Már Pesten

Kinyújtom a kardigán ujját, hogy eltakarja mindkét kezem. Érzem, hogy szeretetre méltó gyerekként foglalom el az íróasztalt, ezért csinálom ezt, így aranyosabb. Csak az ujjaim látszanak, ahogy gépelek, van még két órám Facebookozni. A mamám szereti, hogy ennyitől már boldog vagyok. Anna nénikém a szomszéd szobában laptopozik. Kisherceg vagy, mondja mamám mindig, most biztos a konyhában pakol.

Anyával nemrég költöztünk el, Andrással laktunk Hévízen, őt még apának hívtam. Miután összejöttek, sokat voltam itt. Mamám meg is jegyezte, hogy ezt a helyet Paradicsomnak hívom. Itt Anna fogad, meg a mamám, velük mindig jó. Sokszor muszájból jöttem, lettek otthon barátaim, és Andrást is megszerettem. Anya rám szólt, hogy ha nem megyek, megbántom a mamit.

Már Pesten élünk. Ezért van megnyitva ez a Facebook-poszt is; azt kérdezik a barátaim, mikor megyek vissza Hévízre. Apából újra András lett, inkább volt kínos búcsú, mint könnyes. Azt hajtogatta, hogy ő ugyanúgy szeretni fog, ebből elegem lett. Nem akartam ennyiszer visszaigazolni, hogy a fia maradok. El fog felejteni. Már amúgy is van egy vér szerinti lánya. A szobáimtól megtanultam sírás nélkül elköszönni. Tizenegy évnyi vidéki emlékkel Budapestre kerültem. Rácsodálkoztam arra a sok zöldre, ami Zuglóban van, azt hittem, Pest szürkébb lesz.

Hévízen elég volt átkiabálni a kerítésen, hogy a barátaim kijöjjenek. Itt a legtöbb osztálytársam játszik, én is, úgyhogy iskola után WoWozunk. Kezdem megszokni Pestet, csak nagyon más. Közben hiányzik Hévíz. Ez Füred otthagyásánál is nehezebb. Nehezebb az arácsi házból való elköltözésnél. Amikor véget ért a füredi gyerekszerelem köztem és a szomszéd lány között, annál is nehezebb. Nehezebb András megszeretésénél, és András búcsújánál is.

Hallom a hátam mögül, hogy mamám visszajött, mindig megnézi, mit csinálok. Nem tűnök szomorúnak, nem is akarok.

– Mami, hogy is hívták a vér szerinti apámat? – kérdezem.

– Blohin Gábor.

Beírom a keresőbe. Nem értem, miért, talán kíváncsi vagyok.

Két profilt dob fel. Egyik se lehet ő. Egyik se lehet az, akitől anyám terhes lett, aki elhagyta. Meghalt azelőtt, hogy lett volna Facebook. Rákattintok a felsőre; sötét és életlen, oldalra néz, baseball sapkában. Nincs lájk, se kommentek, csak a kép egy Blohin Gáborról. Harmincas évei végén járó, borotvált arc félprofilja. Átlagos, Facebookot ritkán használó férfi, természetesen nem az apám. Gyere ide, mami, szólalok meg, mi van akkor, ha esetleg…

– Két profilt is feldobott, nézd.

– Bassza meg, ez ő.

Ő az egészet végignézte, a lánya teherbeesését ettől a szerencsétlentől, aki a születésem utáni hetekben meghalt motorbalesetben, és tizenakárhány év elteltével is felismerte azt, ami engem nyugtalanított.

– Nagyon hasonlítasz rá – mondja.

Hallom anyám hangját a szoba másik feléről, ahogy lázasan hitetlenkedik. Ha nem hinné el, nem sírna. Fél órája vonalban vannak. Egyikük se tagad semmit, ő valóban az apám, csak tizenegy évig nem jelentkezett. Súlyos agykárosodása lett. Én végig azt hittem, hogy akkor se lehetne apám, ha akarnám. Írok neki. „Szia, nem tudom, emlékszel-e rám, azt hittem, meghaltál, én vagyok a fiad.”

Egy telefonszám a válasz. Van még valami szöveg is, hogy ez milyen már, ő tökre szeretett, de a lényeg, hogy hívjam fel. Még szép, hogy felhívom.

– Én úgy hallottam anyától, hogy te zsidó vagy.

– Én? Zsidó? Dehogy vagyok én zsidó.

Nem mintha számítana, csak tudni akartam, hogy félig tényleg az vagyok-e. Szerinte nem.

– Nézem a Facebookod, látom, hogy ilyen punk vagy – mondja. – Taréjos képek, meg anarchia, namondom, ilyen punk az én fiam, ez nagyon kemény. Várjál már, Laci, bazmeg, a fiammal beszélek! – Milyen fiaddal, nincs is fiad, gyere ide! – Mondom, hogy a fiammal beszélek, Laci, bazmeg!

Laci elhallgat.

– Az van, hogy én nagyon szerettelek téged, nem is tudtam, hogy ilyen menő fiam van. Szeretném, ha találkoznánk.

Letiltom Facebookról, anya fél, hogy elvesz tőle. Ez egy agybeteg, mondja. Vitatkoznia kell velem, ragaszkodom az új apához, a valódihoz, de várnom kell, míg érettebb leszek. Majd ha megnövök, ha nem tizenegy leszek, hanem tizenhat, kevésbé befolyásolható, jobb emberismerő. Blohin Gábort kitiltottam az életemből. Hogy ő miért tiltotta ki magát az enyémből, azt nem tudtam meg.

Amikor hívtam, már Pesten volt. Mint kiderült, zuglói lakos. Talán már voltunk együtt valahol, mentünk már el egymás mellett. Tizenhat évesen megtetszett egy Dorina nevű lány, aki sokat füvezett. Mesélte, hogy van a Deákon egy Blohin Gábor, aki az egyik ismerősétől veszi az LSD-t. Lehet, hogy ő az apád, mondta. Mondom, lehet. Elértem a kevésbé befolyásolható kort, fel is lett ajánlva a lehetőség, de nemet mondtam. Persze anyám ajánlotta fel, nem a Blohin. Őt idővel már csak spermadonornak hívtam. Senkit nem hívok már apának. Nem tudom, él-e még.

Written by:

Tizenkilenc éves, filmkészítéssel és prózaírással foglalkozik. Ír és olvas, amennyit csak tud, illetve felolvasóesteket szervez kezdő íróknak. Nagy kedvence a klasszikus sci-fi irodalom.