Liliom

Ismered a lápi lidércet? A lápi lidércek többnyire csónakkikötők, kompok, fürdőhelyek közelében a presszókban, kocsmákban és büfékben lebzselnek, arcukon ráncokat és öregemberektől csent szakállt, borostát dédelgetnek.

A lápi lidérc fontos tartozéka a fröccs, a sör vagy a tüske.

A lápi lidércet a fentieken túl a legkönnyebb megkülönböztetni a közönséges halandóktól bozontos, összenőtt szemöldökéről, vizenyős tekintetéről, mocsári leheletéről, békabőr pénztárcájáról, kesztyűjéről vagy cipőjéről.

A lápi lidérceket hosszan elnyújtott Jó napot!-tal szokás köszönteni vagy fejbiccentéssel – Adjon Isten!-nel nem köszöntjük a lápi lidércet, mert a lidércnek nem ad az Isten – faragatlanság erre még emlékeztetni is szerencsétlent.

A lápi lidércnek két közismert ellensége van, az egyik a torok, a másik a mocsári nimfa. Ha az embernek ellensége van, az mindig a sajátja, és ez a lápi lidérceknél sincs másként, ezért nyugodtan írhattam volna így is:

A lápi lidércnek két közismert ellensége van, az egyik a torka, a másik a mocsári nimfája – de nem így írtam. A lidérc torka arra törekszik, hogy folyton kiszáradjon, és ezzel önfeláldozó módon elveszejtse ősellenségét, a lidércet. A lápi lidérc mindent megtesz ez ellen, ezért folyton iszik, többnyire fröccsöt, sört vagy tüskét, de néha egészen különös italokat is, mint a hobbikertek titkos kis sufnijaiból lopott meggybort, a bodzavirágból erjesztett bodzapezsgőt vagy a lapulevél és gyermekláncfű gyökeréből kevert lidércitalt. A lidérc ital úgy készül, hogy veszel egy jó maréknyi gyermekláncfű (a lidérc papatyinak hívja) és lapulevél gyökeret, ezeket frissen feldarabolod, összekevered, majd két-három csipetet ezekből élesztő társaságában csatos sörösüvegekbe teszel. Az egész kreálmányt ezután elásod a földbe és vársz. A lidérc tudja, meddig kell várni, én csak sejtem, hogy 1-2 hónapig, ha tavasszal ástad el. Ezek az italok ugyan nedvesen tartják a lidérc torkát, de szépen lassan feloldják belső szerveit – innen is a mondás:

 

„nehéz élet, lidérc élet.”

 

A mocsári nimfa – a lidérc másik ősellensége – mindig a lidérc közelében ólálkodik, még akkor is, ha nem. Ehhez a nimfák nagyon értenek. A nimfa alakváltoztató: a lidérc alakját többnyire ökör-, szamár- vagy disznószerűvé változtatja, a magáét meg istenivé. Persze, az is lehet, hogy a nimfa csak a lidérc szemét változtatja meg, ki tudja.

A nimfa mindig jókor, a jó helyen találja a lidércet, még ha a lidércnek erről egészen más is a véleménye. A lidérc tudja, hogy a nimfa az ellenség, ezért szemmel tartja a nimfát – a nimfa pontosan ezt várja a lidérctől: a csapda készen áll. A lidérc észre se vette és máris aranyos horgára akadt, láthatatlan hálójába szaladt. A lidércet a nimfa kedvenc virága, a liliom illatával csalja magával.

A liliom a lidérc virága, a tulipán a nimfáé. A lidérc a liliomban saját magát csodálja, önmagára emlékezteti. A nimfa tudja, hogy miképpen a nimfákat és nőket szinte bármivel, úgy a lidérceket és a férfiakat leginkább önmagukkal lehet elcsábítani. A nimfa csele kettős: az ismeretlen tulipán ígéretével felkelti a lidérc érdeklődését, majd a mocsár mélyére csalja másfél szobás bérlakásába, ahol millió és millió liliommal veszi körbe a lidércet.

A lidérc elbódul a színek és illatok kavalkádjától, melyek mind őt dicsérik, közben hagyja, hogy a nimfa magával húzza liliomokból vetett ágyára. Bármikor máskor kérdeznéd a lidércet, hogy tudja-e, hogy a liliom illata halálos méreg, azt válaszolná: igen. De kérdezd csak meg most a lidércet, ki alámerült a végtelen álmok sötétjébe a nimfa karjai között!

A lidércek, hogy elkerüljék e véget, mindent megtesznek, hogy a nimfák számára visszataszító alakot öltsenek – de bármilyen ízléstelen békabőr cipőt is viseljenek, bármilyen visszataszító ábrázatot is öltsenek, nem gyűjthetnek maguknak oly szedett-vetett tagokat, nem boríthatják testük olyan orrfacsaró szagokkal, hogy ne akadna legalább egy nimfa, ki az álca mögött a lidércet fel ne fedezné, és magával ne csalná egy nap mocsara mélyére, végzete felé.

A gyulai születésű Nagy-Laczkó Balázs tanulmányait szülővárosában és Szegeden végezte régészet, néprajz és vallástudomány szakokon. Jelenleg a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban dolgozik régészként. Kisprózáit a Bárka, az Ezredvég, az Élet és Irodalom, az Irodalmi Jelen, a Kulter.hu, a Tiszatáj online, A Vörös Postakocsi közli. Rendszeresen publikál tudományos ismeretterjesztő írásokat a Csabai Mérleg hasábjain és a Napi Táptudás blogon.