Balogh Ádám verse Melhardt Gergő vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Balogh Ádám verséhez Melhardt Gergő írt reflexiót.

 

Balogh Ádám
Lecseng

Most éppen egy verseskötetért sietek,
az egyik pesti könyvesboltban azt mondták,
már csak három példány maradt egy budai üzletben,
abban az utcában parkolok le, ahol apám felnőtt,
biztos vagyok benne, hogy az utca jobb oldalán
lakott, de azt mindig elfelejtem,
hogy a kettő vagy a négy szám alatt,
bekémlelek először az egyik,
majd a másik lépcsőház üvegajtaján,
és amikor hátrébb lépek, látom a
biztonsági kamerára figyelmeztető matricát,
arra gondolok, ha meglátnak a lakók, kijönnek, körbeállnak,
és talán még azelőtt megütnek, mielőtt
kifejthetném, hogy nem a lépcsőházban
felejtett babakocsiért jöttem, de nem jön senki,
talán csak az ablakok tartanak szemmel,
felnézek, ugyanezt láthatta az apám,
amikor hazaért valami koncertről vagy edzésről,
és azt vizslatta, vajon fent van-e még az albérletben
lakó egyetemista lány, aki olyan kedves volt hozzá múltkor,
vagy az az idősebb nő, aki józanító kávéval kínálta,
de az is lehet, egyáltalán fel sem nézett,
mert annyira egymásba feledkeztek anyámmal,
mint én a telefonom szövegszerkesztőjébe,
miközben leírtam mindezt,
nem érdekel, ha bezár a könyvesbolt,
fel kellene hívnom anyámat.

 

Melhardt Gergő reflexiója

Röviden: a vers narratív alaphelyzete, a kényszerű helyváltoztatás toposza érdekes, a családtörténeti konyha-memoárosdival való párosítása viszont már annál kevésbé vezet jóra.

Hosszan: ha megpróbáljuk rekonstruálni a gondolatmenetet, látványossá válnak annak sajnálatos rései.

Tehát (1) apja gyermekkori lakóhelyének látványától a beszélő paranoiás lesz („ha meglátnak a lakók…” és a következő négy sor); majd (2) végtelenül közhelyes és szirupos álnosztalgiába vált a szöveg („ugyanezt láthatta apám…” és a következő hat sor). A Háy Jánostól megtanult mondatfűzés sajnos laposra sikerült. Ezt követi azután három gyors visszatérés. Először (3.1) a beszélő saját (testi) szituációjához való visszatérés, ami a szöveg megalkotásának önreflexív gesztusaként valósul meg. A szöveg a legeleje óta a lehető legintimebb, legszemélyesebb, legalanyibb (én, én, én + apám, apám, apám + anyám, anyám, anyám), ezt a „…telefonom szövegszerkesztőjébe / miközben leírtam mindent” pedig inkább kibillenti a nyeregből, mintsem megerősíti, ugyanis e reflexió mindenestül feleslegesnek látszik. Persze, hogy a telefonjába ír, ugyan hová írna, 2019 van, de egyébként meg nem kimondottan érdekel, hogy hova ír, ha eddig jut vele a szövegben, hogy rögzíti a tényt. Következik (3.2) a narratív helyzetbe való visszaérkezés („nem érdekel, ha bezár a könyvesbolt”), ami szép keretet – és ezzel együtt valami halványan pislákoló értelmet – ad a szövegnek. Az utolsó sor végül (3.3) a túlcukrozott – és mégis üres – családtörténeti furcsasághoz tér vissza, ez azonban váratlansága ellenére nem feszültséget hagy maga után, hanem értetlenkedést.

Épkézláb verssé vagy bármilyen módon értelmezhető történetté nem állt össze ez a szöveg, csak túlírt önsajnáltatássá. De hát van ilyen.

Kiemelt kép: Bokor Krisztián

Written by: