Lukács Gergely — Korszak

Huszonnégy éve próbálom kerülni a közhelyeket.
Nem ásítottam, nem próbáltam halkabban nevetni,
nem hazudtam életnek, ami fájdalom,
az óvodában se tudtam aludni soha,
és nem tudtam túl sokáig egy helyben maradni.
Volt ez az érzés, hogy tudtam, „mindjárt történik valami”.
Ez a kiadatlan szám a fejemben, hogy:
az élet szent, s az idő drága,
legyél a moll-akkordok dallamossága.
Mert a lentről jövő borongás vagyunk,
egy jól bevált állapot,
ahol a mindent a semmiért,
hogy még egy percre úgy maradj, átadod.
Lehazudtuk a Citadelláról a borosüvegeket,
megfordítottuk a Duna folyásának irányát,
és végül tényleg a városra pöccintettük a csikket,
csakhogy magunk mögött hagyjuk a közhelyeket.
Egy autszájder kocsmában másoknak hazudtuk magunkat,
és persze vodkát kértünk.
Mert, ahogy mondtuk: jäger-t az általános iskolások isznak.
Túlkiabáltuk a falra akasztott TV-t,
a tibibák meg sanyibák történeteire bólogattunk,
és tudod, rájöttünk,
hogy köztük és köztünk a labeling az, ami különbözik.
Hogy csak azért nem számítottunk deviánsnak,
mert egyetemistáknak voltunk címkézve.
Ahol azt mondták,
hogy veszélyes ideológiákban feltétel nélkül hinni.
Veszélyes ideológiákban,
feltétel nélkül hinni.
És én hittem!
Szélsőségesek voltak a nézeteim.
Ha valami tetszett, azt piedesztálra emeltem és imádtam,
viszont, ha valamihez nem volt kedvem, azt gyűlöltem,
mélyről jövő, gyomorsavas undorral.
Gyűlöltem a t, a mindjárt,
és az olyan toldalékhiányos mondatokat, mint az
Állok a peron, várom a vonat.
Nézem az óra, lemegyek kenyér
.
Gyűlöltem az őőőt, a várjált, és a mégsét,
gyűlöltem a határidőket,
a trendeket meg a menetrendeket,
gyűlöltem a visszahívós SMS-t,
és az egyenlege 15 másodperc alá csökkenteket.
Gyűlöltem az utcabált, a lovasbált, a gyulyásbált, és istenem,
hogy gyűlöltem azt a kibaszott L’art pour L’art.
Gyűlöltem a kimenőt, a beugrót, meg a lejövőt,
de imádtam a bejövőt, a berúgót, meg a delelőt.
Kimenő, bejövő,
beugró, delelő,
berúgó, leülő,
lemenő, lejövő.
Gyűlöltem a búcsúzást, az utolsó fröccsöket,
a fesztivál ötödik napját,
meg a szólj majd, ha Pesten járszt,
azt is, gyűlöltem.
Viszont ez nem egy élj gyorsan, halj meg lazán,
mert, ha csak a jók halnak korán, nem ironikus,
hogy ilyen gyorsan öregszem?
Hogy az arcom nem hagyja, hogy felnőjek,
de legalább baszki kopaszodom.
Szóval az élet szent, és az idő drága,
meg a moll-akkordok dallamossága,
mert a lentről jövő borongás voltunk,
egy jól bevált állapot,
ahol a mindent a semmiért,
hogy még egy percre úgy maradj, átadod.
Próbáltam mindenkinél kétszáz kilométer per órával gyorsabban élni az életem,
mert féltem, hogy lemaradok a valóságról.
De egy korszak elmúlik, a Duna folyása ismét helyreáll,
az üvegek is legurulnak,
és pár év múlva már te sem úgy nézed a Citadellát.
Találkozunk ismét, felemlegetjük néhány átköltött sztorinkat,
a fóbiáinkat a monotonitásba fojtjuk, hogy legyen, ami visszaránt
a Times New Roman-nal, 12-es mérettel betűzött,
másfeles margóval korlátolt,
nagybetűs valóságba.
De tudod pár éve a valóságnak,
még semmi köze nem volt az élethez.

Videó:

Written by:

Lukács Gergely 1995-ben született Pesten. Egy olyan lakásban lakik, aminek nincs ablaka. Kreatív munkát keres, otthonról is szívesen dolgozna.