Bölcsészet

A kormány három nap leforgása alatt az ország valamennyi bölcsészkarát pszichiátriai osztálynak minősítette át.

Ezzel különösebb probléma nem volt. A lakókat nem kellett kicserélni – egyszerűen elég volt rájuk zárni az ajtót. A szociológushallgatók azon nyomban szervezkedni kezdtek, és alig több mint egy hét alatt a bölcsészkarok többségén magukra vállalták az orvosi feladatokat.

A betegek többségével folyamatosan töltették ki a kérdőíveiket, interjúkat készítettek, megfigyeléseket végeztek (ezeket Szegeden a pszichológus és a néprajz szakos hallgatók meglehetősen rosszul tűrték). A szociológusok állítása szerint előbbiek azt képzelték magukról, hogy maguk is orvosok, és mindenféle elemzéseket akartak végezni.

A legrosszabb az volt, amikor a régészek a fejükbe vették, hogy ők kiszabadulnak innen. Sajnos azonban a korábbi járószintek és vakolatrétegek feltárása után gondos mérésekbe kezdtek, és az eredményekből nekiálltak szakdolgozatokat gyártani. Ráadásul megtaláltak egy harminc évvel ezelőtti portást és egy tizenkilencedik század eleji kubikost is. Ezeken összevesztek a néprajzos kollégákkal, akik persze maguknak kívánták megszerezni a két delikvenst. Azoknak teljesen mindegy lett volna, de hát a szakmai becsület az becsület. Végül a kubikost a régészek kiállították a különböző vakolatrétegek egymásra épülésének történetét bemutató folyosótárlatukon, míg a portást a Néprajz Tanszék önkéntes adatközlőként alkalmazta.

A történészekkel volt a legkevesebb probléma Szegeden. A többség tisztában volt vele, hogy hát volt már ilyen.

A kisebbség meg a többséggel vitázott. Megmaradtak a saját kis eldugott sarkaikban és különböző társadalmi szerkezeteket modelleztek önmagukon.

A középkorászok a dékáni vezetésű teokrácia mellett kardoskodtak, míg az ókorászok az orgiasztikus demokrácia mellett törtek lándzsát, minthogy az felel meg elképzelésük szerint leginkább a mai normáknak.

A legújabbkorosokat ez az egész nem érdekelte, mindegyik elszigetelt kis diktátor maradt a maga termében és várta a megfelelő pillanatot, hogy leigázhassa a saját fertőjükben fuldokló szomszédságot. Egy-két keletkutató közben a nomadizálásban látta a legjobb reinkarnációt: rablóhadjáratokat intéztek az alsóbb emeletek tanszékei ellen, komédiás nőket raboltak, és szlavisztikásokat hajtottak rabszolgasorba.

Az ilyesmivel az önkéntes orvos szociológusok nemigen tudtak mit kezdeni.

A lelkisegélyt természetesen a vallástudósok, filmesztéták és egyéb szabad bölcsészek látták el. Ez utóbbiak amúgy valóban szabadok voltak: a szomszéd épületből jártak át kollégáikhoz, puszta kedvtelésből, meg azért, mert amúgy is köztük érezték otthon magukat.

Érdekes, hogy a magyar szakosok már az első hetekben vegyes házasságra léptek a földtudományosokkal, akiknek amúgy fogalmuk se volt róla, mit keresnek itt. A néprajzosok feltételezték, hogy itt egy új kultúra van kialakulóban. Megszületett köreikben a land write és a geoscriptura fogalma, majd az első gyerekek, akik egyformán jól tudták iszapolni a József Attila verseket és elemezni a löszminták nyelvtanát.

Az antropológusok kultúrára nevelték a csemetéket, a régészek homokozókat építettek, a filológusok pedig összevissza gügyögtek a kedvükre.

A kormány nem sokkal a választások előtt országszerte visszaminősítette a bölcsészkarokat oktatási intézményekké. Ez azonban a bentlakókat a legkevésbé sem érdekelte, ők továbbra is megmaradtak a maguk barátságos elszigeteltségében.

A gyulai születésű Nagy-Laczkó Balázs tanulmányait szülővárosában és Szegeden végezte régészet, néprajz és vallástudomány szakokon. Jelenleg a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban dolgozik régészként. Kisprózáit a Bárka, az Ezredvég, az Élet és Irodalom, az Irodalmi Jelen, a Kulter.hu, a Tiszatáj online, A Vörös Postakocsi közli. Rendszeresen publikál tudományos ismeretterjesztő írásokat a Csabai Mérleg hasábjain és a Napi Táptudás blogon.