Hűtlenségem története (részlet egy készülő regényből)

A majdnem üres földalatti nagy csattogással állt meg az állomáson, fújtatva kinyíltak az ajtók, és már meg is szólalt a szignál. Magam mögé néztem, hogy ő is fölszállt-e, vagy lemaradt, és én nem tudom, hol kell leszállni. Ez volt az első metró, amivel életemben utaztam. Nagyanyám hozott el az állatkertbe, a metró volt a második attrakció, mert az első a vonat, a nemdohányzó kocsiba kellett menni, de ott is ugyanolyan émelyítő büdös volt, egy tegnap elszívott cigaretta maradéka, a sötétbarna műbőr ülésekből párolgó kemikáliák bűze, ami összekeveredett az utasok szagával. Akkoriban keringett az a rémtörténet, hogy egy vonatablakot bedobtak kővel, a kő fejbe vágta az ablak mellett ülő gyereket, aki belehalt a sérülésbe, és mindenki a gyereket kísérő nagymamát hibáztatta, hogy miért hagyta az ablaknál ülni az unokáját, meghurcolta a sajtó, ezért én nem is ülhettem az ablaknál, pedig mindennél jobban akartam, tizedszer is meghallgattam a félelmetes történetet, aminek sok részlete homályos maradt előttem, többek között, hogy hogy került oda a kő, miért dobják egy vonatra, miről tehet a nagymama, akire egyenként senki sem haragudott, de mindenki együtt igen, mi köze ennek ehhez a vonathoz, amin mi ülünk, különben is, ha egyszer megtörtént, másodszorra biztos nem fog. Ezt is születésemtől kezdve így gondolom, és akkor is így gondoltam, ha folyton ugyanaz történt velem. Amikor másodszorra mentünk az állatkertbe, akkor újították fel a földalattit. Nagyanyám nagyon izgatott lett, végre visszaállították a régi pompáját, nézd azokat a nagy csempébe égetett feliratokat, azok az állomások nevei, de ezt nem is kellett mondania, már tudtam olvasni, tudtam olvasni négyévesen, nem mert megtanítottak, hanem mert tudni akartam. Úgy éreztem magam, mintha egy kastélyban járnék, csak ez sokkal izgalmasabb volt. Egyedül attól féltem, hogy a Mama és köztem becsukódik az ajtó, mert alighogy fújtatva kinyíltak, már meg is szólalt a szignál. Magam mögé néztem, hogy ő is fölszállt-e, vagy lemarad, és én nem tudom, hol kell leszállni. Olvasni tudok, mert azt tudni akarom.

Azután akárhányszor mentem hozzá, mindig ez az első metrózás jutott eszembe, mintha ugyanazt ismételgetnénk, hogy ő az ajtó mellett nekidől a korlátnak, én vele szembe a másik korlátnak, lecsúszik a válláról a textilszatyor, a kezébe veszi, Nagyanyám éppen beugrik mögöttem, úgy érzem, hogy éppencsak, pedig még ketten felszállnak utána, csodáljuk a hófehéren világító csempéket, a frissen lerakott kőpadlót, összejárkálták, elvesztette a fényét, néhány csempe leesett, senki sem pótolta őket, befoltosodott ez is. Feszülten állt, minden pillanatban készen arra, hogy meggondolja magát, hogy leparancsoljon a következő megállónál, alig szóltunk egymáshoz, olyan nagy volt a zaj. Ahogy kapaszkodott, a könyöke derékszöget zárt be a vállával, alulról láttam, hogy kicsit kikopott a szürke szövetkabátja. Az alja és a feneke kibolyhosodott, a mellkasánál is, ahol kidörzsölte a táska. Hosszasan a szemembe nézett, tulajdonképpen így ismertem meg, hogy hosszabban nézett a szemembe, mint ahogy az a mindennapi emberi érintkezések során szokás, belemart a bőrömbe, rajtam felejtette a gálickék szemeit, mint egy mozdulat, mintha utánam nyúlt volna, pedig csak nézett, mert ő mindenkire így szokott nézni, csak ezt akkor még nem tudtam. Végigmért tetőtől talpig, a fejét is mozgatta hozzá, a szoknyám aljánál megállt a tekintete, figyelj, ha kell körbe is fordulok, hogy hátul is megnézhesd, mondtam neki zavaromban kicsit magasabb hangon, hátha utána beszélni tudunk arról, amiért idejöttem. Akkor láttam őt először, pedig hónapok óta éltünk egymás közelében, köszöntünk, néha kérdeztem tőle valamit, amire ő cinikusan semmitmondó válaszokat adott, ezért leszoktam a kérdezősködésről. Ha sokáig nézett, megfájdult bennem valami, ott a metróban megfájdult megint a hasam.

