Rékai Anett verse Kállay Eszter vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Rékai Anett verséhez Kállay Eszter írt reflexiót.

 

Rékai Anett
Egy képzelt angol írónő életrajza

Én a korai huszadik század
ünnepelt írónője vagyok, és
ezerkilencszázharmincban
lettem öngyilkos.
Mielőtt híres szerző lettem,
irodalmat tanítottam
egy leánykollégiumban.
Első regényemet
az ország legnagyobb könyvkiadójának
küldtem el.
Kéziratom postafordultával visszakaptam.
Másodszor már munkaadóm,
a kollégium igazgatója nevében
adtam fel a csomagot.
Fél év múlva az
igazgató úr kézhez kapta
az ország legnagyobb könyvkiadójának
válaszlevelét. Tájékoztatták, hogy
regénye érzékenyen mutatja be a
feszült társadalmi és politikai helyzetet
a kor emberének lélekállapotán keresztül,
és utazzon Londonba
a személyes konzultáció érdekében.
Felmondtam tanítónői állásom,
és jegyet váltottam az első vonatra.
A szerkesztő urat, aki a levelet írta,
meglehetősen zavarba hoztam,
amikor elárultam neki az igazságot.
Kis gondolkozás után
elnézést kért, amiért
feleslegesen hívott Londonba,
ugyanis kéziratom
az új információk fényében
nem találtatott kiadásra méltónak.
Szerencsére egykori
munkaadóm megengedte,
hogy betöltsem korábbi állásomat.
Ezerkilencszáztizenötben
kaptam még egy levelet
az ország legnagyobb könyvkiadójától,
ami ezúttal a saját nevemre szólt.
Ismét Londonba utaztam.
A szerkesztő úr elmesélte,
hogy a piaci körülmények
változóban vannak.
A férfiolvasók,
akiket eddig kiszolgáltak,
most a fronton harcoltak.
Az új célközönséget az
otthon maradt nők alkotják.
Már-már azt hittem,
mégis megjelentetik a regényem,
de a szerkesztő úr azt kérte,
inkább írjak egy újat.
Kifejezetten nőknek szólót,
sok szerelmi jelenettel.
Kérdésemre, hogy első regényem
nem tervezik-e kiadni,
azt felelte, hogy
könnyebb lesz elérni
a bizottságnál egy
kevésbé népszerűnek ígérkező
könyv kinyomtatását, ha a szerző már
elég profitot termelt a kiadónak
korábbi műveivel. Így hát
megírtam második, ezúttal
publikálásra alkalmas
regényem a fiatal házitanítónőről,
akibe beleszeret egy
arisztokrata család jóképű örököse.
A kirobbanó sikert követően
új regényt írattak velem,
a hazát szolgáló katonákról,
akik kedveseikről mesélnek
egymásnak egy lövészárokban.
Több, mint tíz évvel és
nyolc sikerkönyvvel később
a bizottság ráállt, hogy
piacra dobja első regényemet is.
Mire a nyomdába került a kézirat,
az amerikai tőzsde összeomlott, és
szerződésemet a következő héten
felbontották. A kiadó hamarosan
csődöt jelentett. Miután Angliában
ezerkilencszázharmincegyben
megkezdődött a gazdasági fellendülés,
páran a bizottságból felvetették,
hogy posztumusz kiadhatnák
legelső, és egyben legutolsó könyvemet.
A bizottság végül úgy döntött,
hogy regényem
nem illeszthető be az életművembe,
és megjelentetése
egész munkásságom
megítélését
veszélyeztetné.

Kállay Eszter reflexiója

Ritka dolog, hogy egy vers foglalkozik az irodalmi szövegek születésének körülményeivel, méghozzá úgy, hogy az túlmutat egy személyes narratíva szintjén; az Egy elképzelt angol írónő életrajza azonban számot vet azokkal a társadalmi feltételekkel, amelyek lehetővé (vagy lehetetlenné) teszik, hogy valaki írjon, alkosson. A szöveg gördülékenyen, sallangmentesen vázolja fel a nemi alapú strukturális egyenlőtlenségeket a huszadik század eleji irodalmi mezőben. Fontos eleme, hogy rámutat, milyen meghatározó szerepe van a gazdasági viszonyoknak, a változó társadalmi feltételeknek (és az ezzel együtt változó olvasói igényeknek) abban, hogy milyen művek születnek – ezzel lebontja a ’költői ihlet’ gyakran fetisizált fogalmát, amelynek segítségével könnyen el lehet fedni a műalkotások születésének gazdasági és társadalmi feltételeit, misztikus aurát kölcsönözve az alkotói folyamatnak.

Ezzel összhangban van a hangvétel és a stílus is, ami nem az egyéni történet tragikumára koncentrál, hanem száraz tényeket közöl. A tények azonban a részletek felvillantásával mégis személyessé válnak, a vers ugyanis sok apró dolgot megmutat: a vonatutat, a nehézkes találkozókat, a felmondott állást, a visszautasítást – ezek mind hozzátartoznak egy alkotófolyamathoz, akkor is, ha nem szívesen beszélünk róla, mert lerombolja az alkotás patetikus mítoszát. A kitalált, személyes részleteken keresztül a kanonizációs folyamatokra, a nőkkel szembeni előítéletekre (például, hogy a társadalom és a politikai helyzet irodalmi feldolgozása a női írók számára nem opció), illetve a különböző uraknak és bizottságoknak való kiszolgáltatott helyzetre is történnek utalások.

A vers formai része megtámasztja annak tartalmi tétjét: a prózaszerűség utal az írónő által írt regények formájára. Az, hogy a hagyományosan sok időt és energiát kívánó, tehát a férfi írók számára könnyebben elérhető nagyregény műfaja helyett az írónő versben írja le a történetét, ironikus játéknak tekinthető; a nők és férfiak alkotói életútjai közti egyenlőtlenségeket maga a vers reprezentálja. A versbeszélő perspektívája tovább folytatja a játékot, a képzelt írónő a saját halálán túlról szólal meg, egy semleges, objektív nézőpontból – éppen abból a ’no point of view’-ból, amiből férfi írók, kutatók és tudósok szövegeinek tömkelege íródott, és aminek az univerzális érvényességét joggal lehet megkérdőjelezni.
Ha lehet irodalmi szöveghez elméleti szöveget ajánlani, én kapásból Linda Nochlin Miért nem voltak nagy női képzőművészek? című, hasonlóan ironikusan és jó humorral megírt esszéjét ajánlom. És remélem, hogy sok ilyen szöveget fogok mostanában olvasni.

Kiemelt kép: Bokor Krisztián

Written by: