That’s how we roll in Warsaw!

Az éppen hasadó város megállójában hirtelen nagy csörömpölés, surrogás és zörgés: hajnali szellemszerelvény. Üres az utca, a fehér fényű káprázat már odább is állt. Budapest.

Pislogok egyet. Mire kinyitom a szemem, Varsóban vagyok. Ugyanazok a szovjet szerelvények, csupabeton peronok, vas csőkorlátok, graffitik. Az elsuhanó városképek épületei is ugyanúgy rozsdacsíkozta okker tömbök.

A metrón a szerelvényeken keresztül sétál két fickó. Korán van, valószínűleg még részegek. Kinyitják az ajtót, átlépnek egyik kocsiból a másikba, de előtte sebként tátong néhány pillanatig a felnyitott mélység. Kitárják a másik ajtót is, átlépnek, behúzzák maguk mögött. Nem elégszenek meg azzal, hogy ünnepeltetik magukat, lendületből mennek is tovább. A kilinccsel a hátukban, felénk jövet azért az egyik felkiált: That’s how we do in Warsaw!

Ewa fordít, és talán szégyenkezik. Először járok a városban, először vesz körbe az emberek ismerős szeretete. Hangulatos étterembe visznek, és egyetértő pillantásokat váltunk, amikor egy késdobálóban megmaradunk egymásnak egy klikkesedő társaságban, és ha együtt utazunk hátizsákosan, ugyanazon a szinten vagyunk. És azért is ismerősek az emberek, amiért a lengyel kisboltban otthon érzem magam a polcokon álló túró és mák között.

Előző este vendégségben voltunk: aranyos pár, otthonos kislakás, kellemes beszélgetés angolul. Egy kutya rám ugrott, de allergiás vagyok, elvitték hát sétálni, vagyis én hiszem csak, hogy miattam, és gondot okozok. Közös pont a tea szeretete és a politikai hovatartozásunk. Előbbi miatt egy ajándék porcelánszív teafiltertartóval nehezebb behúzni a hátizsákom cipzárját a visszaútra. A helyi herendi ikonikus, szuvenírboltokban is kapható gyártmánya. Ami a másodikat illeti viszont, a házaspár politológus tagjával nem fröcsöghetünk sokáig, ránk szólnak, megígértük, hogy hanyagoljuk a témát.

A gulyás nekem pörkölt, külföldön leves. Hiába érvelek azzal, hogy tőlünk ered, mi tudjuk hát a tutit, letorkolnak, itt nem lehet igazam. Hasonló a pirospaprika­ probléma is: melyikünk konyhája használja többet?

Bakelitről jazz száll annak a nagyvárosnak a levegőjébe, amit a világháborúban szinte a földdel tettek egyenlővé, ahol Sztálin ujja mutat be mindenkinek, Varszawában, ami újratervezte magát, ami múltszázadi, többmagos, szögletesen otthon, és ahonnan még vendéglátóim is elküldenének inkább szívük szerint, mondván, hogy Krakkó szebb.

Társasjátékozunk, ez lehetőség a két gyereknek a nyelvgyakorlásra. Máshogy játsszák a Carcassonnét, mint mi szoktuk, nem tehetek parasztot ugyanarra a mezőre kétszer. Alkalmazkodom, különböző országokban a szabály sem csak szabály. De a kérdés megmarad: így akkor hogyan nyerjek?

A sötét téren, mint molyok a lámpára, gyűlnek a resti körül a hajnal által itt partra vetett férfiak, még egy utolsó vagy sokadik utolsó sörrel a kezükben. Beszívom az urbánus fényeket, olyan régóta csak iskolákat és játékboltokat látok.

Aztán vonaton ülök megint, a Visztula fölött ívelő híd pillérei zöld és rózsa felhőkből dugják ki a fejüket, talán hogy szétnézzenek, bár nem tudom, mi újat láthatnának. Rezonál bennem, ahogyan vonatról reptéri buszra szállunk, megint ismerősök: a csupa fém felüljáró meg a lenn álló állomásfőnöki kis ház. De eszembe jut az ellenpontja is: hogyan szálltam át egy norvég luxusszerelvényről az éjszakai senkiföldjén buszra, egyedül, Rygge reptere felé.

Most viszont apró dán vasútállomásra fékezünk be. Egy deszkás vár a kerítés mellett, de nem ránk, hát nem száll fel. Nem ő az egyetlen, akinek az életéből pillanatokat kapok el bentről: keresztmetszetet vág a helységbe a sínpár, az előszobájában az idő építkezik.

Az állomás szélei által körülhatárolt téglatestet tölti fel szakaszosan. Annyi érkezés, távozás, fogadás és búcsúzás, a sok emberi történet és feszültség kristályosítja az időt. Nemhogy nem vész el, de látom, ahogyan a felhalmozott várakozás az üveg vízhez hasonló színében rétegenként áll a vonatom mellett.

A nap végére Århus egyik külvárosában kötünk ki, az autókereskedések, barkácsáruházak és a family centerek biztos helyén. Hatalmas algebrafüzetlapok így éjszaka a parkolók, a boltok neonjai és a közlekedési lámpák pedig lélekvesztők. Szellemváros a környék minden egyes éjszaka, amiben a vásárlás mechanikus nyüzsgése és családilag eltöltött hétvégi délelőttök kísértenek. Ugyanazok a boltok, ugyanazok a nevek és logók, ugyanazok az akciók mindenhol – bármely városban eltalálsz itt, legyen az akármennyire is idegenszerű.

Kortárs, az ő ízlésének túlságosan is improvizatív jazzestről érkezik elénk a szállásadónk. Itt is előkerül a Carcassonne, és persze, hogy rosszul tudom a szabályokat. Hiába is vitatkozom, hogy mókásabb, ha tehetek le még egy lovagot vagy ellophatom a földedet. Azzal a vakszerencsére, nem a stratégiára bíznám magamat, hallom a választ. Rómában, mint a rómaiak, beadom én is a derekam, de a kedvem elvesztem, aztán közönyöm erejével kis híján nyerek is. Nem bánnám, ha inkább azt mutatnák meg a lapok, hova utazzak legközelebb. Talán megint oda, ahol a rozsdabarnította épületek és az elsuhanó tájak között a saját emlékeim kísértenek. De talán inkább egy teljesen idegen helyre.

Written by:

1993-ban született, rokonai szemében azóta is csak „győri lány”. Meghasonlott a média és a svéd irodalom között. Prózát, verset, kritikát ír, de legújabban legszívesebben interjúzik, mígnem azon kapja magát, hogy angolul kérdez, dánul válaszolnak, amit magyarra fordít.