Térírás, műhely-szituációk és folyamatos kaland – interjú Mezei Gáborral

Fotó: Vásári Melinda

Beszéljünk először a költészetedről. Legutóbbi köteted, a Kalligramnál 2016-ban megjelent natúr öntvény verseit olvasva sokféle hatás fedezhető fel, mégis inkább téged kérdeznélek: milyen pretextusok és poétikák mentén alakítottad ki ezt az erős és sűrű nyelvet?

Most, hogy ezt kérdezed, elgondolkoztam azon, mennyiben változott azóta a helyzet, és arra kellett rájönnöm, hogy egyrészt jóval kevesebb közvetlen hatásról tudnék beszámolni a készülő harmadik kötetem kapcsán, másrészt arra, hogy a jelenleg fontos költői életművek egyáltalán nem úgy vannak jelen, mint voltak a natúr öntvény esetében. A folyton alakuló szövegritmus és hangvétel mögött például Herta Müller prózája, az a nyers, szálkás tónus mindenképpen ott volt, és a mániákus ismétlései is sokat jelentettek. De nyelvi szinten nagyon erőteljes Zay Anna Herbáriumának a jelenléte, vagy olyan régi szakácskönyveké, amelyekből konkrét kifejezéseket, szókapcsolatokat vettem át és írtam újra. Ezek mind ott működnek a kialakított nyelv háttereként, miközben egy egész ciklust végigkísér Ian McEwan egy régebbi könyve, a The Comfort of Strangers. A különböző műfajú szövegeken kívül pedig a monstrum-ciklust meghatározó Švankmajert kell még megemlítenem, neki láttam egy olyan kiállítását, amiből az egész elindult. A mostani szövegeimnek azonban nincsenek ennyire konkrét előzményei, amivel persze korántsem azt akarom mondani, hogy nincsenek alapvető vers- és prózatapasztalatok mögöttük, de ezek egészen másképp épülnek be. Valahogy a térírás lenne itt a cél, különböző városok és erdők tereinek soha el nem érhető megírása. A várostapasztalatok irányítanak most ezért, a tér húzása, na meg téralkotó eljárások, mint például a Google Maps különböző alkalmazásai. Zavarba ejtő, milyen sok közük van ahhoz, ahogy a legsajátabbként belakott tereinkhez fordulunk.

Az azóta – többek között a Műútban, az Alföldben vagy a Hévízben – publikált verseidben mintha nagyobb szerepet kapna a városhoz való viszony, a térpoétikák felé mozdultál el. Milyen kapcsolatban áll ez az elméleti érdeklődéseddel?

Az előbb kicsit előreszaladtam. Ez így van, ahogy mondod, bár vannak ennek előzményei már az előző kötetben is, az a tónus pedig, ami az ottani, fiktív kémiai folyamatokat rögzítő „tájversekre” jellemző, sokáig a fülemben maradt, mondhatni, egy ideig nem engedett továbblépni. A most készülő harmadik kötetben viszont már nem a tájon van a fókusz, a tér pedig inkább elemi érzékelhetőségében van jelen. Azt keresem itt, akörül forgok, hogy a mindennapiságukban tulajdonképpen észrevehetetlen utcák és terek hogyan válhatnak zsigeri értelemben közelivé, és hogy ezekkel a terekkel mi történik, mikor a vers megírja őket. Ez a köznapiság érdekel a versben. Hogyan érzékelhetők – ezek a gyakran egyébként sokak számára ismerős helyek – a vers után? Mi az a meghatározhatatlan pont, mikor a hétköznapi észrevétlenül a líraiba téved? Számomra ez kaland, folyamatos meglepetés, végigmenni rendszeresen, de mindig valahogy másként, ugyanazokon a tereken. Vagy akár visszaemlékezni bizonyos helyekre – hogy mi minden irányítja ezt az emlékezést, képek, szövegek, hírek, bármi. Vers nélkül persze mindez nem menne.

Az elméleti-szakmai érdeklődésem – bár ez most kevésbé van középponti helyen, jelenleg a verseskötetemet írom – sosem volt még ennyire közel a szépirodalmi szövegeimhez. Ami a kérdésed felől nézve közös például bennük, az a számunkra ismert térpoétikáktól való – reményeim szerinti – eltávolodás. A versekben ez velem is inkább megtörténik, ha meg próbálok rájönni, hogy ez micsoda, azt nem a tanulmányokon keresztül teszem, ha teszem egyáltalán. Ott másfelől közelítek, és nem tudom, találkozik-e majd ez a kettő, esetleg utólag; saját vershez nincs olyan jellegű hozzáférés, amit az értekező próza szükségessé tesz. Szóval bár tematikusan közel vannak, de még így sem érzem, hogy közvetlen köze lenne a kettőnek egymáshoz. Az érdeklődés a maximális közös metszet, meg persze az olvasmányaim, és az utóbbi a fontosabb. Direkt módon, mondjuk elméleti belátások nem kerülnek át a versekbe, inkább olyasmi történik meg ritkán, hogy egy-egy versen utólag észreveszem, hogy köze van ahhoz, amiről egy tanulmányban később írtam. De ez mindig utólagos felismerés, a vers előtt nincs ilyesmi, nem is tudnék – másnál talán ez működik – ilyen irányból írni.

A Rost 2018/1. számának melléklete – a felület lekaparható, a megmaradt szavakból új vers áll össze.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Műúttal, és mióta kíséred figyelemmel a lapot?

Legelőször szerzőként, 2009-ben, addig és azóta pedig olvasóként. Aztán az első kötetem miskolci bemutatóján Jenei László volt a beszélgetőtársam, vele akkor találkoztam. Majd felolvasások lapszámbemutatókon, ezeket mindig nagyon szívesen vállaltam. Mind a két kötetemről jelent meg a Műútban egy-egy kiváló kritika, Balajthy Ágnesnek és Csehy Zoltánnak köszönhetően. Kabai Lórántnak pedig, a lap akkori szerkesztőjeként voltak olyan javaslatai, amelyek a második kötetem végleges verziójához hozzájárultak. A szerkesztőség tagjaival hamar belerázódtunk a közös munkába, Vásári Melinda pár hónappal előttem csatlakozott, vele pedig sokféle projekten dolgoztunk már korábban is együtt. Novemberben vettem át a szépirodalmi rovatot, január elején megjelent lapszámunkban Jenei Laci és Zemlényi Attila működtek közre, a februári rovat lesz az első, amit én szerkesztek.

A Műút által megrendezett Szöveggyár 16-19 éveseknek hirdetett műhelymunkáját idén már te vezetted. A műhelyjegyzetedben említed, hogy az adott vers egyetlen lehetséges verziójának létrejötte lehet egyfajta cél. Milyen támpontokat lehet adni ehhez a munkához – az esetleg még kevésbé kiforrott poétikával rendelkező – szerzőknek? Szoktál olvasmányokat javasolni, elméleti megjegyzéseket tenni?

Azt hiszem, vagy inkább remélem, hogy azok a visszajelzések, amiket ezekben a helyzetekben adok – még ha arra nincs is idő és szükség, hogy ezekre konkrétan kitérjek – magukban hordoznak elméleti belátásokat, nyelvszemlélet szempontjából pedig biztosan rendelkeznek „irányultsággal”. Az elmélet viszont, ahogy az előbb már beszéltünk róla, áttételesen van jelen, szerzőként én ezt látom. Ezekhez a belátásokhoz emiatt nem a műhely-szituáció kell, hogy hozzásegítsen, ez a szövegekre adott közvetlen reakciók terepe. Egyébként azt is nagyon át szoktam gondolni, hogy úgymond személyre szabottan ajánljak-e költőket, szépírókat. Ezen a ponton azért ez túl direkt, vagy túl konkrét, esetleg bénító is lehet. Persze annak, aki már beljebb van, ez már segítség, sőt, szükséges tapasztalat. Át kell olvasnunk magunkat sok mindenen, mielőtt a nyelvvel alakító közreműködésbe léphetnénk, már, ha ez sikerül egyáltalán. Aki pedig már magától keres, azzal már jobb arról beszélni, mi is az, ami az adott helyzetben mozgásba hozhatja, bár ez tapogatózás, rátalálni ezekre a kiemelten fontos szövegekre egyedül lehet.

Az egyetlen verzió pedig szükséges ábránd, vágyott cél. Itt is csak a saját tapasztalataimra tudok hagyatkozni. Van, hogy azt érzem, befejeztem egy verset, de abban már nem lehetek biztos, hogy ez mit is jelent. Van egy pont, amikor már nem tudok hozzányúlni a szöveghez. Na most, hogy ez azért van-e, mert elértem valahová, vagy azért, mert egyszerűen addig bírtam, nem mindig tudom. Ahogy azt sem, mit jelent itt ez a teljesítményre való utalás. A legjobb persze az, amikor a vers abbahagyásakor elér az örömérzet, de ez meg nem feltétlenül rögtön van. Van, hogy csak később, újraolvasáskor.

A pályakezdők közül sokan a performatív műfajok (slam poetry, spoken word) felől érkeznek, és nem ismeretlenek számukra az olyan trendek sem, mint – az angolszász nyelvterületen is eléggé vegyes fogadtatású – instaköltészet. Szerinted hogyan hatnak ezek a tendenciák a szövegekre? Milyen irányokba illeszthetők be a kortárs magyar lírán belül?

Ez aktuális kérdés, és két különböző jelenségről van itt szó, átfedésekkel. Ami talán közös forrású következmény, az a szentenciózusság jelenléte. Ezeknek az általános érvényű megállapításoknak, már, ha ez a cél, nagyon nehéz megágyazni. És ha ez nem sikerül, könnyen lepereghet az olvasó a szövegről. A slam poetry valóban gyakran előkerült már a műhelyeken, ahová van, aki azzal érkezik, hogy ki szeretné próbálni, a korábban színpadon előadott szövege működik-e versként – erre aztán a műhely olvasóközössége sokszor nem tud egyértelmű választ adni. Én azt gondolom, hogy nem lehet eltekinteni attól a mediális különbségtől, hogy hangzó vagy írott-e egy adott szöveg. Az írott szövegben visszaugorhatunk, a verset látjuk egyben, megállunk, lassítunk, összeolvasunk. A slam poetry esetében irányítottabb a figyelem, és mivel alapvetően egyszeri hallás után kell kezdenünk vele valamit, a színpadi jelenlétén túl is szüksége van olyan működésekre (ismétlések, parafrázisok, részletező kifejtések), amelyek műfajként is jobban meghatározhatóvá teszik. Meghatározhatóbbá, mint a lírát. És ez még mindig nem jelenti azt, hogy nincs átjárás, mert ezek a működések lehetnek a lírának is, másképpen, az eszközei, azt viszont igen, hogy ez az átjárás ritkán fog megvalósulni.

Talán azért is népszerű a szentenciózusság, mert vannak olyan szerzők, akik számára a vers egyfajta pszichés állapot vagy folyamat leképeződése. Ez a hozzáállás nem vagy alig reflektál az irodalom jelszerűségére, vagyis a nyelvre.  Mit gondolsz erről?

A vers, és általában az irodalom, szándékunktól függetlenül, soha nem egy előzetes jelentés kifejezője – mindig zajlik benne valami, ami ezt a közvetlenséget lehetetlenné teszi. Sosem lehet semleges terep, illusztráció, girland vagy csomagolás, akkor sem, ha a szerző ezt szeretné. És attól, hogy így van vele, a vers mintegy magát is írhatja, a szerző tudta nélkül, tulajdonképpen nélküle is megtörténhet. De persze az is előfordul, gyakran, hogy a kifejezés közvetlenségének akarása akadálya lesz a vers „tényleges” megíródásának; valahogy muszáj együttműködni vele.

Mostanában egyre inkább azt látom, hogy a műhelymunka egyik hozadéka annak a folyamatnak az elősegítése, hogy a résztvevők egyre közelebbről tudják nézni a saját versüket. Hogy észre tudják venni a vers véletlen eseményeit, és ezekkel mozduljanak tovább.

A Szöveggyáron kívül a FISZ líraműhelyét is vezeted, Szabó Marcellel közösen. Mennyiben más ilyen alkalmi csoportokkal együtt dolgozni, mint egy-egy mentorált munkáját követni, mint ahogyan a Független Mentorhálózatban tetted?

A mentori munka annyiban alakult másképp, hogy mivel ott nagyobb tere van a négyszemközti dialógusnak, több szó esik az írás folyamatáról, akár gyakorlati, akár személyes értelemben. Ez a műhely esetében inkább a közös beszélgetés utáni szakaszra jellemző, hazafelé a metrón, stb. Ezen kívül pedig a műhelyen rajtunk kívül sok az olvasó, ami ott történik, bár ebbe nem mindig gondolunk bele, mégiscsak közös olvasás. Ha elhangzik egy kritikai megjegyzés, vagy javaslat, akkor ott már mindig arra is reagálunk, továbbvisszük/elhallgatjuk, egyetértünk/szembe helyezkedünk vele. Mindkettőnek megvannak az előnyei. Az alkalmiság pedig, ahogy mondod, nagyon fontos itt. Az, hogy mindig vannak új résztvevői, hozzászólóként és szerzőként a műhelyeknek, az elejétől kezdve állandó dinamizmust adott a dolognak.

Fotó: Pálfi Detti

A műhelyek korosztálya elég vegyes, noha főleg a 18-23 éves korosztály van jelen. Az irodalmi szocializáció folyamata leginkább őket segíti, a pályázatok nekik szólnak. Mit javasolsz azoknak, akik térben vagy időben távolabb kerültek ezektől a csomópontoktól?

Ha nem tévedek, itt leginkább azokra gondolsz, akik később kezdenek el írni, persze fontos kérdés, hány évesen. Sok példa van más ritmusban elkezdett életművekre, amelyek aztán nagyon is erőteljesnek bizonyulnak. Az nehezítő körülmény, hogy a kortárs irodalom tágan értett intézményei – az irodalmi közbeszéd meg szintén – eléggé ragaszkodik az életkorral kijelölhető pályaszakaszokhoz. Ez abból a szempontból érthető, hogy kellenek olyan díjak, ahol mondjuk az egy kötettel rendelkezők érintettek, az viszont már más kérdés, hogy ilyen esetekben is kitétel szokott lenni egy bizonyos életkor be nem töltése. A számos korhatáros pályázat és díj azért nem problémamentes, mert kimondva-kimondatlanul, de gyakran épülnek egymásra, vagy legalábbis valószínűsítik egymást; a későn kezdőknek így más esélyeik vannak. Azt viszont nem hiszem, hogy ezen alapvetően múlnának a dolgok. Persze kényelmesebb pályázati háttérrel dolgozni, és a felhajtóerejük is nyilvánvaló – én, mondjuk szerkesztőként, mégis inkább a jó szövegekben hiszek, a pályakezdés időpontjától függetlenül. Ami pedig az irodalmi élet térbeli csomópontjait illeti, én azt szeretném, bár tudom, bonyolult ügy, ha lenne belőlük elég ahhoz, hogy a földrajzi távolság kevésbé jelentsen problémát.

Az általad ismert pályakezdők közül kiknek a versei állnak hozzád közel?

Itt inkább csak kiemelésekkel élnék, olyanokat említek, akiktől a közelmúltban olvastam, nem is feltétlenül a közelmúltban megjelent emlékezetes verseket, szóval egy erősen részleges felsorolás következik. Szenderák Bence nevét mondanám, az ő verseit elég régóta követem figyelemmel mentorként és olvasóként, és nagyon ígéretesnek tartom a készülő első kötetét. De olvastam erős verseket mások mellett Juhász Máriótól, Kustos Júliától, Vida Kamillától, szerkesztőként pedig szintén nagy öröm pályakezdőtől meggyőző anyagot kapni. Itt a következő Műútban megjelenő Schneider Éva nevét hoznám szóba. A Szöveggyárból Erdős Kristófot, Locker Dávidot, Zöldi Melitont említeném. A líraműhelyen találkoztam Bányai Tibor Márk, Bordás Máté, Élő Csenge Enikő, Ferentz Anna-Kata, Ittzés Ambrus, Kapui Ferenc, Makáry Sebestyén olyan verseivel, amelyek erős folytatást sejtetnek, de jelen interjú készítőjére is kell itt, noha nem szokás, utalnom. Tudnám folytatni, de erről beszéljenek majd tovább a jövőben megjelenő lapszámaink.

Written by:

1989-ben született Balassagyarmaton, Szabó Lőrinc Tündérvárosában. Az ELTE esztétika-magyar szakán végzett, Budapesten él.