Párhuzamosok

– Hölgyem! Kerülj beljebb, foglalj helyet!

– Köszönöm. Bárhova?

– Ahova csak szeretnél. Még mindig jó az illatod.

– Ha nem lenne köztünk húsz év, eskü, bóknak venném.

– Zavar?

– Hm?

– A húsz év. Tessék, narancslé.

– Stílusosan, megint bögrében? Nem. Tulajdonképpen, akkor is csak tizenkilenc volt. Azóta lassan eltelt három év, így már csak tizenhat. Tudod, csak én öregszem, te semmit nem változol.

– Ez az igazi bók. Baj van?

– Nem, csak nem találom Márait, nincs a helyén.

– Mármint?

A Garrenek műve. A két kötet. Mindig az ajtó felőli polcon álltak. Lehet, tévedek, csak a hideg kontúrjai derengenek. Ez volt talán az utolsó műve. Ő fejezte be?

– Szeretett mindent saját kezűleg, tudod.

– Ez nem vicces. Ő már, mondhatni, az élettel betelve döntött. Vagy épp az űr nélküli magányában.

– Most melyik?

– Úgy értem, talán az élettel betelve válik csak az ember igazán magányossá. Amikor már nem ösztönzi semmi a kíváncsiságát. Nem kelti fel az érdeklődését a szél játéka. Elnehezül. Épp ő mondja, hogy negyvenéves korára az ember már mindent látott, tapasztalt. Ebből kiindulva ő túl volt az ismétlésen is. A kérdésedre válaszul: Betelve, űr nélkül. Magányosan.

– Ez valami szintézis akarna lenni? Látszik, semmit sem tudsz elengedni.

– Többet és előbb, mint gondolnád. Megtanítottál rá: már akkor el lehet engedni, amikor látod, hogy egy élet becsomagolta a bőröndjét. Hagyni kell, hogy még utoljára lassan végigemelje tekintetét, felmérve a csata helyszínét, a veszteségek súlyát. Vagy a nyereségek felett érzett felelősségének fájdalmas terhét. Elengedni embertársi kötelesség. Még utoljára összecsillanni, úgy, hogy abban benne van: értem. A legnagyobb dolgok egyike. Nem marasztalni, biccenteni. Megtanítottál arra, hogy nem kell félni, ez a normális.

– Megtisztelő, azt hittem, az élet tanított.

– Az élet ilyenre nem tanít. Nem az ő hatásköre. Ahol az élet tanít, ott nincs halál. Ahol halál van, ott az élet néma marad, szótlanul áll, értetlenkedik. A halál tanított meg. Ez az ő hatásköre. Másik tanszék.

– És a remény? A Godot-ra várás?

– Emlékszel?

– Persze, egy rettenet. Ha lett volna kandalló, húsz oldal után berepítem. Túl vontatott.

– De ha az a cél. Hogy érezd, hogy mennyire üres és tétova Istenre várni.

– Éreztem.

– Végigolvastad?

– A feléig.

– Szokásod.

– Te? Végigszenveded?

– Most úgy néz ki, igen.

– Szép!

– Elméláztál.

– Csak mert így beszélgettünk legutóbb is.

– Csak Márai a helyén volt. Meg a gitár. És fázott a lábam. A fal színe kék volt, és te sem fakultál még ennyire. A többi stimmel.

 

Written by:

1993-ban született Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán végzett 2018-ban teológia-lelkész szakon. Jelenleg doktorandusz ugyanitt, egyúttal ösztöndíjasként Tübingenben kutat.