Bende Tamás verse Melhardt Gergő vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Bende Tamás verséhez Melhardt Gergő írt reflexiót.

 

Bende Tamás
Hová szökhet

Meglep, hogy még itt vagy.

Egyre kietlenebb leszek.

Akár a száraz kontinens,
amelynek erdőit, vizeit,
termőföldjeit és népeit
vánszorgó évszázadokon át
gyötörték, erőszakolták
a fehér, keresztény európaiak,
vagyis azok, akik közül
mi magunk is valók vagyunk.

Aztán magára hagytuk az egészet,
ahogy orvvadászat után
a csonkolt tetemeket szokás.

Egyre letargikusabb leszek,
egyre kedvetlenebb.

Megvisel a tétlenség,
amiben tengődünk, megvisel a gyűlölet,
és a felismerés, hogy milyen illékony
is a szabadság. Mint az ammónia.
Hol volt, hol nem.

Egyik pillanatról a másikra
hová szökhet el ennyi szabadság?

Egyre keserűbb leszek,
egyre lehangoltabb.

Nézd, ez itt az életem.
Néhány apróság csupán:
szabadság, egyenlőség, testvériség.
Milyen régi eszmék, milyen fáradtak,
milyen törékenyek!

Meglep, hogy még itt vagy.

Ne ébressz fel,
takarj be álmaiddal!
Vigyázz rám, és vigyázz
a törékeny eszmékre!

Szorítsd a kezem,
mint aki akkor érti meg,
hogy a világ, amiben eddig éltünk,
nincs már.

Épp most tűnik el.

 

Melhardt Gergő reflexiója

Az egyetemen Vaderna Gáborhoz jártam a 19. század második felének magyar irodalmát tárgyaló előadásra. Azóta is emlékszem az ő örökbecsű mondására, miszerint a biedermeier – ez a gyakran lenézett stílusirányzat – annyira beleivódott az egykori osztrák tartományok kultúrájába, hogy „ma is minden kamasz, aki elkezd verseket írni, biedermeier verseket ír először.” Természeti képek és bágyadt kesergés, nulla reflexió (most nem a történeti biedermeierről beszélek, hanem az azt imitáló kamaszversekről), meg nulla gondolkodás, és megmagyarázhatatlan mélabú. Ezeket összeadva megkapjuk a mindig-korszerűtlenség tökéletes receptjét.
Nem tudom másképp olvasni ezt a verset sem. Sajnos.

Pedig nem is indul olyan rosszul! Az első két sor fenntartja az érdeklődést, és érdekes folytatást sejtet még a természeti kép indítása is. De aztán – ahogy a versben ez a száraz kontinenssel történt, túlságosan leegyszerűsítve és egyoldalúan megjelenítve – „magára hagytuk az egészet”. „Egyre letargikusabb leszek, / egyre kedvtelenebb. / Megvisel a tétlenség” – énszerintem ilyet nem lehet ma versben leírni. Vagyis: nem nem lehet, hiszen bármit lehet, de nem kell. Mert minek. Ha megvisel a tétlenség, tessék tenni valamit.

A közhelyek szintjén persze tökéletesen igaza van: nyilvánvalóan mindenki egyetért abban, hogy ma, itt, ahol élünk, se szabadság nincs, se egyenlőség, se testvériség. Erről kell is beszélni – de hát így pont nem érdemes.
A folytatás („Megvisel a tétlenség […]”): egy tizenéves lájkvadász facebook-posztja. „Ne ébressz fel, / takarj be álmaiddal! / Vigyázz rám, és vigyázz a törékeny eszmékre!” – ez nem csak már a romantikában milliószor elhasznált sablon (a retorika éppúgy, ahogy a kép), hanem nem is konzisztens a korábbiakkal, ti. ha a tétlenséget kárhoztatom, nem fekszem le aludni. Se a szomorúság, se az alvás nem politikai cselekvés.

Félreértés ne essék: azzal az égvilágon semmi baj nincsen, ha valaki csalódott, kiábrándult, melankolikus vagy szomorú. Azzal sincs semmi baj – sőt –, ha valaki ezt a privát érzését (mert bármennyire közügyek okozzák is, maga az érzés mindig az ember sajátja marad) irodalmi alkotásban oldja föl vagy jeleníti meg. A baj ott kezdődik, ha az iskolaújság-színvonalú giccset irodalomnak nevezi valaki, aki nem Sárbogárdi Jolán.

 

Kiemelt kép: Bokor Krisztián

Written by: