Hiding the tears in my eyes

Mielőtt Bence kiszáll az autóból, farzsebéből kiesik a pénztárcája. Majdnem az autóban felejti. Az anyja veszi észre, felkiált, Bence álmos tekintettel néz előbb Julira, majd az ülésre. Lassú mozdulattal visszatömködi a tárcát, búcsút int az apjának, mennek a reptéri váró felé.

Imre utánuk néz, amíg el nem tűnnek a szeme elől. Halkan szól a rádió, hideg ősz eleji eső szemerkél, be kell indítani az ablaktörlőt, és kijjebb állni, ahogy növekszik a forgalom, egyik taxi érkezik a másik után. Imre kezébe temeti az arcát, dörzsöli a bőrt, mintha mosakodna. Nem fáradt, inkább kimerült. Elővesz egy fogpiszkálót a kesztyűtartóból, rágni kezdi, és felhangosítja a rádiót.

Egy gyereket vállaltak, Juli nem akart többet, arra hivatkozott, hogy ők négyen voltak testvérek, és Bence első éveiben gyakran emlegette, hogyan nevelődtek egymás kárára. A családjuk szanaszét volt, látszólag minden, ami történt velük, ellentéteket szült. Amíg a bátyja vált, a húga férjhez ment, ám pár éven belül ő is elvált, a nővérükkel együtt, és ha összejöttek a különböző ünnepeken, a bátyjuk villámgyorsan berúgott, a nővérüket szidta, erre Juli sírva fakadt, a húga pedig ordítozott, majd elrohant a találkozó helyszínéről.

Imre a feleségére bízta a döntést, pedig Bence születése után gyakran gondolt rá, hogy születik még egy gyerekük, de ahogy telt az idő, ennek lehetősége egyre távolabb került, egészen addig, amíg már nem is beszéltek róla, ahogy a kettesben eltöltött órák is ritkultak, eltűntek az életükből. Minden Bence körül forgott, aki már kiskorában is álmatag lassúsággal vette ezt tudomásul, leginkább akkor élénkült fel, ha Imre öccse érkezett látogatóba a saját két fiával, szolidan élvezte a társaságukat, de amikor a látogatások végén becsukták a lakásajtót, Imre úgy érezte, mintha egy óriási kagylóban lennének, mélyen az iszapba temetve egy olyan tóban, ahova szökőévenként jönnek kirándulók.

Mintha mindig is hárman lettek volna. Imre egyre halványabban emlékezett saját gyerekkorára, amíg Juli folyton a magáéról beszélt, és Bence kettejük közé beékelődve növekedett. Juli bizonyult erősebbnek, ő győzött, mert ő akarta, hogy csak hárman legyenek, sőt, néha úgy nézett Imrére, mintha ezzel azt akarta volna mondani, hogy lépjen ki az életükből, váljanak el, vegyenek búcsút egymástól, ők ott maradnak Bencével a nagy nehezen megszerzett lakásban, a férfi valahogy úgyis megoldja, egy időre hazaköltözhet az anyjához, amíg szerez magának egy másik nőt, és azzal új családot alapít. A taxisok a jég hátán is megélnek, egy nő pedig valójában mindig magának szüli a gyerekét.

Később mégis Imre lett az, aki elment Bencéért, ha a barátjánál töltötte a délutánt, vagy estébe nyúlóan marasztalták, ezt egy hallgatólagos közmegegyezés tette azzá, ti. „ez az apák dolga”, hogy a gyereket az apja hozza és viszi. Addig ment így, amíg Bence tizenöt éves kamaszként egyetlen mondattal meg nem állította őket.

– Nem kell értem jönni, jó? – dühöngött fogvacogva, miután egy átmulatott éjszakát követően Juli kihúzta belőle telefonon a barátaival közös és addig titkos főhadiszállás címét, és rátaláltak egy alkoholtól párás, új építésű lakásban, ahol a többi fiú, lehettek hatan-nyolcan, Bencével együtt a nappaliban hevert részegen. Juli irányításával és a hányástócsákat kerülgetve felnyalábolták őt, megvárták, amíg az udvaron könnyít a gyomrán, beültették az autóba, út közben még kétszer megálltak, hogy kiöklendezze magát. Juli végig úgy nézett Imrére, mintha tőle várt volna pontos magyarázatot a történtekre. Miután hazaértek, automatikusan a szobájába kísérték Bencét, aki csapzottan, hányásszagúan végigdőlt az ágyon, taknya-nyála egybefolyt, Juli elkezdte róla lerángatni a nadrágját, a fiúnak annyi ereje maradt, hogy kinyögje, „menjetek ki a szobámból, jó?”, és a következő percben elbőgte magát. Juli ott, azon a ponton döbbenhetett rá, hogy közvetlen jelenlétük Bence életében többé nem kívánatos, ám még egy darabig próbálkozott, hogy ami a legrosszabb, „legalább a közelében maradjon”. Így újabb egy évvel később – Imre emlékezett arra a szombat estére –, miután Bence elment otthonról egy házibuliba, Juli bekullogott a nappaliba, leült mellé, válla megrázkódott a hangtalan zokogástól. Később kiment a konyhába, bezárta maga mögött az ajtót, bort ivott, és hosszan beszélt a barátnőjével telefonon.

Bence a maga lassúságával együtt megtanulta kezelni őket, ami más egyéb miatt közös életük legnehezebb időszakának bizonyult. Lehúzta az ágyneműjét, mielőtt az anyja ennek ürügyén bejött volna a szobájába, kivitte a szemetesbe a használt papírzsebkendőket, tisztelte az anyját, bár Juli ezt nem így látta, azt hitte, a figyelmességgel csak le akarja őt rázni, elszakítani a kettejük közt húzódó láthatatlan szálakat, a híres köldökzsinórt, amelyen keresztül bármikor utánanyúlhat, és visszaránthatja őt. Érzékelte az anyja erejét, amivel Imrét korán félreállította kettejük útjából, hogy majd kedve szerint hívja őt vissza, amikor szükség volt rá, mert Juli nem tudott vezetni, iszonyodott mindentől, ami technika, és egy darabig tömegközlekedéssel vitte magával Bencét, hogy megmutassa, csak azért is képes rá, hogy mindent megadjon neki, amire szüksége lehet. Bence regisztrálta, hogy az apja sokszor nem megy velük, mégsem szaladt oda hozzá indulás előtt, mint az amerikai családi filmekben az apjukhoz ragaszkodó kisfiúk, és nem ölelte őt át megható gyermeki szeretettel. Az anyjára figyelt, aki öltöztette, vele volt ébredéstől elalvásig, iskolába hozta-vitte, almalevet pakolt az aprócska hátizsákjába, ezekkel a nyilvánvaló szeretetmegnyilvánulásokkal értelmetlen lett volna versenyezni, hiszen az anya gondoskodott róla, hogy kisfia minden körülmények között a legjobban érezze magát.

Imre megkapta az engedélyt, hogy ötödikes korában karatéra is elvigye Bencét, nemcsak születésnapi zsúrokra és pizsamapartira. Hamar kiderült, hogy a fiú nem szeret a kerületi sportiskolába járni, ahol az edzéseket tartották, a karate nem az ő sportja volt, nem illett az edzőtársai közé mackós mozgásával, tömzsi alkatával, a többiek sokkal talpraesettebbnek látszottak, nálánál dinamikusabb személyiségnek. Imre a visszapillantó tükörből nézte, ahogy edzésről hazafelé Bence elaludt, alighogy elindultak, mély, álomtalan alvásba zuhant. Soknak bizonyult számára a nyolcosztályos gimnázium is az újonnan elkezdett francia nyelvvel, de Juli nem engedte, hogy másik iskolát keressenek számára. „Majd meghálálja ezt nekünk, ha felnő”, hajtogatta, és Imre nyolc évvel később, a reptér előtt várakozva végül igazat adott neki, összejött, amit évekig tervezett, a francia egyetemi ösztöndíj, és indulás előtt egészen úgy tűnt, hogy a fiuk is hálás érte. De akkor, amikor még csak tízéves volt, ebből nem látszott semmi. A jövő sűrű ködbe veszett, alaktalanul gomolygott előttük, közel és mégis érinthetetlenül, amitől könnyű kétségbeesni. Juli ráállt, hogy Bence abbahagyja a karatét, azt akarta, hogy a gyereke ne gyűlöljön semmit, amit csinál, ebből alakult ki a következő mantra, „azzal foglalkozzál, amit igazán szeretsz, nehogy te is úgy járj, mint a szüleid”.

Imre szeretné tudni, Bence mit gondol valójában a párizsi ösztöndíjról, tényleg élete kihagyhatatlan lehetőségének gondolja-e, ahogy egyszer megfogalmazta, mélységeiben sosem vesézték ki együtt ezt a témát. Csak vitte őt, ahova kérte, a fiú beült az anyósülésre, becsatolta a biztonsági övet, kibambult az ablakon, amíg mentek pár utcasarkot, vagy átértek a hídon, és elbóbiskolt, Imre néha tudott ezen mosolyogni, de a legtöbbször mély szomorúságot érzett, ugyanúgy nem került közel a fiához, ahogy a feleségéhez sem, hiába kereste a megfelelő pillanatot, észrevétlen eltelt, elsiklott előle.

Bence annak biztosan örül, hogy megszabadul az anyjától, ha elég nagy távolságba kerül tőle, felébredhet Csipkerózsika-álmából, amibe Juli ringatta, tényleg álmosító lehet egy fiú számára, hogy folyton megmutatják, mit hogyan kell csinálni, és csak utánoznia kell. Az lehetetlen volt, hogy asztalos vagy villanyszerelő váljon belőle, mindössze azért, amiről egyáltalán nem tehetett, mert egy szem gyerek volt, és így, ennek jogán csupa magasztos dolgot lehetett elvárni tőle. Imre kiszáll, az ajtónak támaszkodik, rágyújt, felnéz, a felhős égbolton halvány derengés üt át, mintha valaki fentről itatná fel a ködöt és a felhőket, hogy a maradék csapadékot kivegye belőlük. Az előző napokban jó idő volt, beszélték is Julival – a felesége mondta, ő bólogatott –, milyen szép emléket visz magával a fiuk, mintha ez valamennyire is számított volna. Legalábbis Imre kételkedett benne, hogy tizennyolc éves fiát ilyen mélységben érdekelné az időjárás. Az viszont hiányozni fog, hogy esténként, miután hazaértek, kimentek dohányozni a kapu elé, ami közben változatlanul sokat hallgattak, ritkán és keveset beszélgettek, így alakult, nem kötötte őket semmi szabályszerűség, csupán annyi történt, hogy aznapra letették a lantot, és a közös cigarettázással jelezték az összetartozásukat. Juli hőbörgött, amikor megtudta, hogy Bence tizennégy éves korától cigarettázik, és azt sem sejtette, hogy Imre jár neki a dohányboltba, inkább ezt a lehetőséget választotta, mint azt, hogy a fiú a trafik előtt álldogáló idegenek kezébe nyomja a zsebpénzét, és beküldi őket, hogy hozzanak neki egy dobozzal.

Imre a füstbe burkolózva a reptéri taxisokat nézte. Onnantól kezdve, hogy sport helyett franciából különórákra vitte a gyereküket, Juli helyet szorított maguk mellett neki is. Hálásan cserélte le az éjszakai műszakot nappalira, amiért évekig rágta a fülét, négykor végzett, elment Bencéért az iskolába, annyi idejük volt, hogy beüljenek egy gyorsétterembe, majd irány Wekerle, ahol az idős nyelvtanárnő lakott. Eleinte még könnyebb volt szóra bírni, de Bence tizenkét-tizenhárom éves korára megnémult. Talán így könnyebben elviselte Juli állandó utasítgatásait – egyik fülén be, a másikon ki –, aki mások előtt „nyugodtnak” és „csendesnek” nevezte őt, és Imre nem tudott mit kezdeni ezzel a féligazsággal, nem tudta megvédeni a gyereket, ráhagyta a feleségére, gondoljon, amit szeretne, és Bencére is, hogy viselkedjen úgy, ahogy jónak látja.

Elnyomta a csikket, és visszaült az autóba. Szeretett vezetni, mert közben egyedül maradt a gondolataival, néha dühöngött miattuk, máskor örült nekik. Talán a fia tőle örökölte a hallgatagságát, bár az ilyenekben nem annyira hitt. Így alakult, így kellett őt elfogadni, neki igazán nem esett nehezére. Imre megfogta a kormányt, megszokásból rásimította az ujjait. Eszébe jutott egy másfél évvel azelőtti, különösen hideg, januári hajnal.

Ritka éjszakai fuvarból tartott hazafelé, az utakon alig jártak. A figyelme már lankadt, és az otthonukhoz közel járt, amikor a Bartók Béla úton, a körtér felé az út mellett megpillantott egy másik autót. Kevéssel előtte leparkolt, figyelte az ismeretlen járművet, és azt is észrevette, hogy valaki fekszik előtte, hosszú, fehér kabátban, alig észrevehetően egy kicsi, vékony test. A sofőr kiszállt, lomhán, nagyon ismerősen mozgott, és egy másik fiú is az anyósülésről, aki odament a földön fekvő alakhoz, felsegítette, és eltámogatta a hátsó ülésig. Bence vezette az autót, tajtrészegen, ha Imre nem jár arrafelé, ki tudja, hogy jutott volna haza magától. A barátja eltaszigálta, majd elzavarta őt az autójától, beült, és indulatosan beindítva a motort, a lehető leggyorsabban eltűnt a helyszínről. Imre Bencéhez futott, megrázta, várta, hogy felismerje őt. Erről sem beszélt soha Julinak, ahogy biztos volt abban, hogy ilyesmi nem történhet meg még egyszer a fiuk életében.

Juli, mintha csak megérezte volna, hogy rá gondolt, megjelent a kijáratnál, a szeme könnyben úszott. Beült mellé, túl nagy erővel csapta be maga mellett az ajtót, de Imre nem szólt, elindultak, egy gyors egymásra vetett pillantást követően.

Egy piros lámpánál, mielőtt a Gellért Szállóhoz értek – Juli nem tudta abbahagyni a sírást, és Imre egyszeriben megértette, miért –, a felesége kibökte, hogy terhes, és ahogy ezt kimondta, szája elé kapta a kezét, a szemét meg lehunyta, szorította, mintha egy filmet néznének, aminek nem akarja látni a végét, holott magában sejti, mi lesz a befejezés. Imre megérintette az arcát, és ahogy megérezte a nedvességet, elérzékenyült. Hosszan nézte Julit, látta, milyen nyúzott. nagyon régen volt lehetősége arra, hogy ilyen közelről alaposan megnézze a feleségét, és akkor még egy másik arca volt, hetyke pillantással, harciasan feltartott állal. De most egy kétségbeesetten vergődő nőt látott, aki maga sem tudta, közel negyvenhárom évesen meg akarja-e tartani az újabb terhességet, és csak arra vágyik, hogy gondolatainak örvényéből kiszakadjon, hogy megkapaszkodjon valakiben, a férjében, akit így vissza tud húzni a partvonalról, és aki talán segít neki kitalálni, hogyan tovább.

Imre simogatta Juli arcát, vállát, amíg egy másik autós rá nem dudált, és tovább kellett indulni, hálával telten az életnek, magabiztosan, de még húzva az időt, amiben az érintések szavakká változtak. A rádióban a The Cure játszotta a Boys Don’t Cry-t.

*

Fotó linkje.

Written by:

Budapesten született 1977-ben, a FISZ és a jAK tagja. Versei a HOLMI-ban, A Vörös Postakocsiban, a Tiszatájban és a Műútnál jelentek meg, valamint a Kulteren és a Képíráson. 2013-ban a visegrádi országokban megrendezett Narraton V4 elbeszélőversenyen első helyezést ért el Potozky Lászlóval közösen. "Budapest Noir" című nyertes szövege olvasható a Literán. 2014-ben a Petri-díj jelöltje volt.