. Mintha mindezt elvágták volna, szeretne újra kempingezni járni, tanítani, meccseket nézni a tévében, szurkolni, és minden pénzt túrórudira és lángosra költeni, úgy ülni a lelátón, szeretne a családjával lenni, mindent megbánni, visszacsinálni, amit utólag talán önfejűségből rontott el.

Az alak odalép Nagyapa lányának képéhez, alig láthatóan rábök. Nagyapa csak mosolyog és bólint, igen, ő elintézi, elintéz mindent, hogy nyugalomban és rendben telhessenek a következő évtizedek, nem lesz baj. Kérésre még kinyitja a fiókot és a kezébe vesz egy barna fotóalbumot, aztán elindulnak.

Odakint az utcán egy nő a kabátjába kapaszkodik, amikor széllökésként elhaladnak mellette, és kis híján felborítják, megráznak néhány levelet a szeptemberi napsütésben, egy bicikliző kisfiú utánuk fordul, de ők csak cikáznak tovább, amíg el nem csendesedik a szél.

Ennek már legalább nyolc éve. Nagyapa azóta egy csodaszép emlék, csak a nyitott kérdések, egyedül azok maradtak ott a szeretetszagban, és a nyitott fiók, ahonnan a fotóalbum hiányzik.

Written by:

Megszületett, azóta él, szeret, akar, próbál, meggyűlöl, eldob, összegyűr, ölel. Egyszer talán felnőtt válik belőle, de ezt még ő sem tudja biztosan.