A végállomásra semmi sem maradt a sugárút pompájából, mintha egy másik világba vezetett volna az alagút, és még a neve is távoli, elérhetetlenül messzi tájakat idéz, amiből a látvány azonnal kivonja az egzotikumot. Az árusbódék, buszmegállók, villamossínek és a foltok alól néha-néha előbukkanó aszfalt ölelésében iparibbnak hangzik, mint a Varrógépgyár utca, egy munkáslegény álma az éjszakai műszak után, ha errefele megyek, az biztos Mexikóba vezet, a kék óceán és a kókuszdió mellű nők ágyának partjaira. Innen nem engedem, hogy tovább jöjjenek, mondta, és úgy éreztem, mintha már a hálószobájában járnék, minden utca az övé volt, minden lépéssel feladott valamit a védelmi rendszeréből. Vele sétáltam és benne is, puha léptekkel közlekedtem a lelkében, mint egy macska, ez a macskaság volt az én fegyverem. Szándéktalanul, mintha minden jogom meglett volna hozzá, úgy léptem át a küszöböket, a forróbb pontokon összegömbölyödve doromboltam picit. Csak néha veszítettem el az egyensúlyom, mint most, egy vékony korláton kell végigmennem, ami sikerülhet, ha tudatában maradok a mozdulataimnak.

Úgy tűnt, hogy panel, pont ugyanolyan volt a lépcsőház, mint Nagyanyámnál. A lépcsőpihenőknél az üveg előtt három nagy fémcső korlát, az ablak és a pihenő széle között vagy tíz centi rés. A szinti kapcsolószekrény ajtaja is kiköpött olyan, alul három kerek luk, amiket műanyag béléssel erősítettek meg körben, lehet, hogy inkább tároló-, nem is kapcsolószekrény. Nagyanyám a harmadikon lakott, egyre lassultunk felfelé, az utolsó kilenc lépcsőfokot egész lassan másztuk meg, kapaszkodott a feketére mázolt korlátban, a kezével is húzta fel magát. Én nem értem fel a korlát tetejét, a függőleges rések között próbáltam kipréselni a végtagjaim után a testem többi részét  is, ez is valami veleszületett kód lehet a gyerekekben. Mindig számoltam a lépcsőfokokat, akárhol megkérdezhették volna, hogy hány lépcsőt is jöttünk fel, rávágom, hogy karonként kilenc, kivéve a földszint, mert ott tizenegy van először, az összesen ötvenhat. A kollégiumban százhuszonhét volt, a soproni tűztorony százkilencvenegy, ezt kivételesen meg is kérdezték, kaptam a jó válaszért egy cukrot. Az elsőn lakott, és akárhogy is gondolkodom, sosem számoltam meg a fokokat. Ez nem panel, hanem tégla, még ennyit sem tudsz, mondta, amíg kinyitotta az összes zárat, nem az ő neve volt az ajtón, ettől kicsit könnyebb lett. Mint egy menekült az óvóhelyre, úgy léptem be a lakásba, és megint elfogott az érzés, hogy én itt már jártam. Sokszor történt ez, ha új lakásba mentem, nem találtam rá jobb választ, minthogy az ember néha emlékszik a jövőre. Csak az illat volt furcsán idegen, mégis édesen émelyítő. Ahogy régen a lakájok fogadták a vendéget, úgy nyitott ajtót ez a szag, bebújt a kabátom alá, lesegítette, felakasztotta a fogasra.

Akkor vettem észre a levendulacsokrot, amikor másodszorra jártam nála. Ez volt az az idegen összetevő, ami különbözött minden eddigi otthonszagtól. Volt benne valami megcsinált, akarattal teremtett atmoszféra, ami eltereli a figyelmet a valóságról. Mintha nem lenne elég jó, ami történik, hogy beköltözteted a szappanod, a samponod, a dezodorod, a parfümöd, az öblítőd, a félelmeid, a tüdőd illatát a kilélegzett levegőn át, az álmokban összeizzadt ágyneműt. Mintha ez nem lenne elég igaz, mintha nem lenne rá elég idő, hogy megtörténjen. A levendula nyugtatja az idegeket, kiszellőzteti a nagymama szagát, aki apró szendvicseket csinált, amíg ő és a nővére mesét néztek a nappaliban. Elnyomja a nővére szagát is, azt a szagot, ami az árulás sajátja. A könyveit is a hátsó polcra tette, olyan hanyagul, amennyi hanyagságot kínos pedantériája megengedett. Ha el akarja olvasni valamelyiket, inkább megvette volna a boltban, minthogy hozzájuk nyúljon. Kiseprűzte a szabálytalan életet élő unokaöcs bűzét, aki rendszeresen benzingőzben áztatta a lábait, és a család rettegett attól, hogy egyszer a közlekedési balesetek rovatából kapnak hírt róla.

A rendtartás nem vonatkozott mások dolgaira, az előző lakók ottfelejtett tárgyait egy kupacba rámolta össze, a nagymama bútorait például a nappali egyik sarkába. A sarok a szabad tér majd egyharmadát elfoglalta, benne a nagy barna szekrénnyel, a furcsán apróra szabott vattatakarókkal, piros puffal, virágállvánnyal, feltekert műszálas perzsaszőnyeggel. Ezek a tárgyak megrendezett rendetlenségben álltak egymás hegyén-hátán, tüntetőleg, hogy nem tartoznak a lakás jelenlegi lakójához, a legapróbb köze sincs hozzájuk, nem éri el őket az általa konstruált, megbonthatatlan rend, ám mégsem vetkőzhet ki a tárgyak feletti esztétikai uralkodás feltétlen vágyából, ezért valamilyen szabályosságot, arányrendszert kell követnie az esetlegesnek tűnő kupacnak. Itt tiltakozott volna, és azzal magyarázza, hogy így fértek el a lehető legkisebb helyen úgy, hogy még ne keletkezzen bennük kár. Felhúzta volna a szemöldökét, megráncolja a homlokát, tágra nyitja a szemét, őszintén hisz abban, amit magáról mond. „Kislány”, kezdené a mondatot jellegzetes intonációval, elutasította volna az érvelésem, a nők csak beleképzelik, mindenbe beleképzelnek, és bár igaza van, mégis én ismertem őt legjobban ezen a világon.

Alighogy levettem a kabátom, elküldött kezet mosni, anélkül nem érhetek hozzá semmihez. A fürdőszobából két ajtó nyílt, az előtérből belépve rögtön beláttam a hálószobába is. Már akkor észrevehettem volna a levendulát. Régen rózsákat szárítottam a gyerekszobámban, fejjel lefelé lógtak, kiszögelve a falnyi parafatáblára. A Nagyanyám szinte rosszul lett, amikor meglátta őket, azt mondta, ne tartsak halott virágot magam körül. Nem is gondoltam eddig, hogy halottak lennének. Nagyanyám meglátta bennük a szomorúság totemeit, amit tudat alatt közel tartottam magamhoz. Többé nem szárítottam meg egyetlen virágot sem, mintha így távol tarthatnám a rossz szellemeket.

Felváltott a kézmosásban, néztem, ahogy a száraz tenyerére nyomja a folyékony szappant és olyan erősen dörzsöli össze, mintha a bőrét is le akarná mosni. Kicsit a vízsugár alá tartotta a kezeit, megint dörzsölte, majd teljesen lemosta. Kérdőn és zavartan nézett rám, mert csak álltam mellette és bámultam a mozdulatsort, úgy fürkésztem a testének minden rezdülését, mintha azon múlna az életem, mennyit tudok megjegyezni ebből a percből. Nem mondhattam neki, hogy éppen ezen múlik.

Visszamentünk a konyhába, ami a bejárati ajtótól jobbra nyílt, egy fehérre vakolt boltív mögött, ott elővette a szatyorból az almákat. Leültem, a lehető legtávolabb tőle, arra a sárga párnás hokedlire, amin a nagyanyja is ült a régi ebédek alatt. Hámozni kezdte az almát, nem hagyta, hogy segítsek. Meglepően szakszerű mozdulatokkal, takarékosan hántotta le a héját egy nem túl éles késsel. Ezt is a nagyanyja hagyta rá. Alig pár eszközt használt, a készleteket a szekrény mélyére rejtette, szedett-vetett holmikat hagyott elöl. Ezeket a nővérem vette, csak nem vitte magával, magyarázta. Én nem nyúlok hozzájuk.

Gondosan megtervezte, milyen tálba teszi a meztelen almagömböket, hova esik le a maradék, azt melyik szemétkupacba kell majd tenni. Nem értettem, mi alapján gyűlnek a konyha különböző szegleteiben a szemétkupacok, pedig folyton magyarázta, ez teljesen logikus, hogy itt a joghurtos poharak, ott meg más műanyag, és az organikus külön, a papír ebbe a dobozba, ha kicsi, az üveg az asztal alá, a nagyobb papírok egymásra, a cserépben a zacskók, nem igaz, hogy nem érted. Kikanyarította a magházat, és vékony szeleteket vágott belőlük. Késésben voltunk. Késésben lenni olyan idő, ami nem létezik, a valóság egy változata, ami kívül esik az élet normális folyamán. Máshol kellett volna lennünk, mindenki úgy tudta, hogy máshol vagyunk, és mi sem értettük pontosan, miért kell még az almával foglalkoznia, miért ülök mellette a sárga széken. Serpenyőt vett elő, vajat és cukrot tett bele. Az ablak mellett állt, a gáztűzhely előtt, kitakarta a sárga, citrommintás függöny egyik oldalát. Ezt kivételesen nem akarta lecserélni, mulatságosnak tartotta, és különben is, megy a konyha halványsárga falszínéhez. Sosem értettem, miért festik az emberek sárgára a falakat, hogy miért pont sárgára, ha nem fehérre. Kékre, és zöldre. Nap, mező, ég. Miért akarja pont ezt a giccset megtartani, amikor épp arra törekszik, hogy kiirtsa a mintákat? Miért ebben a függönyben akarja megőrizni a nagymamát, amikor mindent megtesz ellene azzal az átkozott levendulával?

Az ablakon át idelátszott az autópálya zajvédő fala, előtte egy kis füves terület. Besötétedett, mire megérkeztünk, de a sűrű közvilágítás tisztán láthatóvá tette az utcát. Az ablak mellett, a pult utolsó elemeként állt a régi kis hűtő, mellette a gáztűzhely. Egyik kezével a serpenyő szárát fogta, vagy a cukrot szitálta, másikkal gyengéd mozdulatokkal tologatta a vajdarabot. A csípőjét kicsit előre billentette, a háta C betűt formált. Ilyenkor nagyon hasonlított Péterre. Amikor a vaj összeolvadt a cukorral, beleforgatta az almaszeleteket. Látszott, hogy semmi kedve hozzá, hogy már megbánta az egészet, az almát is, engem is. Ez elkeserített, de nem tudta teljesen kiűzni azt a titkolt büszkeséget, hogy mégis elértem nála valamit. Az, hogy később megbánja, még nem írja felül, hogy legalább egy órán át úgy gondolta, el bírna viselni a lakásában. Végül is nem bír, látom a mozdulatain, hogy ideges. Sietni kéne, a cukor csak nem akar megkérgesedni, néhány almaszelet szétmállik a forróságban. Már annyira elkéstünk, hogy nem érdemes igyekezni, van a késésnek is egy felső határa, ami felett okafogyottá válik a megbeszélt találkozó, amikor újra valóságos lesz az a hely, ahol minden ígéretünk ellenére vagyunk. Azért akar sietni, hogy mielőbb kívül kerüljek az ajtón, azért ideges, mert minden perccel valóságosabbá válik a jelenlétem.

Megkérdeztem tőle, hogy eljön-e velem a boltba ruhát választani, mondta, hogy még haza kell mennie, mert nem fejezte be a tortát. Az biztos, hogy én nem mehetek vele. Magamtól eszembe sem jutott volna, hogy egyáltalán a lehetőségeim körébe tartozik, de ez nem lenne helyes, ezért inkább nem mehetek el hozzá. Erősködnöm kellett, ez volt megírva a játékszabályainkban. Csak akkor, ha viselkedsz, így egyezett bele végül. Hát hogyne viselkednék.

Nem kapcsolta be a rádiót, ami a boltív melletti kredencen állt. Amikor utoljára ültem a sárga széken, én kértem, hogy kapcsolja ki, végül csak lehalkítottam. Bugyuta dalok szóltak rossz hangszórókból, miközben az akkurátusan felvágott zöldségek közé szórtam a szívem, mint valami sörétzáport. Az asztal hátsó felén, középen egzotikus fűszerek szorultak össze egy túl kicsi tárolóban, néhányat mellé is tett, ami már nem fért a dobozba. Balra egy kisebb szemétkupac gyűlt, csak ő tudta, milyen típusú szemetekből, szigorúan megtisztítva. Jobbra néhány konyhai eszköz, amiket ő szerzett a lakáshoz, bogyók, üveges méz, ismeretlen tartalmú és üres kis üvegcsék. Elkapcsolta a serpenyő alatt a gázt, a karamellizált almaszeleteket spirálba rakta a tortán. Némelyik szétesett, ahogy megpróbálta kiszedni a lapos fakanállal. Bosszankodott, hogy nem sikerült olyan szépre, mint múltkor. Hirtelen mély fáradtságot éreztem, a gyomromba hasított az ismerős szúró fájdalom. Akármennyire próbálta kényelmetlenné tenni az ittlétem, azonnal otthon éreztem magam a lakásban. Nem értem hozzá semmihez, nem kérdeztem sokat, eszembe sem jutott, hogy meg lehetne szegni a kisebb szabályokat, ha már megszegtük a nagyobbat. De az biztos, hogy nem jöhetsz el velem.

Nekem le kell kicsit feküdnöm, mondtam, megint fáj a hasam. Kifordultam a boltív alatt az előszobába, jobbról a falra szerelt fogas a két kabátjával, meg az enyémmel, balról szekrénysor, a szoba felé egy egész alakos tükör, azzal szemben a fürdőszoba egyik ajtaja. A nappaliban két ágy állt, rajtuk két nagy kupacban ágyneműk, huzatok, függönyök, terítők. Nem mertem arrébb tenni semmit, levettem egy párnát az egyik halom tetejéről, és félig lefeküdtem, így fértem el, lelógott a lábam a földre. Velem szemben egy nagy, barna ruhásszekrény állt, már üres, kidobták a nagyanyja ruháit, neki meg elég volt az előszobai szekrény. A tükörsima laminátot néztem, olyan a sötét erezet rajta, mint az én nagyanyám régi szekrényein, amiből már csak a vitrint hozta át a panelből. A többi nem fért el. Nem is tudom, hogy kidobta-e, vagy elvitte az anyjához, mert nem dob ki semmit. Soha az életében nem volt más bútora. Lecsuktam a szemem, biztonságban voltam. Ott, ahol nem talál meg senki, ahol a legkevésbé valószínű, hogy vagyok. A lakásában, amiről senki sem tudja, aki ismer, hogy hol van. Nem sokat csörömpölt az edényekkel, bejött. Először az ágy szélére akart ülni, láttam, ahogy végigfuttatja a szemét rajta, hogy van-e mellettem elég hely, úgy ítélte, nincsen. Közelebb húzta a piros puffot, olyan közel, hogy mozdulatlanná dermedtem. Rákönyökölt a térdeire és a szemembe nézett. A gyomorfájásról kérdezett, azt mondtam, meg kell nyugodnom ilyenkor, egyenletesen lélegeznem, lehetőleg nem mozognom, és akkor elviselhető lesz. És még nekem kell jól viselkednem, amikor ő feszegeti a határokat, de ezt már nem mondtam.

Nem lehet mást mondani, mint hogy te ültél olyan közel, én kiszolgáltatottan feküdtem az ágyon a fájdalomtól összegörnyedve, el kell hinni, hogy azon a mozdulaton fordult meg minden, ami nem rajtam múlt, amit te követtél el, ezt kell mondani mindvégig, akkor is, ha már minden lépését egyben és külön is látom a táncnak, amit ketten táncolnak. Azt mondod, te emberileg nem vagy felelős, először beszappanozod a kezed, összedörzsölöd, kicsit a víz alá tartod, dörzsölöd megint, lemosod alaposan a szappant, összehúzott szemöldökkel vizsgálod meg a törölköző tisztaságát, mielőtt hozzáérnél, és a fejed fölé emeled a kezed.

A teraszra nyíló ablakokat és az ajtót eltorlaszolta a nagy virágtartó, amin néhány szobanövény éldegélt. Oda csoportosult a feltekert szőnyeg és egy kisebb szekrény is. El kellene vitetni ezeket a felesleges bútorokat, mondta. Nem tudtam felfogni, miről beszél, néztem bele a szoba sötétjébe, nem mertem felé fordítani a tekintetem. Éreztem, hogy az arcomat nézi. Meg-megmozdul, igazgatja a könyökét a térdén, arrébb teszi a lábát. Próbáltam a légzésre koncentrálni, hogy elmúljon a fájdalom, de a közelségével csak élesebbé vált. Azt akartam, hogy elmenjen. De hiszen nekem kellett volna elmennem, én vagyok az, aki ebben a lakásban nem létezik.

Written by:

(1991, Monor), építész. Versei megjelentek többek között a Műút, Erdélyi Helikon, Kortárs, Hitel folyóiratokban.