Bánóczi Beáta verse Csete Soma vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Bánóczi Beáta verséhez Csete Soma írt reflexiót.

Bánóczi Beáta
Keresők

Anyát csak egyszer vesztettem el.
Különböző ajtón mentünk ki a McDonald’s-ból.
Három percen belül meglett,
ezalatt elterveztem az életem nélküle.
Sosem lehettem benne biztos, hogy megtalálom,
ami a horizontomból kikerül.

Hógolyóval a kezemben ácsorgok a Kossuth és a Széchenyi sarkán
Már magasabb vagyok, mint a szobor, ami mögé bújok.
Leülök egy padra, mocorgok, felállok. Hideg.
Pépesre morzsolta a hógolyót a kesztyűm; a képzeletbeli órámra nézek.
Ha úgy akarom, akkor eltelt a három.
A kapualjhoz érek, ami egy visszatérő rémálmomat szőtte be kilenc évesen.
Nekieredek.
Tovább a bábszínház mellett, át a zebrán a templomnál, ahol kereszteltek.
Talpam alatt a hó, mint recsegő telefonvonal; meg-megcsúszom az úttesten.
Ha nem találok biztonsági őrt, tudni fogják, hogy nem vagyok meg?
Gyorsítok az erdészet mellett; a rácsok mögött üres az udvar,
kicsavarták már a földből a tavalyi karácsonyt.
A bejárati ajtónál kód helyett felcsöngetek,
de hiába beszélek a fémredőkbe, odafentről nem érkezik válasz.
A keresőkkel szeretnék kapcsolatba lépni, de nincsenek
meg.

 

Csete Soma reflexiója

Önmagában a “keresők kerestetnek” tök jó poén, főleg összekapcsolva egy mindnyájunk által ismert bénultság érzetével, a szüleit az áruházban/mekiben/stb elveszítő kisgyerek bénultságával.

Ami komolyan megbolydítja a régi sztori (emlék) és a későbbi sztori (kafkai rohangálás [komolyan, már tényleg csak az hiányzik, hogy a kapucsengő is recsegni kezdjen]) közötti (így csak egyszerűnek tűnő) viszonyt, az a “a képzeletbeli órámra nézek. / Ha úgy akarom, akkor eltelt a három” kijelentés zavarbaejtő akaratossága. Ha nem veszek magamnak órát, majd reklamálhatok az univerzum végtelen idejének, hogy végre találjam már meg azt, akit csak akkor találhatok meg, ha ő rámtalál — de még azt sem tudom, keres-e? Hányféleképpen tudnám leélni nélküle az életemet, ha tudnám, hogy keres? Az anyához ragaszkodva az embernek még volt mihez képest bé terve, a ragaszkodás pózaihoz ragaszkodva viszont már nincsen.

Sajnos (talán a “talpam alatt a hó, mint recsegő telefonvonal” képét leszámítva) ezeken a könnyed és bravúros fogásokon túl szinte minden más a szövegben vagy időhúzás (pl. “Leülök egy padra, mocorgok, felállok. Hideg. / Pépesre morzsolta a hógolyót a kesztyűm”), vagy erőltetett magyarázás (“Sosem lehettem benne biztos, hogy megtalálom, / ami a horizontomból kikerül.”), vagy hatástalan sejtelmeskedés (“A kapualjhoz érek, ami egy visszatérő rémálmomat szőtte be kilenc évesen. / Nekieredek. / Tovább a bábszínház mellett, át a zebrán a templomnál, ahol kereszteltek.”).

Written by: