Fent és lent

Szeretem a hegyeket. Régóta, így van ez, talán már gyerekkorom óta, de legkésőbb akkor lettem biztos benne, mikor kiköltöztem ide, ebbe a kedves kis faluba. Szeretem a hegyeket. Magasan lenni, ott fent, a csúcson lenni, ahonnan minden látszik. Ott volt bennem ez az érzés már régen, mindeddig azonban nem voltam képes kimondani.

A csendes téli esőben sétáltam megszokott utamon, amikor ezen gondolkoztam. Megálltam a nedves földúton, és a lassan emelkedő domboldal mögött húzódó hegyekre néztem. A fák körvonalai elmosódtak a ködpárán át. A hegyek láncolata szinte teljesen körülölelte a láthatárt. Mély ölükben a kis falu házai látszottak, az itt-ott csipkés, másutt tompán lekerekedő csúcsok felett a távolban újabb, még magasabb és sokkal fakóbb hegyek derengtek.

Ami azt illeti, nemsokára náluk is sokkal magasabb szférákba török majd. Onnan nézve magas ormaik jelentősége megszűnik, csúcsaik belevesznek az alant elterülő unalmas lapályba.

A hegyekre néztem, de nem rájuk gondoltam. Őrájuk gondoltam, rájuk kettőjükre, arra a két kedves emberre, akik velem jönnek majd a nagy utazásra, és akik nélkül talán soha nem sikerült volna ilyen magasra jutnom. Együtt lépünk majd fel a néhány méter magas deszkákra, ahol mégis az egész világ fölött leszünk.

– Szeretlek titeket.

A hegyekre néztem, de nem nekik mondtam.

Szavaim visszhang nélkül nyelődtek el a nedves törzsű fák között. Egy idősebb férfi sétált el mellettem, látásból ismertem, az utcámban lakott, az egyik kereskedelmi tévé jól ismert arca volt. Rám köszönt és mosolygott, majd tempósan haladt tovább. Minden bizonnyal hallotta, ahogy megszólaltam, de nem ütközött meg rajta.

Éppen ez az, ami miatt itt maradtam. Ami azt illeti, keresve sem találhattam volna jobb lakóhelyet magamnak. Mikor végre kiköltöztem a városból, a ház megvásárlásakor egyetlen szempontom az volt, hogy legyen pincéje. Lehetőleg minél tágasabb. Nem csak ez a vágyam teljesült azonban, hanem több olyan feltétel is adottnak bizonyult, melyek hasznosságára csak később jöttem rá. Először is, a főleg a média területén dolgozó értelmiségi közeg, mely ennek a kis falunak a lakója, az átlagnál mindenképp megértőbben viszonyul a különleges jelenségekhez. Ami azt illeti, valósággal szórakoztatja őket. Másrészt, épp e befogadó közösségi szellem adta mellém azokat az embereket, akikre művem megalkotásához feltétlenül szükség volt.

Eladó ingatlant nem volt nehéz találni, mivel a válság utáni konjunktúra az ingatlanpiacot is fellendítette. Annál nehezebb volt viszont olyan házra bukkanni, ahol mély és kiterjedt pince húzódik az épület alatt. Hetekig kerestem a megfelelőt, de hiába. Végül úgy döntöttem, ingatlanost fogadok.

Kedves, fiatal lány volt, arcán a szakmájához illő alattomosság teljes hiányával, ugyanakkor mégis elég tájékozottnak tűnt. Sok olyan házat sikerült megnéznünk, amiket addig egyik hirdetésben sem láttam. De minden hiába. Még csak hasonlót sem tudott mutatni, mint amire szükségem volt. Ekkor úgy döntöttem, talán ideje kicsit őszintébbnek lennem.

– Tudja, zenével foglalkozom, és olyan házra van szükségem, ahol mások zavarása nélkül tudok gyakorolni. Olyan ház kéne, ahol a pince elég nagy, mivel házi stúdiót szeretnék berendezni. Meg aztán barkácsolni is szeretek, annak is kell a hely.

Már az elején éreztem, hogy valami feszélyezi. Tudtam is, hogy micsoda. Végül is nem gyakran fordul elő, hogy egyedülálló középkorú férfi kertes házat keres. Meg aztán túlságosan nagyot nem is hazudtam. Valóban zenével foglalkozom, de elektronikus zenével, egész pontosan reklámzenével, és a hangminták, kisebb loopok elkészítéséhez pedig nincs szükség stúdióra. Nem akartam nagyon felvágni előtte, így azt sem említettem neki, hogy meglehetősen sikeres is vagyok ebben. Barkácsolni viszont tényleg szeretek, bútorokat, régi mechanikus szerkezeteket, remek felüdülés a lélektelen tucatmunkák után. Láttam is rajta, hogy megkönnyebbült, szeme felcsillant, és már tudta is mire van szükségem.

Azonnal megszerettem ezt a kedves kis falut. Hegyek meredek fala veszi körül, a főút mellett a város felé igyekvő patak folydogál, és a házak olyan szép rendben sorakoznak a párhuzamos utcákon, hogy az embert megelégedéssel tölti el. Régen egyszerű szőlőtermesztő falu volt, de úgy húsz éve szép lassan kiszorította őket a városból kiköltöző tehetős lakosság. A takaros parasztházak többsége megmaradt, tulajdonosaik szépen felújították őket. Összetartó, baráti közösség ez. Pár éve még azt is sikerült megakadályozniuk, hogy a hegyoldal erdős részét felparcellázza az önkormányzat, így az új építésű ingatlanok ízlésterrorja megkímélte a falut.

Mint már említettem, a lakók főleg a médiában dolgoznak. Nem is volt meglepő, hogy sokukat látásból már ismertem. Az utcán sétálva vagy a boltban nézelődve nem telhetett el tíz perc, hogy valaki rám ne köszönt volna. Több reklámcég vezetője is itt lakott, egy rakás ember a közszolgálati tévéből, szerkesztők, a menedzsment tagjai, celebek a kereskedelmi tévékből. Sőt még néhány középszintű politikus is. Nem zavart, hogy ugyanazokat az arcokat látom itt is, mint munkám során, mert egyrészt már hozzászoktam különcködő, modoros viselkedésükhöz, másrészt úgy gondoltam, ez a környezet kiváló alkotóhelyként funkcionálhat. Végül is egy vagyok közülük, hová is mehettem volna lakni máshová. Bennfentes kacsintásokkal, biccentésekkel üdvözöltek, akármerre is mentem.

– Szóval te is itt, már alig vártunk! Mindenki itt van, a legjobb hely a földön! – kacsintott rám az egyik, mikor a helyi barkácsboltban nézelődtem.

Az én házam a falu kis főterének közelében volt. Impozáns méretű ház volt. Szinte minden teljesen fel volt újítva benne, az egykori kisebb helyiségek egybe lettek nyitva, elmélkedésre késztető hatalmas terek jöttek létre így, amik a kötelező vendégfogadásra is kiválóan alkalmassá tették a házat. A kertben alma- és diófák álltak elszórva. A hegyek felé lassan emelkedő pázsitot sziklakert széles sávja törte meg. Lentről idehallatszott a kis patak csörgése, és a főtér mellett álló templom harangja minden órában tompán kondult egyet. Igazán idilli környezet számomra.

A ház alatt pedig ott a pince.

Mikor átvettem a kulcsokat, az ingatlanos lány ragyogott az örömtől. Elmesélte, hogy még soha nem csinált ilyen értékű tranzakciót (ezt a szót használta), én pedig, hogy még jobb kedve legyen, ráraktam még egy százalékot a jutalékra. Szinte szerelmes tekintettel nézett rám. Mikor végre felhangzott autójának távolodó zaja, magamra zártam a házat. Egy darabig némán ültem az egyik füles fotelben. Az ablakon át a hegyeket fürkésztem, a bútorok elrendezését fontolgattam, és az új ház kulcsaival játszottam. Nehéz, súlyos kulcs volt az egyik. Szórakozva méregettem a tömör fémrudat, feltehetőleg még az első tulajdonosok idejéből származott. Nos, ennél mindenképpen komolyabb védelem kell majd, gondoltam. Elindultam a pince felé.

A nappaliból lehetett lemenni, de az udvarról is hozzáférhető volt, mivel az előző tulajdonos egy részét garázsnak építtette át. Régen, a sok itteni házhoz hasonlóan, borospinceként szolgálhatott, és az ingatlan majdnem teljes alapterületét lefedte. Egy nagy tér volt az egész, néhol vastag tartóoszlopokkal megtörve. A meztelen téglák a teherhordás miatt az oszlopok között ívbe görbültek. Az ódon penészszag valahogy katakombaszerűvé tette a helyiséget. Bár a ház vásárlása előtt természetesen már megtekintettem a pincét, most végre egyedül tudtam bejárni. A kocsibeállón kívül az egész felújítatlan volt, talajvízzel átitatott fapadlóján feketéllett a penész, és a mindenfelé elszórt lomok erősen bűzlöttek. Egy halom hordókból származó fatörmelék fölött nevek és évszámok voltak a téglába vésve. Mivel csak a kocsibeállónál volt világítás, a pince hátsó része a sötétségbe veszett.

Elindultam arrafelé. Szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz, és egyszerre kis fehér foltot pillantottam meg a leghátsó sarokban. Odamentem, és ahogy egy felcsírázott krumplis zsákon átléptem, hirtelen kövér patkány iszkolt el a lábam alatt. Megálltam, és utánanéztem. A garázsajtón keresztül a szabadba menekült. Odaléptem a sarokba az apró fehér folthoz. Elrongyolódott, nedves névjegykártya volt, rajta az előző tulajdonos neve. Talán mégiscsak használta az egész pincét, töprengtem, majd elhajítottam.

Hunyorogva értem fel a lakásba. A következő néhány órát a teendők végiggondolásával töltöttem. Félretoltam az íróasztalról a laptopokat, a billentyűzetet és a kábelrengeteggel keveredő összes elektronikus eszközt, és rajzolni kezdtem.

Nagyjából fél évbe telt, míg a célomnak megfelelő állapotba hoztam a pincét. Először is lakhatóvá kellett tenni. Ez volt az egyetlen szakasza az építkezésnek, amikor külső segítséget is igénybe vettem. Born, az egyik szomszédom, aki ismert producer volt (és akivel később aztán oly nagy barátságba kerültem), ajánlott egy megbízható szakembert. Valóban nagyszerű munkát végzett. Szigetelte az alapzatot, újrarakta a padlót, elvégezte a burkolást és a vizesblokk munkálatait. A penész- és rothadásszag szinte azonnal eltűnt. Mikor végre befejezte, köszönetet mondtam a kiváló mesternek, és becsuktam mögötte az ajtót. A többit már mind magam csináltam. Nappal a munkámmal foglalkoztam, az éjjeli órákban pedig a pincében dolgoztam. Térelválasztó álfalakkal külön helyiségekre bontottam a pincét, hogy amolyan lakásféle elrendezést kapjon. Elvégeztem a villanyszerelés maradék részét, és megcsináltam a szellőzést. Végül beszereltem a legfontosabbakat: a hangszigetelést, a helyiségeket kívülről tükrök segítségével természetes fénnyel ellátó szerkezetet, egy kicsiny, liftszerű alkalmatosságot, mellyel kisebb tárgyakat lehetett lejuttatni a lakásból, és persze a kamerás megfigyelőrendszert. Kora őszi idő volt már, mire végeztem mindennel. Meglepett, mennyire máshogy érzékeltem a természetet itt, a városon kívül. Ott bent, a városban, a mesterséges építményekkel sűrűn telerakott élettérben a természet változásainak csupán megkésett és tompa jeleit lehet csak érezni, de itt, ahol az utóbbi évtizedek kitelepülése ellenére az emberi jelenlét egyelőre csupán felületes hatással volt az élővilágra, mindennek jelentősége lett. Amikor munkám és az építkezés ritka szüneteiben kisétáltam a teraszra, és végre fellélegeztem egy kicsit, a körülöttem zsongó világ természetes erejével tört rám. A madarak szinte fülsiketítően csiviteltek, a rovarok csoportokban dongtak a kert virágai és fái körül, valahol erdei vad bőgése hallatszott. A távoli hegyekből hűvös levegő áramlott le hirtelen.

Bár az évszakok változása átmenetszerűen történik, mégis mindig van egy pont, amikor a természet szemérmesen és alig érzékelhetően, de mégis megmutatja a változást.

Valamikor augusztus közepén vettem észre, hogy nemsokára itt az ősz. Egy hete végeztem a dolgokkal, a nyár végi általános leállásban munkám se volt sok, a teraszon üldögéltem magamban. Egyszer csak megéreztem, hogy itt van. Minden ráció ellenére tudtam. Rekkenő meleg, tiszta kék ég, a kabócák mindent betöltő zsongása. Talán a fények megváltozása volt, vagy egy elröppenő fecske. Tehát ideje továbblépnem.

Az egyik ilyen nyárba oltott őszi napon fogtam be őket. Mindent jó előre elterveztem, és szerencsém is volt. Összességében a vártnál sokkal könnyebbnek bizonyult a dolog. A feltűnésmentes cselekvés a legfontosabb, ezért a szomszédokkal és a közelebb lakó emberekkel már rögtön az ideköltözésem után igyekeztem jó kapcsolatot kialakítani. Ez kiemelten fontos, ha az ember meg szeretné kímélni magát mindenféle mocskos gyanúsítgatásoktól.

A bal oldali házban, melynek telke az enyém fölé L-alakban benyúlt, egy ismert producer lakott a családjával. Ő volt Born, és igencsak sikeresnek mondhatta magát. Szinte az összes valamirevaló szórakoztató műsor mögött ő állt, az egyik tévé vezetőségében is szerepelt a neve, és volt két étterme a belvárosban. Mintegy húsz évvel fiatalabb felesége az egyik kereskedelmi tévé műsorvezetője volt, azelőtt modell. Két kamaszkorú ikerfiuk volt, akik mindenben az apjukra hasonlítottak.

A jobb oldalon Fürstnek, egy kormánypárti politikusnak a háza állt. Pár éve miniszter volt, majd államtitkárrá fokozták le, végül onnan is kitették. Úgy látszik, körön kívülre került. Ennek a viszonylag friss kudarcnak az ellenére sem voltak rossz helyzetben. Fürst maga valamilyen tanácsadó cégben húzta meg magát partnerként, feleségét pedig, aki azelőtt valamelyik minisztériumban dolgozott, berakta egy ismerős cégbe papírokat tologatni. Egyetlen kislányuk volt, aki furcsa módon egyikükre sem hasonlított. Az utca többi lakója is hasonló körökben mozgott, többnyire felső menedzsmentek és médiairányító testületek tagjai voltak.

A dolgot azzal kezdtem, hogy még a nyáron néhány hét alatt hozzászoktattam őket a látványhoz. A téli időre készülve újonnan beszerzett terepjárómon naponta az erdő felé vettem az irányt, hogy tűzifát gyűjtsek. Természetesen a megfelelő hatóságok (némi kenőpénz hatására) engedélyezték ezt a tevékenységet, így nem volt mitől tartanom. Egy idő után megszokott látvány lettem, ahogy a falu kis főutcáján utánfutómat kényelmes sebességgel vontatva az erdő felé tartok. Hogy végképp elnyerjem a közösség és a szomszédok rokonszenvét, olykor nekik is hoztam egy-egy fuvar jó minőségű tölgyet vagy bükköt. Ők persze napkollektorokkal és hőszivattyúval felszerelt házakban laktak, a fa csak a díszkályhákba kellett, így nem is nagyon erőltettem meg magam. Bőségesen hálálták meg, olyan ajándékokkal a szívességemet, melyek talán még a fa áránál is többet értek. Egy kis hezitálás után elfogadtam őket. A röviditalokat magányos estéimen elszopogattam, a szivarokat pedig kiszórtam a kukába. Azon a napon épp hazafelé tartottam az erdőből. Lassan gurultam a murvás úton, mikor megláttam őket. Azonnal megálltam. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Oly régóta vártam ezt a pillanatot, hogy szinte hihetetlennek tűnt, hogy most megvalósul. A kloroformos üvegért nyúltam. Mielőtt kiszálltam, ellenőriztem a tükörben, hogy nem jön senki. Szinte azonnal észrevették, ahogy megindulok feléjük, de nem is próbáltam leplezni szándékomat. Fenyegetően közeledtem, lábacskáik izmai megfeszültek, de hirtelen bénultság vett erőt rajtuk. Nem tudtak mozdulni. Az egyik pár méterrel közelebb állt, őt kaptam el először. Kirántottam a zsebembe gyömöszölt rongyot, jól átitattam a kloroformmal, és erősen a képére nyomtam. Szinte azonnal összecsuklott. Nagy lendülettel felkaptam és bedobtam a már előkészített helyre, néhány fahasáb mellé. Nem érdekelt, hogy a másik segítségért rohan-e, vagy még a helyén áll meredten, mert tudtam, hogy nem lesz nehéz utolérni. Mikor visszafordultam a pótkocsitól, még mindig ott állt, ahol az előbb, és kétségbeesett haraggal nézett felém. Nem várta meg, míg odaérek hozzá, hanem azonnal nekem rontott. Könnyedén leszereltem, csak a kezemet sikerült megkarmolnia hosszúra nőtt körmeivel. Bátor volt, azt meg kell hagyni. A másik mellé dobtam a plató végébe, és rájuk zártam a ponyvát. Halkan duruzsoló motorral gurultam hazafelé a mit sem sejtő falucska utcáin.

Amilyen izgalommal és feszült várakozással álltam hozzá a befogásuknak, annyira vártam, hogy végre megszabaduljak fizikai közelségüktől. Még kábult állapotban voltak, mikor hazaértem. Óvatosan, de sietősen kipakoltam őket az utánfutóból, és rájuk zártam a pince vaskos kapuját.

Csak estefelé tértek magukhoz. A kamerarendszeren keresztül nyomon tudtam követni mindent, ami ezután történt. Ahogy vártam, hamarosan éktelen haragra gerjedtek. Éppen csak feltápászkodtak, körülnéztek, és okos szemükben látszott, hogy mindent értenek. Dühöngve jártak faltól falig, mint afféle vadállatok, és törtek-zúztak volna, de nem volt mit. Minden a földhöz vagy a falhoz volt rögzítve. Mikor erre rájöttek, hangos ordításba kezdtek, és az érzékeny mikrofonokon olyan magas jelszintet produkáltak, hogy az torzításba vitte a hangrendszert. A külső szigetelésre gondoltam, és jeges rémület futott át rajtam. Fülemen a vezetéknélküli fejlhallgatóval kirohantam a kertbe. Nagy megkönnyebbülésemre egy lélek sem volt sehol. Levettem a fejhallgatót, lenémítottam, és fülelni kezdtem. Csak a késő nyári este csendes neszezése hallatszott, egy-egy kósza bogár repült el lassan a kerten át, a távolból traktor berregése szólt. Körüljártam a házat, majd fölvettem és visszanémítottam a fejhallgatót. Óvatosan tekerve kicsiny tárcsáját, felerősítettem a hangot. A túlvezérelt, torzított hangok még mindig szóltak és szinte mulatságosan hatottak az esti idillben. Úgy látszik, jó munkát végeztem a szigeteléssel. Megkönnyebbülten sétáltam vissza a házba.

Bár a felvételt rögtön azután bekapcsoltam, hogy rájuk zártam a pincét, az első órák dühöngő eksztázisában gyakorlatilag használhatatlan minták születtek. Csak késő estére nyugodtak le. Ebben közrejátszhatott az is, hogy az automatikus rendszeren keresztül megkapták első vacsorájukat, amibe némi nyugtatót is kevertem. Eleinte gyanakvóan méregették az ételt, de éhségük nagyobb volt. Jó ízzel ettek meg mindent.

Talán egy óra telhetett el ezután csendben. Fülemen végig a fejhallgatóval figyeltem. Nem voltam képes leülni a kanapéra, vagy lefeküdni az ágyra, hanem az asztalomnál ültem, ujjam a keverőpult potméterein, és feszültem hallgatóztam. És akkor, órák kitartó várakozása után végre meghallottam azt, amire vártam. Az alig hallható, szívbe markoló sírást. Megnyugodva feküdtem le aludni.

Később születtek jobb minták is, sőt, talán azt is mondhatom, csakis jobb minták születtek, de ennek az első, oly őszinte és fájdalmas sírásnak a hangját soha nem tudtam reprodukálni. Be kell vallanom, későbbi sikereimben ennek a mintának fontos része lett.

Az első napok a rendszer éles tesztjének számítottak, ezért folyamatos felügyeletre volt szükség. Kisebb változtatásokat el kellett végeznem, de lényegében minden jól működött. A napszakoknak megfelelő erősségű és színhőmérsékletű megvilágítás remekül bevált, a szellőztetés is elégségesnek bizonyult, csak az ételszállító automatika időzítésén kellet kicsit állítani. Néhány hét alatt megbarátkoztak új helyzetükkel, és az eleinte napi szintű agresszív tombolásuk megritkult, majd teljesen megszűnt. Végre volt egy kis időm másra is.

Épp ekkoriban történt, hogy Born, a mellettem lakó producer meghívott magukhoz. Szeptember első napjai voltak, de még mindig augusztusi hőség. Born, ez a hatvanas évei felé közeledő, testes, göndör hajú figura, meglehetősen szórakoztató ember volt. Egy nap csak úgy átkiabált a kerítésen át.

– Hé, Füles! – nevetett harsányan. – Gyere már át egy kicsit! Iszunk valamit.

A rendszer élesítése óta ugyanis szinte mindig a fejhallgatóban jártam, még a kerti locsolást is abban végeztem, nehogy lemaradjak egy értékes hangról. Persze a felvétel folyamatosan ment, erre tehát nem lett volna szükség, de az első időkben nem tudtam megállni, hogy ne hallgassam őket. Úgy terveztem, hogy éppen csak beköszönök, ahogy jó szomszédokhoz illik, hogy remélhetőleg aztán csak az utcán vagy a kerten át lássuk egymást, de szívélyesen beinvitált, leültetett a nappaliban, és mindenről kikérdezett.

Elmondtam neki néhány szakmabeli pletykát, amin remekül szórakozott.

– Vicces fiú vagy – kuncogott magában, miközben whiskyért ment –, szeretem az ilyen figurákat. Azt hinné az ember, hogy nálunk mindenki egyéniség, de alig van ilyen, lasszóval kell fogni őket. – Ahogy lerakta a poharakat, egyszer csak gondolt egyet:

– Figyelj! Ritka kegyelmi idő van most. A feleségem mindjárt hazaér a kölykökkel, de addig miénk a ház. Gyere, mutatok valamit. Bevezetett egy kisebb szobába, amolyan dolgozószoba-féle lehetett, és egy fadobozra mutatott. A doboz átlátszó üvege mögött telt, sötétbarna szivarok sorakoztak.

– Válassz egyet. A legjobb minőség.

A nappaliban terpeszkedő fotelekben ültünk le. Míg szívtuk a szivarokat, körülnéztem. A lakásban a férj és a feleség egymástól merőben elütő ízlésének eklektikus kavalkádja uralkodott. A kilencvenes évek ízléstelen márvány-műbőr világa versenyzett a huszonegyedik század légies és minimalista formáival. Ettől eltekintve rend uralkodott mindenhol, csak néhány újság volt szétszórva a dohányzóasztalon. Csípte a torkom és a szám az erős füst, de ő láthatólag nagy élvezettel szívta a nappali közepén.

– Csak a dolgozószobámban van megengedve. Sejtheted, mennyire le vagyok baszva, ha ilyen füstöt csinálok a lakásban – mondta mosolyogva –, de most itt vagy te is, a legjobb arcát fogja mutatni.

Born éppen egy újabb whiskyt kevert a nappali hátsó részében lévő konyhában, mikor kintről felhangzott a kocsi mély dörmögése. Feleségének ütemes kopogását már a garázsból hallani lehetett, majd a nappaliba felvezető lépcsőn nemsokára megjelent őmaga is. Már ismertem a képernyőről, de néha személyesen is láttam, amikor be kellett mennem a tévébe, ahol dolgozott. A karakteres arcú nőkhöz hasonlóan élőben sokkal szebb volt, mint a képernyőn. Szív alakú, szimmetrikus arcát viszonylag nagy orr osztotta ketté, természetes fekete hajával meg sem próbálta takarni kissé magas homlokát, mandulavágású szeme mégis valamilyen kedvességgel ruházta fel. Bár tudtam, hogy néhány évvel idősebb nálam, a kor nem nagyon látszott rajta. Magassarkúja ellenére Bornnál valamivel alacsonyabb volt, szűk felsője és nadrágja által látni lehetett, hogy egy gramm fölösleg sincs rajta. Born kíváncsian figyelte, ahogy belépett a nappaliba, de ő semmiféle meglepetést nem mutatott, amikor észrevett. Engem figyelemre se méltatva egyenesen odasétált hozzá, és átölelve megcsókolta. Így álltak egy darabig, ölelkezve, míg én kényszeredetten a könyvespolcon felhalmozott könyvek címeit nézegettem. Kissé meglepett, hogy egy ilyen házban ennyi könyv van. Mikor elváltak, felém fordultak.

– Hadd mutassam be a feleségemet, Fannit, bár látásból már biztos ismered – mondta Born mosolyogva. Fanni hosszú körmű, kissé csontos ujjai határozottan szorították meg a kezemet. Fürkészően nézett rám, majd még mindig a kezemet fogva megkérdezte:

– És te ki lennél?

– Az új szomszéd – vágtam rá azonnal, és nem adtam jelét, hogy el szándékozom engedni az övét. Rövid ideig figyelmesen méregetett, majd hirtelen elengedett, sarkon fordult, és a konyha felé indult.

– Isten hozott minálunk – mondta kissé szárazon, ahogy távolodott, majd tüntetően kinyitogatta az ablakokat a konyhában és a nappaliban. Born közben visszaült a kanapéra, és amolyan büszke „na ugye” pillantásokat lövellt felém. Egyetértően bólogattam. Egyszer csak eszébe jutott valami.

– Drágám, azt mondd meg nekem, hogy merre hagytad a gyerekeket? – kiabált hátra a konyha felé.

– A szokásos – kiabált vissza a felesége.

– A másik oldali szomszédaidnál vannak – magyarázta Born –, a Fürstéknél. Sváb faszfejek. Voltál már náluk?

– Nem, azt hiszem nem – mondtam.

– Mi az, hogy azt hiszed – mondta Born. – Te művész! Szóval minket tiszteltél meg először, örülök ennek. Na – kiabált hátra megint –, ha már így benne vagy a szokásosban, akkor csinálj nekünk egy szokásost, egészen megszomjaztunk a nagy beszélgetésben.

Nemsokára poharak csörgése hallatszott, majd Fanni behozta a koktélokat. Letette az asztalra, és Born mellé telepedett. Végül is elég jól sikerült az este. Szerencsésnek bizonyult ez a felállás, sok közös témánk volt, de én részleges szakmai kívülállóságom miatt új sztorikat is tudtam mesélni nekik, amiket igen hálásan fogadtak. Born öblösen röhögött, néha olyan hangosan, hogy biztos voltam benne, az utcán is hallatszik. Fanni is elmosolyodott néha, olykor pedig feddően Bornra nézett. Persze ezek a történetek nem lógtak ki az őáltaluk is ismert hasonló sztorik dramaturgiájából (ki mit csinált részegen, kit rúgtak ki, ki kivel dug vagy csinált megint céget), de újszerűségük miatt remekül szórakoztak rajtuk. Ők is elmeséltek pár hasonló dolgot, én pedig udvariasan nevettem az amúgy teljesen szokványos és unalmas történeteken. Később szakmai dolgokról kérdeztek, kiknek dolgozom, melyik reklámban volt a zeném, és más ilyesmi. Megneveztem néhány akkoriban vagy a közelmúltban futó terméket, aminek a reklámjaiban közreműködtem. Born dalolni kezdte őket, és felesége combján verte a taktust. Egyszerre elkomolyodott.

– Negyven százalék. Úgy tudom, ekkora a részesedésed a piacon. Ez elég impresszív. Nem gondolkoztál rajta, hogy valami komoly dologban is kipróbáld magad? – szegezte nekem a kérdést. Fanni feddően ránézett.

– Ami azt illeti, ez csak a kisebbik rész – válaszoltam habozva – A legtöbb reklámhoz stock zenét vagy ismert számokat használnak, ez a maradék negyven százaléka.

– Hagyjuk már ezt, mindenki tudja, hogy a három közül ez a legjövedelmezőbb szegmens. Csak éppen szar meló. Szóval, érdekel valami komolyabb?

– Ami azt illeti, igen – mondtam neki rövid hallgatás után.

– És? – nézett rám kérdőn.

– Amolyan operaféle dolog, illetve talán inkább musical – mondtam kissé bizonytalanul, és éreztem, ahogy arcom vörössé válik. Már vártam, hogy Born hangos röhögésben tör ki, de ő komoly maradt. Feleségével egymásra néztek, és látszott, hogy szemükkel megbeszéltek egymással valamit.

– Ambiciózus, azt meg kell hagyni. Van már valamid? – kérdezte egy idő után Born.

– Még az elején vagyok, csak nemrég kezdtem el a dolgot – mondtam, jelezve, hogy ideje másról beszélni.

– Ha csak segítség kell, szólj. Meg aztán mutass valamit, ha már van valami használható anyagod – mondta Born mosolyogva. Még beszélgettünk egy kicsit, Fanni pedig nemsokára jó éjt kívánva elvonult. Bornnal még elszívtunk egy szivart a nappaliban. Kissé kapatosan kísért ki.

– Látom rajtad, hogy be akarsz törni, ez a vágyad – mondta az ajtóban. – Avagy éppen kitörni. Nagyravágyó fiú vagy te. Azt hinné az ember, hogy visszahúzódó vagy, de én aztán felismerem az ilyesmit. Hadd adjak egy tanácsot. Ahhoz, hogy a kvázi semmiből ismert legyél, valami egyedit kell alkotnod. Olyat, amit más még nem csinált, olyat, ami te vagy, de ami még ráadásul érdekes is. Van ilyened?

– Van – vágtam rá azonnal.

– Helyes. Akkor menni fog. Persze magas szintű kapcsolatokra is szükséged van, de hát itt vagyok én – mondta kissé kásásan. – Két hét múlva lesz egy parti itt nálunk, amolyan szezonnyitó, gyere el. Lesz egy pult is, hozz valamit magaddal, majd berakjuk. Több olyan ember is ott lesz, akit érdekelhet. Meg aztán lesz egy csomó fiatal csaj is – kacsintott rám –, majd keresünk neked egy megfelelőt. Fanninak remek szeme van ehhez.

Visszasétáltam a házamhoz, leültem a teraszra, és a langyos nyári estében Bornék hatalmas kivilágított házát néztem.

Két hét múlva, egy szeptemberi szombaton volt a kerti parti. Be kell vallanom, bizonyos várakozással készültem a dologra. Elég nehezen tudok kapcsolatot teremteni másokkal, manapság pedig már mindenki tudja, hogy a szakmai hálózatokban való otthonos mozgás a siker legfontosabb előfeltétele. Összeraktam egy könnyedebb mixet, és végül némi töprengés után beletettem az azon a bizonyos első napon felvett halk, szomorú sírást is. Meg aztán azért is vártam a bulit, mert a munkám által megismert lányok többsége igencsak taszít, ezért régóta nem voltam együtt senkivel. Márpedig erre a normalitás látszatának fenntartása érdekében szükségem volt. Egyébként, ha akartam volna se tudtam volna elfelejteni a meghívást, mert Born napi szinten átkiabált a kertből, hogy mindenképp számít rám. Úgy döntöttem, jobb oldali szomszédaimnak egyelőre még nem mutatkozom be. A Bornéknál tett látogatás egyelőre elég volt. Egyébként úgy tudtam, ők is ott lesznek a bulin.

A kerti parti a lehető legszokványosabb keretek között zajlott. Népes társaság jelent meg, úgy húsz-harminc fő, egy részüket már ismertem látásból, és a gyerekek jelenléte sem zavarta őket, hogy elég hamar lerészegedjenek. Bornék hatalmas kertjében az asztalok egy amolyan pagodafélében voltak felállítva. Mindenhol piás üvegek, a gyepre tolt grillező mellett a nagy hasú Born instruálta a sütéssel foglalatoskodó vendégeket, az emberek lába alatt gyerekek rohangáltak. Az esemény az én szempontomból sikeresen zajlott le. Több emberrel megismerkedtem, köztük jobb oldali szomszédaimmal, Fürstékkel, a zeném is láthatólag bejött az embereknek, és a végén egy csajt is sikerült fölszednem.

Fürsték igencsak kilógtak a többiek közül. Maga Fürst, a kegyvesztett politikus láthatólag nem tudta teljesen levetkőzni egykori attitűdjeit. Kifogástalan öltözékben jelent meg, és a folyamatos kritikai figyelemben élő emberek kissé merev tartása és váratlan helyzetekkel szembeni kényszeres felkészültsége látszott rajta. Negyvenes éveihez közeledett, a vékony, keszeg alkatú emberek unalmát sugározta magából. Bájos felesége és hétéves korú kislányuk is elkísérte. Az asszony nagyjából vele egyidős volt, alkatilag eredetileg Fürsthöz hasonló lehetett, de láthatóan visszafordíthatatlanul megindult a terebélyesedés útján. Kislányuk valahogy elütött tőlük. Akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogyan.

Kicsit elkéstem, hogy felkeltsem a figyelmet. Mire megérkeztem, már javában ment a vedelés, és mindent betöltött a sülő húsok szaga meg a hangos röhögés. Az emberek többsége az asztaloknál ült vagy a grillezőnél forgatott valami enyhén odaégett húst, a kertben néhány nő a gyerekekre vigyázott. Érkezésem kissé felvillanyozta őket, és új beszédtémával látta el a társaságot. Mindenről kikérdeztek, én pedig igazságból és némi kegyes hazugságból összeállított szakmai múltam után néhány sztorit is megosztottam velük.

Born nagy lendülettel egyszer csak mellettem termett és átölelt.

– Új szomszédunk egy új dallal tisztelt meg bennünket, ugye? – kiáltotta.

– Így van.

– Mesélj róla, mi ez? – kérdezte, miközben a többiekre nézett.

– Egy új dal, egy reklámhoz készült, de még nincs teljesen kész. Valamennyit persze a jogi dolgok miatt módosítanom kellett rajta, de remélem tetszeni fog.

– Biztosan, de most már elég a szövegből, rakd be! Mi ez a szar, ki rakta be? – kérdezte színlelt haraggal. – Azonnal állítsátok le, most valami egészen különleges fog szólni –, és már tolt is maga előtt a keverőpulthoz. Valaki kikapcsolta a zenét, én pedig a magammal hozott pendrive-ot beraktam a laptopba. A jól ismert csatlakozási hang hallatszott teljes hangerővel, a társaságon nevetés hullámzott végig.

– Egész jó, de ezt már hallottuk – szólt Born, mire mindenki újból nevetésben tört ki. Miközben a laptopon molyoltam, a monitor fölött az emberekre néztem. Ma úgy emlékszem, hogy már akkor megéreztem, de nem vagyok benne biztos. Most már tudom, akkor kezdődött.

Felhangzott a szám. Úgy alkottam meg, hogy a viszonylag sablonos, de még éppen nem unalmas bevezetés némileg elaltassa a hallgatót. A refrénhez női hangot alkalmaztam, de ez is egyszerű stock minta volt. És akkor még a szám fele előtt, az első refrén után behoztam azt a hangot. Bármiféle effekt nélkül szólt, tisztán, a maga természetes eredetiségében, ahogy azon az első napon is. Nem figyeltek fel azonnal, de az ismételt és átmenet nélkül egymásba érő loop második tagjában már észrevettek valamit. Lopva rájuk néztem, egyre többen fordultak figyelmes tekintettel a keverő felé, a beszélgetés elhalt, még a gyerekek is megálltak a futkosásban. Egyikük anyjához futott és ölébe hajtotta fejét. Még a legvégén megismételtem egyszer, és a számot az egyre halkuló, semmibe hulló sírás zárta le. Egyszerre csönd lett. Valaki felszipogott, többen atyaian felé fordultak, és akkor váratlanul, mint egy varázsütésre, felharsant a taps. Nem tudom, meddig tartott, valószínűleg nem sokáig, de örökkévalóságnak tűnt. Csak álltam félszegen a keverőpult mellett, szerényen mosolyogtam rájuk, és könnyeik által tudtam, hogy végre jó úton árok. Hálatelt szívvel gondoltam őrájuk, ott lent, akik megajándékoztak ezzel a kezdeti sikerrel.

– Encore! Encore! – kiáltotta Born, mintegy felocsúdva megdöbbenéséből, mások pedig csatlakoztak hozzá. Némi illedelmes szabódás után újra elindítottam a számot, és a siker ezúttal még nagyobb volt. Többen együtt sírtak a hangszórókból áramló dallammal. Megint megtapsoltak. Újra akarták hallani, de ezúttal nem engedtem nekik. Tudom, hogy a laikusnak a harmadik hallgatáskor tűnnek fel a kisebb hibák, tökéletlenségek. Kihúztam a pendrive-ot a gépből, de a leválasztás hangján ezúttal nem nevetett senki.

– Kissé leült a hangulat, berakok valami vidámabbat – mondtam a mikrofonba, és egy másik mappából választottam valami aktuális slágert.

A performanszom után rögtön máshogy kezeltek. Ismeretlenségem ellenére most már valaki voltam a szemükben. Általában nehezen tudok beszélgetést kezdeményezni, egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan képes bárki amolyan mondvacsinált témával megszólítani egy idegent, de most végre erre nem is volt szükség. Maguktól jöttek oda hozzám, és ha csak húsért vagy borért mentem, éreztem, hogy felém fordulnak és szemügyre vesznek.

Born bemutatott pár filmes ismerősének is. Köztük volt legutóbbi néhány filmjének a zeneszerzője is. Szikár, vékony, aszketikus ember volt, meghatározhatatlan korral. A klasszikus zene világából érkezett, és már jó pár éve együtt dolgoztak Bornnal. Marossy Ábelnek hívták, hangjában nevéhez illő nemesi büszkeséggel mutatkozott be. Mindjárt szakmai dolgokra terelte a beszélgetést, óvatosan kerülve a lényeget. Amolyan professzionális körülszaglászásként megbeszéltük a komolyzene popkulturális felhasználásának oly sok fórumon agyontárgyalt ellentmondásait, majd a reklámzenék kihívásait, és más efféle közhelyes témákat, mikor végre föltette a kérdést:

– Honnan voltak a hangok abban a számban, amit mutatott nekünk? Nekem sajátnak tűnt.

– Pedig a nagy része stock – mondtam neki ártatlan arccal –, csak néhány kisebb effekt saját.

– Be kell vallanom, én stockban nem hallottam különösen eredeti dolgokat. A nagy részük, de ezt ön is tudja, egymás variációi – elhallgatott, és magában rágódott egy kicsit. Biztató tekintettel néztem rá, végül aztán kibökte.

– Tudja, konkrétan arra a sírásra gondolok. Az honnan van? – kérdezte.

– Az épp saját – mondtam neki, mintha csak valami fölösleges részletről beszélnék –, pár napja kevertem ki.

Még beszélgettünk egy-két technikai dologról, majd otthagytam. Úgy láttam, itt az ideje a csaj megdolgozásának. Fanni valóban eltalálta az ízlésemet. Már az első pillanatban kiszúrtam. Meglehetősen általános ízlésem van, szeretem a jó testű fiatal lányokat, csupán egyetlen csavar van: ne legyenek túl szépek. Ez a lány tulajdonképpen minden tekintetben megfelelt az ízlésemnek. Egy vele egykorú lánycsoport közepén ült. Fanni valamelyik ismerősének az új asszisztensnője volt, és bent lakott a városban. Már szólhattak neki rólam, mert nem lepődött meg, mikor odaültem mellé. Elmeséltem, hogy zenéket csinálok. Természetesen kiderült, hogy már hallotta egyik-másik „művemet” egy reklámban, meg a darabom is megtette a hatását, így aztán nem kellett különösebben győzködni. A sötétben egy idő után már nemigen tűnt fel a részeg embereknek, hogy külön-külön elvonulunk. Bornék házában a garázslejáró lépcsőfordulójában dugtam meg. Mikor visszatértünk, Fürsték kislánya odajött hozzám, és megkérdezte:

– Hát te meg hol voltál?

Döbbentem néztem le rá. Virágmintás ruhácskában volt, a hajában csat, valamilyen színes figurával. Állhatatosan nézett rám kíváncsi, számonkérő tekintettel. Nem válaszoltam, arrébb sétáltam és töltöttem magamnak valami piát. Szóba elegyedtem valakivel, elrágcsáltam egy húst, és mikor megfordultam, már megint ott állt.

– Na, ki vele, hol voltál? – kérdezte kíváncsian.

– Nem a te dolgod. Amúgy bementem szarni – tettem hozzá. Elfintorította az arcát, mint aki büdöset szagol. Egyszerre elkomolyodott és szemügyre vett.

– Nem, te nem olyan vagy – állapította meg, és otthagyott.

A parti hátralevő része viszonylag szokványosan alakult. Már attól eltekintve, hogy Fürsték kislánya végig ezzel zaklatott. Nem tudtam rendesen beszélgetni az emberekkel, vagy egy jó koktélt keverni magamnak, mert állandóan ott lábatlankodott a közelemben, és arról kérdezgetett, hogy mit csináltam odabenn. Persze kifinomult alattomossággal csinálta, épp olyan hangerővel kérdezte, hogy csak én halljam, aztán válaszra sem várva eltűnt a lábak között. Máskor valamelyik felnőtt ölében ülve, ártatlan beszélgetés közben megvárta, míg a közelébe érek, és tüntetően a többiek felé fordulva megkérdezte:

– Hol voltál azzal a lánnyal?

– Tessék, kicsim? Milyen lány? – néztek rá ilyenkor értetlenül, én pedig menekültem onnan.

A parti nagyjából tíz óra tájban érte el tetőpontját. Már sötét volt, a kertben elszórva lampionok gyúltak. A medencénél Born vezetésével valamilyen ügyességi játékot játszottak, főleg férfiak és néhány bevállalósabb lány vett benne részt, és nyilvánvaló volt, hogy valaki ruhástul a medencében fog kikötni. Az asztalnál fogadás indult a győztesre, és a játék minden körében feles poharak csörrentek össze. Az egyik pillanatban úgy tűnt, hogy Born sörösüveggel a kezében beleesik a vízbe. Elhalkult a társaság, mindenki a mutatványra figyelt.

– Na, elárulod, hová mentél azzal a lánnyal? – szólt mögöttem a vékony hang. Ijedten néztem körül, de úgy tűnt, senki nem hallotta meg. Megint a medence felé fordultam. Born szinte valószerűtlen ügyességgel egyensúlyozott, és egyszerre megindult a víz felé.

– Na?

Bosszúsan fordultam hátra, hogy pont a legjobb résznél tereli el a figyelmemet.

– Majd a buli végén elmondom, menjél innét – förmedtem rá. Lelki szemeim előtt láttam a becsapódást és a nyomában támadt szökőárt. Visszafordultam a medence felé, és Born ebben a pillanatban boszorkányos ügyességgel visszanyerte egyensúlyát. Taps és csalódott nevetés hallatszott, mindenki ivott rá. Úgy látszott, a kislány megunta a dolgot, mert többször nem jött oda hozzám.

A parti lassan lefelé szálló ágába ért. A gyerekek nyűgösködni kezdtek, egyre többen mondtak búcsút. Úgy láttam, Fürsték is lassan menni készülnek. Megkönnyebbültem, de ekkor megint meghallottam a vékonyka hangot.

– Na most már mondd el, hol voltál. Megígérted – mondta parancsolóan.

– Bementünk egy kicsit beszélgetni – mondtam végül, és a lányra mutattam, aki üdvözült arccal épp felém nézett, aztán valamelyik barátnőjének a fülébe súgott.

– Nem hiszem – mondta, és beleült az ölembe. Egyenesen a szemembe nézett. – Te azt a lányt meg… – harapta el a szót. Kezdett elfogyni a türelmem, meg már erősen ittas is voltam, és úgy döntöttem, megleckéztetem.

– Igen, bevallom, igazad van, megbasztam azt a csajt – mondtam én is a szemébe nézve. A döbbenet legkisebb nyomát sem láttam rajta. Sőt, a fejét egy kicsit félrebillentve, kíváncsian várta a folytatást. Ettől egy kicsit felhúztam magam. – Tudod, nem volt nehéz. Tök nedves volt mindenütt, de főleg a pinája, le se vetkőztünk, csak felhajtottam a szoknyáját, és már be is raktam a farkamat. Alig két percet tartott, bár kicsit tág volt neki – félbeszakítottam magam, körülnéztem, de látszólag nem figyelt senki. Mindenki Born felé fordult, aki valami szellemes történetet adott elő nagy kézmozdulatokkal. – A lépcsőfordulóban basztam meg, ennek a dagadt gecinek a házában.

Most már csodálkozva nézett rám, de nem döbbenet látszott rajta, hanem elismerés. Ficánkolni kezdett az ölemben. Lekászálódott, sarkon fordult, és a szüleihez futott. Anyja átölelte, ő pedig sugdosott valamit a fülébe, miközben rám mutatott. Ekkor éreztem meg először, hogy milyen az, amikor vége. Akkor valóban úgy éreztem. Akkor egyszerre meztelenül álltam mindenki előtt. Lám, nem is tartott sokáig, gondoltam, még addig sem, hogy igazán elkezdődjön. A rettegés mögött bosszús voltam. Micsoda amatőrség, egy kis ital, és máris lekerült a lakat a számról. Ez van, ha sokáig nem iszom. Nem csak hallott mindent, amit mondtam neki, hanem minden bizonnyal még újra meginduló merevedésemet is megérezte. Becsuktam a szemem, és a világ megfordult velem. Hányinger kerülgetett. Már vártam, hogy minden elcsendesedik, majd a rémületes csendből valaki előlépve felrángat, és a tömeg nekem esik. De nem így történt. A zaj nem lanyhult, a nevetés tovább hullámzott körülöttem, és én lopva kinyitottam a szemem. Valóban, mintha mi sem történt volna. Ahogy végignéztem a valószerűtlenül boldog társaságon, észrevettem, hogy Fürst felesége kedvesen néz rám. Intett, hogy menjek oda hozzájuk. Még mindig kalapáló szívvel botorkáltam át a pagodában álló asztalok között.

– Zsófika azt mondta, hogy ön nagyon tehetséges zenész hírében áll – mondta alkatához képest mély hangon –, tényleg ön írta azt a darabot, ami az elején szólt?

– Igen, én – mondtam rekedten –, de nem vagyok zenész, inkább csak reklámokat csinálok.

– Tud valamilyen hangszeren játszani?

– Zongorán tanultam még régen, meg egy kicsit gitáron.

– Nagyszerű! Volna kedve megtanítani a mi leányunkat zongorázni? – kérdezte az ellentmondáshoz nem szokott emberek nyílt tekintetével. Csapdát sejtettem. Ez az ármányos fruska tőrbe csalt, és még meg is kínoz, mielőtt végez velem. Szabadkoztam valamit a végzettség, a papírok, a tapasztalat hiányáról, de nem sokra mentem vele. Zsófi anyja eldöntöttnek vette a dolgot.

– Nézze, jól megfizetjük, ez nem kérdés. De nem akarom megsérteni. Kérem, értse meg, hogy Zsófika a legtöbb tanár szerint ígéretes tehetség, de egyszerűen nem bírnak vele. Utálja az összeset, szabotálja az órákat. Nem gyakorol, összevissza üti a billentyűket, szemtelenkedik. Kimondani is alig merem, de az egyiket még meg is rúgta.

Ez az első eset, hogy valakit ő maga választ ki. Csak annyit tegyen meg, hogy egyszer átjön, és megnézi, mit lehet kezdeni vele. A többit majd meglátjuk.

Nos, hát így kezdődött. Az elkövetkező fél év arról szólt, hogy megerősítsem pozíciómat közöttük. Részt vettem a Bornéknál havonta, olykor kéthetente megrendezett bulikon, saját számaimmal szórakoztatva a közönséget, a némi késéssel beállt télben buzgón hordtam a fát a szomszédoknak, és hetente kétszer átjártam Fürstékhez, hogy Zsófit zongorázni tanítsam. Én lettem a városból érkezett, szorgalmas, de különc, meg nem értett zseni, aki a fizikai munkát sem veti meg.

És mindeközben szorgalmasan gyakoroltam újdonsült hangszeremen, amit én rendeztem be ott lent.

*

Fotó linkje.

A BME Villamosmérnöki Karán végzett, olvas, néha ír, amúgy szoftvert fejleszt.