Kóla

– Ne haragudj, tudnál segíteni? – fordulsz hozzám kétségbeesett arccal. – Beragadt a kólám az automatába.

Most végre megtörténik. Beszélünk. Olyan régóta tetszel már nekem. Nagyon-nagyon régóta. Talán az első napomon volt, mikor megláttalak, de az is lehet, hogy a másodikon. Emlékszem, ugyanebbe a zsúfolt konyhába jöttem be, hogy újratöltsem szódával az üvegemet, amikor egyszer csak ott voltál, megjelentél a semmiből, nekem pedig a földbe gyökerezett a lábam, kiszáradt a szám, kapart a torkom és kihagyott a szívem, nem csak egy ütemet, hanem hármat, négyet, hiába próbáltam összeszedni magam, nem ment, csak álltam ott, és néztelek, mint most, azt sem vettem észre, hogy az üvegem már tele van, hogy már túl is csordult, rá a kezemre, és hogy az ezernyi apró szén-dioxid buborék szúrni kezdi a bőrömet. Nem tudom, meddig álltam úgy, megkövülten, meddig tartott, amíg észhez tértem, bizonyára sokáig, mert csak arra emlékszem, hogy már nem vagy ott, hogy csak a hűlt helyed körül táncoló illatodat rebegteti az elhasznált levegő.

– Persze, segítek – szólalok meg alig hallhatóan, és odalépek melléd. A kólád beszorult, ott áll az élet és a pusztulás határán, ki tudja, egy lökés kell-e neki, vagy több tucat, hogy a végén lezuhanjon a biztos halálba.

Nekifeszülök, először kinyújtott karokkal, majd a vállammal. Semmi. Rád nézek. Arcod a legszentebb márvány, szemeid gyémántok, hajad selyemzuhatag. Tekinteted csodálkozó, és csalódott egyszerre. Újra megpróbálom.

– Csak még egy pillanat, és meg is lesz – nyögöm kétségbeesetten, lökdösöm az automata üvegét, igyekszem visszafogottan, mint aki tudja, mit csinál, miközben valójában csak azt tudom, mennyire szenvedek perzselő tekinteted alatt.

– Tudom – mosolyodsz el, én pedig elgyengülök, a térdeim remegnek, kapkodom a levegőt, és ha ez a boldogság, ez a félelmetes gyengeség, én gyenge akarok lenni örökre, teveled.

Sosem fog sikerülni, villan át az agyamon. Ott állok, reszketve, miközben te mögöttem várod, hogy segítsek rajtad. Homlokomat finoman az üvegbe verem, lemondóan, csak menj el, kérlek, nem akarok a szemedbe nézni, de akkor a kóla megremeg, kissé elfordul ferde tengelyén, megpördül, és továbbcsúszik az üveg mentén, le, egyenesen a biztos halálba.

– Köszönöm! – kiáltod boldogan. Egyszerre hajolunk le az üvegért, ujjaink összeérnek az automata hűvös sötétjében, egy hosszú pillanatra összenézünk, bele sem merek gondolni, hogyan nézhetek ki, a szívem a torkomban dörömböl, de te még mindig mosolyogsz, nem zavar a kínos helyzet. Elengedem a kólát, vedd csak ki, elvégre a tiéd. Felegyenesedünk. Még mindig mosolyogsz, el sem hiszem. Boldog vagyok.

– Nincs mit – próbálok mosolyogni én is, de tudom, hogy csak egy ügyetlen grimaszra futotta, te mégis elneveted magad, és lesütöd a szemed, mintha szégyenlős lennél, mintha rajtakaptak volna valamin, pedig csak az történt, hogy már megint bolondot csináltam magamból előtted, mint aznap, mikor először megláttalak.

Zavarban vagyok. Félek. Eszembe jut egy bölcs vezér, és a kocka, ami el van vetve. Kihúzom magam, megköszörülöm a torkomat, és veszek egy mély levegőt. Arcodon kérdések ezrei ülnek, finom ívű szemöldököd felfut a homlokodra, értetlenkedő mosolyod, mint a legforróbb nap, elvakít, már nem is látlak, csak a fényedet, a tiszta ragyogást, és akkor átlépem gyávaságom folyamát, az én mélységes mély Rubiconomat.

– Balázsnak hívnak – szólalok meg magabiztosan, legalábbis azt hiszem, de amint formát ölt az első hang kiszáradt ajkamon, hallom a remegését, a bizonytalan, gyenge lüktetést. Kérdőn nézek rád, a filmekben ilyenkor szoktak válaszolni.  

– Bocsi, menyasszony vagyok – emeled fel kecses ívű kézfejedet, amin ott a gyűrű és a gyémánt, szomorkásan elmosolyodsz, aztán ellépsz mellettem. Én pedig csak állok ott, megint, pont úgy, mint akkor először, és miközben tehetetlenül hullok a biztos halálba, átfut az agyamon, hogy én sem vagyok más, csak egy üveg kóla a sok közül. De nekem elég volt egyetlen lökés.

Written by:

1997-ben született Szegeden. A víz kisgyermek kora óta meghatározó szerepet tölt be életében; ötévesen kezdett el úszni, majd a vízilabdába is belekóstolt, amit több, mint tíz évig versenyszerűen űzött. Az olvasás megszállottja: szabadideje nagy részét könyvvel a kezében tölti. A Szegedi Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakgimnázium magyar-spanyol kéttannyelvű osztályában érettségizett 2017-ben.