A Lepkeszív-öböl

A párizsi Notre-Dame elpusztult üvegablakainak emlékére

 

Hol volt, hol nem volt a Lepkeszív-öböl. A narancsfák között és a gyér pálmaligetekben, ahol nincs igazi tavasz, csak forró nyár, a tengerhez közel, az öbölben úgy esett, hogy megunta a nap melegét egy homokszem. Unta a tornácok hűvösében a széklábakat, a halászok tömött, fekete bajszának dohányszagát, és a frissen terített asztalok poháraljainak melegbordó csillogását is. Hűvösebb színekről álmodozott, északi vidékekről. A halászok sok történetet mondtak a homokszemnek távoli tájakról, Európáról. De Európa messze volt, egy óceánnyi hideg leheletnyire. Hűvösebb éjjeleken, amikor a lányok hajába tűzött virágok dermedten remegtek, a homokszem megsejtette, hogy azok a távoli homokszemek ezerszer boldogabbak, mint ő: mert időtlenül ragyognak. Sokszor elképzelte már tökéletességüket, hogy üvegbe fagyva micsoda dicsőségben élnek a gótikus katedrálisok színes ablakaiban.

A homokszemtársak hosszú, fáradt arcú szentek, mártírok arcaivá és alakjaivá lényegültek át, és az egynemű fényt színekké változtatták.

A Lepkeszív, más nevén a Mexikói-öböl lakosa volt a homokszem. Itt a legnagyobb beteg embert is lágy, mély álomba ringatja a tengerzúgás, és minden bajából kigyógyul. Itt élt egy kicsi, félénk tündér, Adirf is, méghozzá Danaus pillangó alakjában. Szárnyain a mexikói meleg színeivel ezt a hatalmas távolságokat átrepülő, vándorló lepkét a nagy szelek ritkán még Európáig is átsegítik. Szárnyain különös, virágsziromszerű alakzatok. Adirf, a légies, kecses lepketündér egyik útja során ahogy letekintett a türkizszínű, végtelen nyugalmú öbölbe, megpillantotta a homokszemet. A homokszemen egy sós, tengerillatú vízcsepp csillogott úgy, mintha könnyezne. Adirf odarepült mellé, és megszólította:

– Hát téged mi lelt, pici homokszem? – A homokszem először csak hallgatott, mert bizony szégyenkezett, hogy elvágyódik a mesés Lepkeszív-öbölből. Adirf azonban olyan kedvesen nézett rá, és a szemöldökét is olyan kíváncsian görbítette, hogy a kis homokszem halkan mégis így szólt:

– Tudod, én mindennél jobban vágyom Európába, régi kövek kongó sóhajait hallgatni. Bárcsak lenne erőm odaúszni, vagy egy jóságos tengeráramlatba sodródni.

Adirf szívből megsajnálta a kis homokszemet, de sehogy sem értette, hogyan lehet az, hogy egy ilyen aprócska lény is elvágyik a virágzó narancsfák és a gyér pálmaligetek országából, ami mindkettőjük közös hazája volt, ahol nincs tavasz, csak forró nyár. Mialatt ezen tűnődött Adirf, a homokszem most először nézte meg igazán a lepketündér szárnyainak mintáját. Hirtelen beleremegett a vágyakozásba és a gyönyörűségbe.

– Adirf, én olyan vidékre vágyom, ahol olyan mintázatba fagyva ragyoghatok, mint amilyenek a te szárnyaid. Bárcsak örök volna ez a szépség, amit magadon hordasz, és én is részese lehetnék annak.

Adirf hosszan tűnődött, majd csendben így szólt:

– Maradj itt, drága homokszem, három napon és éjen át, aztán visszajövök, és teljesítem a kívánságod.

Adirf ezután hazarepült családjától elbúcsúzni, mert szívében szomorúsággal arra gondolt, hogy már sosem tér vissza az óceánon túli tájról. Tudta, hogy ott Európában nem nő selyemkóró, és ha átrepül, nem talál már élelmet magának. Talán utoljára mosta meg haját mexikói gyógyfüvekből, rózsából és virágzó agávéból kevert olajjal. Édesanyja és testvérkéi a híres Rózsa-negyedből hozatott maniókalisztből sütöttek neki pogácsát, nazasi gyapotvirággal béleltek neki párnát, és elsiettek a Jaguár-templom papjától szerencsehozó kolibritollat kérni, mely majd segíti Adirfot, ha bajba kerül. Adirf, családja szeretetének melegében, boldogan, de félve várta a hajnalt. Nyakán nagymamájától örökölt, sárga kagylókkal ékesített Szent Johanna-nyaklánccal szenderedett el kávécserjegallyakból rakott ágyán.

A következő két napon lepkerokonait látogatta meg. Továbbá barátai, Águeda, Yasi, Yupa és Oskta mind apró ajándékokkal lepték meg őt, és keservesen sírtak, mikor búcsúzásra került sor.

De Adirf, a lepketündér erős volt, és elszánt. Ahogy megígérte, visszatért a homokszemhez a negyedik nap hajnalán. A homokszemet Adirf egy rózsa szirmaiba rejtette, hogy ne essen baja a hosszú úton. Ha Adirf elcsüggedt a repülésben, a homokszem biztatóan csillogott. Olyan volt, mint egy pici mécses, és Adirf mindig felvidult, ha ránézett. Találkoztak útjuk során sirályokkal, és másfajta madarakkal is, akik olykor megengedték a holtfáradt lepketündérnek, hogy pihenjen a vállukon. Így repültek sokáig, míg Adirf egyszer csak rémülten sikoltott fel. Ugyanis időközben elszáradt a kezében a mexikói rózsa, szirmai lehullottak az óceánba, és velük együtt a homokszem is. Adirf kétségbeesetten kiáltozott, de a habok némák voltak. Eszébe jutott a szerencsét hozó kolibritoll, amit még családja hozott neki a híres Jaguár-templomból. Elővette, és sós párától nedves hajába tűzte a tollat. Könnyei pedig csak hullottak a vízbe, mígnem egy megdöbbent hal fejebúbjára pottyant az egyik. A halacska csodálkozva tekintett fel a kesergő Adirfra, és megkérdezte, hogy miért hullanak a könnyei, mint a záporeső. Adirf szipogva mesélte el, hogy miért és hogyan vágott neki az óceánnak.

– Tehát egy becsvágyó homokszemet keresel, igaz? – szólt kajánul a halacska. – De hisz az imént kaptam be egyet! Bosszankodtam is, hogy a finom plankton helyett nekem megint csak csikorgó homok jutott – majd fancsali arccal kitátotta a száját. Csodák csodája, a nyelvén ott kuporgott a megszeppent kis homokszem. Adirf boldogan vette kezébe újra. Ezután elköszönt a halacskától, de nem mulasztotta el meghálálni a segítségét. A maniókalisztből sült pogácsából adott egyet a halacskának. A homokszemet pedig a csodatevő kolibritoll pihéi közé rejtette, amit ismét a hajába tűzött. Így mentek tovább, egészen addig, amíg meg nem látták Európa partjait.

Adirf és a homokszem a szépséges Franciaországba érkeztek, ahol az első épület, amit megpillantottak, egy hatalmas gótikus székesegyház volt. A színes üvegablakokra pillantva mindketten elámultak, mert azoknak pontosan ugyanolyan mintája és színei voltak, mint Adirf szárnyainak gyönyörű alakzatai. A révedezésből felocsúdva kellemetlen zajra lettek figyelmesek. Látták, hogy sok izmos, köpködő munkás dolgozik valamin a katedrális előtt. Rájöttek, hogy a templom üvegablakait renoválják éppen. A kis homokszem hirtelen eszébe ötlő gondolattól vezérelve szólt:

– Drága Adirf, köszönöm mindazt, amit értem tettél. Örökké hálás leszek neked, de most elérkezett a búcsú órája. Én elértem a célomat. Itt a lehetőség, hogy óriási rózsaablaküvegbe forrva élhessek tovább, örökké átengedve magamon a fényt, színeket sugározva. Isten veled! – Alig látva már Adirf könnybe lábadt szemeit, a homokszem az egyik éppen olvadó üvegmasszába vetette magát. Abban a pillanatban iszonyatos hőt érzett, ami egyúttal jegesnek is tűnt. Úgy érezte, mintha egy kicsit meghalt volna.

