Élő Csenge verse Melhardt Gergő vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Élő Csenge verséhez Melhardt Gergő írt reflexiót.

Élő Csenge
Félarcú állatok

Ezüstszálas abrosz,
kopott szélű Zsolnayk és nagyanyám
zörgő gyógyszerei terítik ünnepire az asztalt.

Ezért jövök haza,
fazékból merített hogyvagyokért,
hátha itthon jobban alszom.

A régi szobámon nem volt ablak,
gyerekként ez nem zavart,
éjjelente az üvegajtón átszűrődő fényekben báboztam.

Azt hittem, a meszelt falak az égig érnek
és ott él az Isten, a szobám fölött.
Minden este megnézi a bábjátékom,
nevet a félarcú állatokon
és megvárja, míg elfárad a kezem.

Amíg a Tüzed Uram Jézust énekeltem,
anyám hol Buddhában, hol a csillagokban hitt,
az Olümposzra másztunk imádkozni.

Ahol a templomfalon nincsenek szentek,
az istentiszteleten nincs fűtés,
arra a hegyre mászom
húsz éve nélkülük.

Ha elhívom őket, a horoszkópot bújják,
ha úrvacsorát kínálok, gluténérzékenyek.
Ha állatkertet bábozok nekik,
a falaik még akkor is csak a plafonig érnek.
Az én falaim tetején
Ő tapsol.

Melhardt Gergő reflexiója

Azt hiszem, az első három szakasz vallomásos-nosztalgikus-enervált szociográfiája mindenestül elhagyható lenne. Nem tud a személyességen és a lokalitáson túllépni, pontosabban kilépni belőle, ami önérdekűvé teszi a szöveget. Gyermekkor, nagymama, az otthon melege: nem érdekesek. Már csak azért sem, mert a verset végigolvasva kiviláglik, hogy nem ezekben van a szöveg tétje. A vers címe sem a legszerencsésebb, ugyanezért: a plüssállatoknál jóval fontosabb dolgokról esik szó a szövegben; kár, ha a cím a gondolatburjánzást egyetlen másodvonalbeli motívumra szűkíti.

Az „Azt hittem…” kezdetű szakasszal kezdődő négy versszaknyi második egység mintha önmagában külön verset alkotna, és jóval sikerültebbnek tűnik az elejénél, részint a motívumok (falak, ég, hegyek, Isten és egyéb vallási dolgok) ismétlődése, részint ezek ügyes egymásba játszása miatt. A spirituális útkeresés egyes állomásai, amelyek közül egyik-másik igazából nem is működhet valódi alternatívaként – katolicizmus, protestantizmus, buddhizmus, ókori többistenhit (!!), okkultizmus (a Tüzed, uram Jézus miatt esetleg még a zsidóság is?) – finom érzékkel vannak a vers hálójába szőve, és a negyedik versszakot kihagyásokkal felidéző és az „Ő”-t („Istent”) felettes entitásként végül is egyértelműen elfogadó zárlat minden sarkossága („Az én falaim tetején / Ő tapsol” – tehát „Ő”; mindegy, hogy ki, de: „Ő”) ellenére mégsem megnyugtató. Azért nem, mert éppen ebben a záróversszakban, tehát néhány sorral feljebb a beszélő még mindig különböző vallási motívumokkal kacérkodott, sőt, mintha már az állatkert-bábjáték is vallási rítussá vált volna – a vallási tolerancia ilyen fokú kiterjesztése és kacérsága, vagyis a szellemi útkeresés általános természete nem engedi könnyen rögzíteni az álláspontot. Ez tulajdonképpen nagyon is méltányolható: nem kell túl határozottan kimondani olyasmit, amiben nem vagyunk egészen biztosak.

Kiemelt kép: Bokor Krisztián

Written by: