Berlin

Deme megvágta az ujját egy csorba üvegpohár elmosása közben. Vizes tenyerén vékony, amőba alakú vörös cseppecske kezdett el haladni lefelé, és mikor meglátta, szájához vette a kezét, lenyalta a vért róla, majd folytatta a mosogatást. Reggelente a hét hat napján hajnali ötkor csörgött a vekkere. Bármennyire is utálta egy pillanatra minden reggel ezt a hangos és kegyetlen időjelző fémszerkezetet, az otthonra emlékeztette. Amióta Berlinben élt, szükségesnek érzett minden apró dolgot, ami akár csak egy kicsit is Budapestet vagy a családját idézi.

A kézi készítésű ékszerei most a ruhásszekrény alján lapultak, és alkalmanként bosszankodva vetett egy-egy sajnálkozó pillantást rájuk, mielőtt elindult dolgozni az étterembe. Néha tudatosan inkább a számtalan magával hozott arany- és ezüstérme felé fordította a fejét, amiket különböző gimnáziumi triatlonversenyeken szerzett. Másfél éve mosogatott az étteremben. Jobban szerette, mint előtte a bárpultnál takarítani, kevésbé volt megterhelő és kecsegtetett előrelépési lehetőséggel. Néha persze, főleg a kialvatlanabb napjain, elmorfondírozott azon, hogy hogyan nézhetne ki az élete, ha elvállalja azt a grafikusi állást Pesten, amit gondolkodás nélkül, de nagyon udvariasan utasított el. Mikor esténként a Spree folyó partján sétált hazafelé, mindig visszavonta ezt a gondolatát. A lakótársai a weddingi albérletben kéthetente esedékes házibulijukat tartották, de annyira fáradt volt, hogy nem törődött a hangzavarral. Máskor ő is csatlakozott volna hozzájuk, de nem fizették ki időben az étteremben, így nem volt pénze italokat venni a közösbe, anélkül pedig esze ágában sem volt beállítani. Úriembernek nevelték.  És a szülei közben titkon remélték, hogy emellett orvosnak is. Inkább bezárkózott a szobájába és felhívta Siklósi urat telefonon, akivel hetente beszélt azóta, hogy ingyen megszállhatott nála pár napig. Ilyenkor általában Siklósi úr berlini útjáról beszéltek, amit közvetlenül a fal leomlása után tett, vagy arról, hogy Deme mikor vágatja már le a rasztáit, amik így, határokon átívelő távolságból is felettébb bosszantották Siklósi urat.

Deme havonta egyszer engedhetett meg magának kikapcsolódást. Ilyenkor általában a szintén Berlinben élő magyar ismerőseivel, vagy az étterembeli kollégáival ült be az Oranienstrasse több tucat bárja közül valamelyikbe. Februárban ez az utolsó péntekre esett. A konyhán tevékenykedő kollégákkal ültek be az egyik hangos ambient zenékkel és rikító sárga lámpabúrákkal hangulatot teremtő helyre, és a dolgos hét után mindenki torkán könnyen csúsztak le a korsónyi sörök. Az egyik szuséf, August belekezdett egy történetbe egy törzsvendégről, aki sosem mulasztja el visszaküldeni a konyhára a báránycombot, de aztán újból és újból visszatér az éttermükbe, és ugyanazt rendeli, majd ugyanúgy visszaküldi. Később, az éjszakai buszok felé mindenki másik irányba indult, így Deme is egyedül maradt a Prinzessinstrasse felé sétálva. Próbálta a helyén tartani a gondolatait, míg két sebes tenyerét a szájához tartva, majd összedörzsölve igyekezett felmelegíteni. Közel járt már a buszmegállóhoz, mikor megpillantott egy kis punk klubot az utca túloldalán, és átment megnézni az ajtóra ragasztott plakátokat. Többségében helyi bandák voltak, elvétve angol vagy holland zenekarok, a képek alapján sokuk nem tűnt többnek 18-19 évesnél. Mikor felfelé terelődött a tekintete, a kevésbé szem előtt lévő pontokra rögzített hirdetésekhez, feltűnt neki az egyik poszter. Egy magyar zenekar hirdetése volt, ami egy kelet-európai punkbandákat felvonultató fesztivál keretein belül fog fellépni a klubban. A tagok arca nem szerepelt a papíron, csak a lemezborítójuk „Burzsuj patkányok” felirattal, rajta tejként lefelé folyó fekete szívvel. Deme ismerte jól ezt a lemezborítót. Valaha az élete részét képezte. Az együttes basszusgitárosa, Kinga 3 évig a volt barátnője, mielőtt a homlokegyenest ellentétes jövőbeli terveik miatt szétmentek. Deme gyorsan felírta a koncert időpontját és a fesztiválon játszó többi banda nevét, hogy rájuk keressen, és belehallgasson az ő zenéjükbe is, majd továbbindult a buszmegálló felé. Mikor elindult az éjszakai busz, feltette a fejhallgatóját, bekapcsolta az mp4-es lejátszóját, és ahogy egyedül maradt a busz hátában, az ablakra tapadt párába rajzolt egy nagy K betűt, és mellé valamit, ami basszusgitár szeretett volna lenni. Ahogy látta közeledni az albérlete utcáját, a kezével szétmaszatolta az ablaküvegen a szívet. Egy kicsit csípte a sebet a tenyerén.

Másnap szabadnapja volt, és csak délután egykor ébredt fel a szemébe döfődő tompa napsugarakra. Általában nem felejtette el lehúzni a redőnyt, de előző este annyira zaklatott és kimerült volt, hogy nem érdekelte. Bekapcsolta a vírusok miatt csigalassú laptopját, és amíg bemelegedett a gép, alsógatyában kiment a konyhába, és főzött magának egy kávét. A lakótársai vagy hazautaztak a hétvégére, vagy bruncholtak valahol Neuköllnben, így néma csend ereszkedett a lakásra. Mikor bemelegedett a laptopja, megnyitotta az összes videómegosztó oldalt, amit csak ismert, és rákeresett a kelet-európai punkzenekarokra, akik az éjjel felfedezett klubban zenélnek majd. Közben pedig elkezdte fogalmazni az e-mailjét Kingának. A lány semmilyen közösségi médiás oldalra nem regisztrált, azt gondolta, mindegyik csak a feltalálója világképét reprezentálja, nem a kollektív élményt, amit el akar adni. Egy e-mail fiók regisztrációjára viszont sikerült rávenni több hónapnyi győzködés után. Deme többször kitörölte, majd újrafogalmazta az üzenetet, amit végül nem küldött el.

Kinga a hangszerére koncentrált, nem vette le a szemét a basszushúrokról, csak zavarta volna, ha bármit is lát a nézőtérből. Deme a koncert estéjén az első öt szám alatt szabadon csodálhatta őt az eddigre körülbelül 90 főre duzzadt közönség közepéből. A hatodik szám előtt, amíg az énekes néhány anarchista gondolat kíséretében felkonferálta a következő nótát, Deme látta, hogy egy mackós alkatú, harmincas évei közepe felé járó, göndör fekete hajú férfi italt visz Kingának, és odaadja neki a színpad széléről, majd összekacsintanak. Átlátszó és buborékos, nyilván vodkaszóda, mint mindig! – gondolta Deme. De ahogy Kinga a szájához emelte a feltételezhetően még mindig vodkaszódát, Nándi meglátta a bal gyűrűsujján csillogó kis kövecskés valamit. Demének most sem volt szüksége a mesterdiplomájára ahhoz, hogy összerakja a helyzetet. A koncert végéig visszaült a pulthoz, és egymás után kérte a feleseket, egész oszlop felespohár gyűlt előtte össze benne a citromokkal, körülöttük a kiborult sóval. Csak arra figyelt fel, mikor a koncert végén a zenekar bejelentette, hogy most bizonytalan ideig nem dolgoznak együtt a magánéleti dolgaik miatt, és ez az utolsó koncertjük egy darabig. A bejelentés végén egyetlen pillanatra a lefelé csukódó szemei elkapták Kinga rémült tekintetét, és mikor egy másodperc fáziskéséssel rájött, hogy a lány észrevette, feltápászkodott a székről, és kiviharzott a klubból, hogy egy olcsóbb bárban folytassa tovább az ivást.

Mikor másnap reggel felébredt, majdnem semmire nem emlékezett az estéjéből. Dél volt, elkésett a munkából, és számos üzenet várta az étteremből, miszerint a főnök majd beszélni szeretne vele. Hasogató fejjel dőlt vissza az ágyba, és visszafordult a fal felé. A nadrágzsebéből kihúzta a pénztárcáját, ami teljesen üres volt, a telefonja kijelzőjén villogó 2 sms egyike az anyjától jött, aki az éjjel elküldött „Ne haragudj! Úgy szégyellem magam!” üzenetre csak annyit válaszolt, hogy „Semmi baj, Kicsim!”, a másik pedig arról értesítette, hogy 3 euró maradt az egyetlen bankkártyáján. Még 2 hétig biztosan nem kap fizetést, így addig ez az összes vagyona. Nem tudta, hogy fog élni addig, de most nem is volt energiája ezen gondolkodni, kivonszolta magát a konyhába, és főzött egy kávét. A lakótársai kint beszélgettek és egy emberként nevettek rajta, mikor meglátták. Erre Deme duzzogva visszakullogott a szobájába. Az ágy szélére ülve kortyolta a hosszú kávéját, és eszébe jutott, hogy nincs más választása, valamit ki kell találnia, mert nemhogy pénze nincs, de ez után a hiányzás után az étteremben is veszélybe került az állása.

Deme egy hete járt ékszereket árulni a Kottbusser Tor metrómegállóba. Egész sokat sikerült elsóznia a járókelőknek, a leglelkesebb vásárlói turisták voltak. Valamelyik napsütötte reggelen éppen az új, egyedi pamut fejpántjait rakosgatta ki, mikor megjelent a metrómegállóban kézen fogva Kinga és a vőlegénye, a mackós alkatú, göndör barna hajú férfi, aki vitte neki a vodkaszódát a színpadra. Deme nem azonnal vette észre őket, csak amikor Kinga vőlegénye bedobott a kalapjába egy kéteuróst, kért egy karkötőt, majd súgott valamit Kingának, aki bólintott, majd közölte, hogy egy perc, és ő is jön, megnézegeti az ékszereket. A vőlegénye elindult a jegyautomaták felé, addig pedig Kinga állt a kanárisárga harisnyájában és a fűzöld kabátjában a piros sáljával, és figyelte Demét, aki folyamatos szemkontaktust tartott vele. Kinga arcán egy lusta félmosoly jelent meg, még egy pillanatig némán szuggerálta Demét, majd elindult a metró peronja felé.

*

Fotó: Andreas Gora

Written by:

1990-ben született Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem szabadbölcsészet/kommunikáció szakára járt, majd a Metropolitan Egyetemen végzett filmdramaturgként. Leginkább novellákat és forgatókönyveket szeret írni.