Zsömle

Apám elment inni, magával vitte Zsömle kutyám. Háromnegyed ötkor állít haza, negyvenöt perccel anyám előtt. Kiveszi kabátja alól a kutyát, lerakja elém. Ez nem a Zsömle, mondom. De, ő az. Zsömle barna, ez a kutya fehér. Esett az eső, leázott róla a szín, legyint apám. Pofozgatom kicsit a kutyát, így szoktunk játszani, nem reagál. Félénken beül a sarokba, követem, jó közelről megnézem. Ennek a szeme világos, Zsömlének teljesen sötét. Te, fater, ez nem a Zsömle. Apám ül a fotelban, felbontja a sört, a kocsmában nem ivott eleget. Nem válaszol. Hol van a kutyám? Hagyjál már, gyerek, megy a meccs. Ronaldo kapura lő, kipattan az idegem, apám meg a fotelből. Passzold már, te idióta! Visszamegyek a konyhába, a fehér pamacs bemászott az asztal alá, onnan reszket kifelé. Felveszem az ölembe, dajkálom, próbálom megszokni, visszarakom, nem megy. Apám elhallgat, félidő. Hol van Zsömle? Szöszmötöl az asztalon, rakosgatja az üvegeket, hátha maradt még egy csepp. Száraz torokkal felel: Elcseréltem. Kivel? Józsival. Kaptál helyette másikat. Nekem a Zsömle kell. De Zsömle már nincs. Hol lakik Józsi? Apám feláll a fotelből, erősen megragadja karomat, beráncigál a fürdőbe, kulcsra zárja az ajtót. Nem tűröm tovább azt a korcsot, értsd már meg, suttogja. Itt hagytad nekünk gondnak. Egész héten a kollégiumban fekszel, hétvégén meg a szobádban terpesztesz. Hányszor vitted ki sétálni? Anyáddal csinálunk mindent. Na jó, főként anyád, de néha én is besegítek. Tiszta depressziós. Ki, a kutya? Nem, az anyád. Csak bámul maga elé két főzés között. Fel se fog neki tűnni a csere. Fater, ez a kutya fehér. És? Zsömle barna. Jól megemészti a problémát, matekozik kicsit, megtalálja a megoldást. Visszafordul a kulcs a zárban, elkezdi keresni a pamacsot. Nem találja sehol. Tüntetőn nem segítek, de addig nyaggat, hogy muszáj úgy tennem mintha. Aztán tényleg nem találom, és megijedek. Szólongatom, pedig nem is tudom a nevét. Nem jön elő. Apám óbégat, zeng tőle a ház. Végszóra belibben anyám, kezében kétkilós zsákokkal. Automatikusan lepakol, felteszi forrni a vizet. Hol van a kutya? Néz végre ránk. Keresi, ő sem találja. Hol a kutya? Apám izgatott lesz, összecsapja két kezét, beleharsogja a konyha metsző csöndjébe: Elcseréltem. Anyám leül, néz maga elé, remegő kezeit a combja alá rejti, egészen úgy néz ki, mint egy gyerek. Kaptunk helyette egy fehéret. Fajtiszta. Szobakutya. Elvégzi a szobában a dolgát, nem kell többet sétálni vinnünk. Homlokomra csapok, anyám nyeli vissza könnyeit. Mindemet elveszed, beszéde szaggatott. Elvetted a gyerekemet, amikor Pestre küldted egyetemre, a szabadságom, amikor minden vasárnap este odakötözöl a tévéhez, hogy azt a szaros meccset nézzük, és most a nyugalmam. Azt a pár óra csöndet, amíg sétáltatnom kell. Hogy nem kell hallanom, ahogy azon röhögsz, hogy hármat fingtál egymás után, hogy végre a friss levegő csap pofán, és nem a bableves gőze. Elvetted tőlem ezt is! Anyám nekiesik apámnak, ott karmolja, ahol éri. Apám artikulátlanul üvölt, kapálózik felém a kezeivel. Hozd vissza Zsömlét, fiam! Akácfa utca négy.

És futok. Futok anyám nyugalmáért.

Written by:

Tóth Vivien 1994-ben született Budapesten. A Szent István Egyetem közgazdász szakán végzett. Írásai a Nappali Menedékhelyen, a Kulter-en és az Irodalmi Jelenben jelentek meg. Jelenleg a Katona József Színház munkatársa.