Nincsen

Meghalok.
Nem veszek többé levegőt
– ezt mások innen fogják tudni.
Meghalok a villamoson, vagy a buszon ülve.
Meghalok egy felújításra váró manzárdlakás húgyköves wc-jén.
Retro discoban, miközben szól az Acélváros,
bár nem igazán járok retro discoba,
így a busz mégis valószínűbb.
Ha valaki otthon hal meg,
azt lábával előre viszik ki az ajtón,
hogy ne járjon vissza kísérteni.
Miközben meghalok, felforr a teavíz.
Meghalok egy agyonzsúfolt levesbárban,
virágillatú füstölő ég, elkérik a chilipelyhet,
és én meghalok.
Nem az ételtől.
Nem akarom rombolni a hely renoméját,
szóval inkább gázrobbanásban.
Üvegszilánkoktól cserepes ajkú nő fekszik mellettem,
még holtjában is szép, mint hólepte orosz vadon a Natgeón.
Pech.
A mentős először hozzá fut oda.
A hasüregem ezalatt megtelik vérrel.
Meghalok egy gumibetonos szabvány játszótér
kacsasárga mászókáját nézve.
Ez ég majd a retinámba.
Úgy halok meg, ahogy jöttem.
Úgy halok meg, ahogy mentél.
Minden szimmetriát nélkülözve terül szét a testem.
Nem takarom tovább a titkaimat:
a mellbimbóim, a köldököm,
az elvastagodott körmömet a jobb lábamon.
Nem szorongatom tovább az életemet.
Meghalok úgy, hogy sosem dugtam
égő csikket egy béka szájába sem – ez mondjuk jó.
Anélkül, hogy tudnám, milyen ízű a kutyatej.
Anélkül hogy elmondtam volna,
mennyire idegesített, ha felkelés után
egyből ráálltál a mérlegre.
Anélkül, hogy bocsánatot kértem volna,
mert miattam kell gyantázni a lábujjaidon a szőrt.
Anélkül, hogy bevallanám, felnőttként sem vagyok
teljesen biztos abban, hogy egyszer tényleg meg fogok-e halni.
Nem ölelhetsz soha eleget, ezt akarom hátra hagyni,
végül mégis csak egy elvékonyodó,
egészen lányos sikkantásra telik majd,
annyi marad, meg személyes tárgyak,
némi apró, egy semmire se jó nyálkahártya.
Fejjel előre toljatok ki.

Fotó: LINK

Written by:

Újságíró. Miskolcon él, ugyanitt slammel. Hat éve foglalkozik a slam műfajával. Gyermekverseket és meséket is ír. Szereti a rockot.