Nem sokkal később azonban elárasztotta egy másik érzés. Újfajta melegséget érzett, és azt, hogy a többi homokszemmel együtt nemsokára színné fog változni.

Adirf hosszasan nézte, ahogy a munkások dolgoztak. Tudta, hogy a homokszem révbe ért, és igazán örült, hogy tudott neki segíteni. Egy mélyen búgó hajókürt hangjára lett figyelmes, és eszébe jutott, ugyan miért repülne vissza nagy fáradságok árán Mexikóba, mikor hajóra ülve sokkal gyorsabban odaér? Hét nap alatt otthon volt! Családja és barátai örömkönnyekkel a szemükben üdvözölték az elveszettnek hitt kis lepkelányt. Miután Adirfot jól kikérdezték útjáról, ő is megkérdezte, hogy mi történt odahaza, amíg messze járt. Szülei lehorgasztották fejüket.

– Tudod, Adirf, él itt a Lepkeszív-öbölben egy nagyon szomorú lánygyerek. Őt még az öböl tündöklő nyugalma se tudta jobb kedvre deríteni. – Adirf elgondolkozott e szavak hallatán, és kérte szüleit, vigyék el őt a lányhoz. Ott ült a kislány a Lepkeszív-öböl türkiz partjainál, mély borúval az arcán. Senki se tudta, hogy miért bánatos.

Adirf azonban gyorsan rájött mi nyomja a kislány lelkét:

– Nem látjátok? Magányos. Barátnőre lenne szüksége. – Gyorsan elrepült egy fehér szirmú, virágzó agávébokorhoz, és virágkoszorút font neki. Csak nem tudta, hogyan adja majd oda, miképp szólítsa meg, hisz embernyelven nem beszélt. Egész éjszaka tűnődött. Másnap hajnalban elment a híres Jaguár-templom papjától tanácsot kérni, hogy miként segíthetne mégis.

– Csak egyetlen megoldás létezik – szólt szigorúan a pap. – Ha nevedet megváltoztatva, örök életedet rövid emberire cserélve lánnyá változol, hogy a barátja lehess. De Adirf, kérlek, jól gondold meg, hogy mit teszel.

Adirf mosolyogva így válaszolt: – Titokban régóta vágyom emberré lenni, és annyira szeretnék rajta segíteni. A pap meghatódva bólintott.

– Menj hát haza, lepketündérke, búcsúzz el családodtól és barátaidtól, és várj holnap hajnalig.

Adirf boldogan repült haza, de családjának és barátainak nem szólt egy szót sem. Nem akart fájdalmat okozni nekik. Már kávécserjegallyakból fonott ágyán sem jött álom a szemére, így egész éjjel agávévirágot gyűjtött, és hajnalra teleszórta illatos, fehér virággal az egész házat. Végül agávévirágokkal a kezében a még mindig parton üldögélő lány fölött repkedett, és neki font koszorút.

A fehér virágokból készült koszorú a lány fejére hullt, de Adirf érezte, hogy szárnyai helyén már a semmi tátong, és fehér agávévirágként hull le szárnyairól a hímpor. Elnehezült, megnőtt a teste, a lány mellé huppant a homokba: emberként. A kislányt ettől kezdve csak mosolyogni látták a helybéliek.

Így változott Adirf emberré, s ettől az időtől kezdve hordanak a hajukban fehér agávévirágot a mexikói asszonyok.

Written by:

(1985) Szegeden született, Budapesten él. Az ELTE Irodalmi modernség programjának hallgatója. Nyolcéves kora óta ír verseket, meséket, esszéírással is foglalkozik.