Annál pontatlanabb (Káró és Emi és)

Köveken, repedéseken nyújtózó moha esetén kusza, fakó írás, avagy térkép. Kaparászva, mögüle hiányzó nevekként tiltakoztak, ha síroknak, halandzsaként, mikor megfejtésre váró hieroglifáknak állította őket. Azonosítható csontok se forduljanak elő szántáskor, tárcsázáskor; mindenkinek így lesz a legjobb. Szilánkok inkább. Olyasfajták, amelyek kristályalakulatok csakúgy lehetnek, akár egy testek eltűntetésén fáradozó embertelen terv érdektelenségig elaprózott dokumentumai. Vagy csupán az idő távlatáról önmagára nyíló, megbecsülhetetlen számú hipotézis. Meggyőzően a repedések bizonyulnak továbbra is repedéseknek, véve követ, eget, embert, ki tudja, meddig. Hogy miért, a növényeket, állatokat kerülik, szétszedésük másra marad.

Problémákra fogékony nyári környezet szolgálta ki Káró gyermekkorát, amivel teketóriázás nélkül élt. Szülei a jólfésült, illedelmes, halványnak titulált fiút a szünet első hetében lerakták, kinyúlt, fényből, hegekből és csípésekből kombinált koromzatú, mukkanó alteregóját az utolsóban vonakodva ugyan, de visszahurcolták. Összeilleszteni ugyanazt abból, amint épp írásként szándékszik bogozni a tájon, azzal, aki őszre, első tollbamondásából szisztematikusan, évente más és más betűket, szavakat – komplett szigetcsoportokat – hagy el a különben példaértékű folyóírásából, közel sem kizárt. Tulajdonképpen akár a teljes ábécét elfelejtette leírni vakációi közben, még úgy is, hogy olvasni azért olvasott, rövid kötelezőket. Írni újra kellett tanulnia valamennyi rá váró ősszel. Máshol járt a keze. Kiment belőle, morogta, amikor a dolgozat aktuális hiányosságát firtatták. Minden bizonnyal patakban, túrásokban, odvakban, eperben, cseresznyében, langyos lekvárban, habokban és cukros-tejszínes krémekben, megfoghatatlan ellenség szívében tartózkodtak mihaszna ujjai. Nagyapja és nagyanyja tenyerén, kétségkívül.

Ahhoz, hogy ne lehessen elhallgatni, lényegtelen tények, adalékok, viszonyok járulnak falva benépesítéséhez, azokhoz a télre különössé váló figurákhoz, akik átlagos emlékekként tárolt helyükről korai alkonyba bicsaklanak, tévednek, ha nem mer felelni valamelyikük, talán nem is neki címzett krákogására, prüszkölésére aluljárón vagy pont a Vérmezőn átvágva. A nyúzott szalmakalap Fitaki szomszéd búbján ködszitálásban is kiváló választás, árnyékban tart arcot a Keletinél; közelgő sötétjéből másodjára megviseltebb a kérdés: ki vagy te, hogy? Póc Feri mozdulata, mint győztes hadvezéré hasogatás után, feje fölé emelt fejszével, mint ismétlődik tartása park mellett elhúzó, tompított fényszórónak hála. Köztudott, legalább negyven éve karolgatják egymást Fő utcáról Fő utcára Feledyék, amikor csalódott nő rondít kirakat tükrébe, máris hazaért, bármi vagy bárki előtt is áll Felediné, bólintása visszaköszön.

Sikátorok mélyén, kilátók, fényes terek, lampionok övezte teraszok imbolygásában hány és hány pöckölés, vállrándítás, ferde mosoly, téblábolás várakozik – mindből elég – azért, hogy idővel hozzátartozója holtában kétséget ébresszen.

Elvesznek, megidéződnek, nincsenek is, köztes helyen, félúton, már vagy még nem, történetek. Eleinte nagyszüleitől és falubeliekből kunyeráltak. Itt van mindjárt a törökök elől kútba rejtett, lappangó harang. Délutánba nyúlón, fáradozva előkerítésén egy esélyes, öreg tölgyesben. Hiába. Mélyére hangolt surrogás, belül-körülötte, sötét szobában, ágyban, elalvás előtt, vele – keletkezéstörténetét, a gyűjtést tekintve: most: augusztusi éjjel – esti nagyanyjától – mert van különbség, van, de még mennyire: más lesz, mint a nappali, távolibb, halkabb, törékenyebb – tanult imácska jön; annyi év után. A váratlan emléktől hajtva, annak közvetlen környezetére támaszkodhatva, okára és következményeire nem, mohón lejegyezni a berlini Zurück Hostel emeletes ágyaktól zsúfolt kék plafonú, üres szobájában, akárhogy is, kockázatos. Mi vész el? Szeptember van. Csodák csodája: nem marad ki belőle. Ezúttal nincs szükség hiányzóra.

Szerkesztett, különböző méretű és elhelyezkedésű, málló, végső soron betöltésre szánt vermek, formás boltozatú pincék, pajták, fásszínek alatt folytatódó falu. Ideális, igény szerinti esetben: minden szóba kerül egyszer. Föld alá rejteni azokat, akiket, amiket csak lehet, bevált megoldásnak ígérkezik, amikor jön a baj. Más kérdés, mi marad ebből Káróra? Tátott szájától függetlenül, nem biztos, hogy bármelyikük is visszhangra talál benne. Mert mi az, ami hihető leletekből adódva képes mindazon lehetséges kérdésekre válaszolni, amelyek nyápic képzeletéhez méltó feltételezésekre ragadtatnák? Olyanokra kell gondolni, mint kincs, csontváz, kard és páncél, sárkány, alvó királylány, satöbbi. A legkevésbé satöbbi, muszáj beismerni. Azoknak még nincs itt az idejük.

Valamié most van. Besötétített ház; asztalnál ülő, könyékig felhajtott ingben bókoló nagyapa; a házzal szemközti nyári konyhában fejkendős, mosogató nagyanya. Metlaki lapok, zöld kredenc, fehér gáztűzhely kerül képbe, lógó, szárnyas-füzér: csalétekül szolgáló hamis és valódiak borította légycsapda. Meglátva bennük a lehetőséget, nagyanya lábai segítségével nyolcast dorombol-dörgöl ki Mirkó. Szél híján, önerőből libbenő függöny. Nagyanya mosolya fedezékben.

Káró már, természetesen, házon kívül. Pályája felső pontjába szalasztott napkoronggal, szorgos semmi ülte táj; kecskét, birkát mérlegel kóróhoz, tüskékhez, szíkhez. Szinte hallani, romhalmazzá égetett cserepeken újabb hasadékok jelentkeznek: jut hely, van hova. Mezítláb nem tanácsos próbára tenni. Persze, lehet is Kárónak beszélni. Majd megnézheti magát. Alkalmasnak mutatkozó terep, rég kinézte. Kertek alatt, pontosabban azok emlékén túl, azért nem túl túl, a szimbolikus és egyszerre haszontalan kerítésen onnan, birodalma kiterjesztése folyik. Csatatár: stratégiai fontosságú, váltakozó helyszínek ugyanott; szemlézésre teremtett dombocska; próbatételekhez bármi; jósolható kimenetelű ütközetek feltételrendszerébe passzoló madarak; arzenál; minősített búvóhelyek; rozsdás traktorkaszni mint isteni beavatkozás és/vagy lehetséges történetváltás eszköze és/vagy mintha ott se lenne; temető-kijelölés. Eközben a királylány? Alszik, mi mást tehet. Holléte: nyilván az egykori kertben helyezkedik.

Hívatlan, nem hívatlan, mindegy, vendég, nem vendég, részletkérdés: cingár férfi nézi elmélyülten a közben felé sandító, pusztányi túlerővel szemben pillanatnyilag vesztésre álló fiú visszavonulóját egy magától értetődően elejtett, vagy eleddig kitakart árnykupac mögé. Menedék, meglepődve tapasztalja Káró, nincs biztonságban a saját történetében.

Nem ismeri a férfit, hírből sem. Komótosan, igen, ez mutatkozik, ahogy közeledte leírása szükségessé válik. Elhanyagolható az a hosszú, sárga fűszál vagy mi a szájában, figyelemre méltó ugyan a lábai elé kerülő, földből kallódó kacat, de megtorpanásra nem, végezetül, helyzetbe hozott, esetleges barázdabillegetők tartanak nevükkel egybeeső, hitelt érdemlő bemutatót: billegnek; a férfi tekintetét nem mozgatják, Káró viszont pislogni se mer.

Váratlanul, egészen bizonyosan, ez mosoly. Káró is fölsóhajt magára, egynek. Nem tudni, miért, az az érzése támad, nem helyi a férfi. Talán a hangja vagy a beszéde segít:

Furcsa lesz, amit mondok.

Ez már az, ugye?

Nem könnyíted meg. Na, figyelj! Egy szép napon a sárkány valóban eljön. Addigra késznek kell lenned.

Óriással üzen? Kész vagyok.

A tornácon kiterített sötét, nedves rongy a nyilvánvaló szőrpamacsok és por mellett Káró tyúk- vagy kecskeszaros, jelenleg vériszamós nyomainak precíz eltüntetésére szolgál, az előszobában ácsorgó nagyapja karjai lehetőségül, hogy a fiú fölemelkedjen.

Komisz uraság, hol csavarogott idáig?

Sehol. Meddig?

 

 

Written by:

A Károli Gáspár Református Egyetemen végzett magyar szakon, majd az ELTE-n hallgatott összehasonlító irodalomtudományt. Néhány éve kezdett el prózát írni.