Purosz Leonidasz verse Kállay Eszter és Csete Soma vakreflexióival

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Purosz Leonidasz verséhez Kállay Eszter és Csete Soma írtak reflexiót.

Purosz Leonidasz
Nagyapám mondja

„Miért nem arról írsz, hogy háromévesen
már olvasni tudtál? Hogy óvodában
zászlóstul megtanultad az összes
ország nevét? Kézben vittelek a téren,
bámultak az öregasszonyok:
ki ez a gyerek? Honnan ismeri
a szobrokat, az autók márkáját?
Honnan ismeri a világot a kicsi?
Apukádnak megmondtam,
írassanak magániskolába,
ő meg csak kiabált:
normális lesz a gyerek! Pedig látod:
a nagy emberek mind magániskolába jártak.”

Még épp normális akarok lenni.
Nem átlépni: megtalálni a határaimat.
Az utolsó lehetséges pontot,
ahonnan visszabillennek a tárgyak.
A felborult tárgyak haszontalanok.

„Én csak azt mondom, hogy
nagy ember lehettél volna.
Most pedig nem zavarlak tovább –
ülj le és egyél.”

Kállay Eszter reflexiója

A vers válasz a versben szereplő számonkérésre: Miért nem arról írsz, kérdezi a nagyapa, a versbeszélő pedig elkezd arról írni, azaz engedelmesen leírja a nagyapa narratíváját különleges és kivételes unokájáról. Eszerint a világkép szerint vannak a „normális” gyerekek, szemben azzal, ha valaki „nagy ember” lehet, amivel szorosan összefügg a siker és a magániskola (vagyis tulajdonképpen egy bizonyos társadalmi visszaigazolás). Az erre való szocializáció pedig már kisgyerekkorban elkezdődik, amikor a nagyapa trófeaként hordozza körbe az unokáját.

„Még épp normális akarok lenni. (…) A felborult tárgyak haszontalanok”, írja a versbeszélő már nem a nagyapa, hanem a saját hangján. A versbeszélő szerint tehát éppen a normalitás függ össze a (társadalmi?) hasznossággal, a felborult tárgy képe pedig a „nagy emberekhez” köthető; tehát egy olyan dichotómiát feltételez, amelyben a „nagy emberek” kontrollvesztettek, nem találják saját határaikat. Nem rajzolódik ki tisztán, hogy ezek a szembeállítások milyen viszonyban vannak egymással, hogy felülvizsgálhatók, kritizálhatók-e, mindenesetre a versen belül ez nem történik meg. Nem tudjuk, mi a tétje a nagyapa felől érkező, kétféle emberről szóló sztereotípiának, a vers csak felvillantja az éppen látogatóba érkező unoka és az ebédet adó nagyapa beszélgetésének egy részletét, amely ugyanolyan hirtelen szakad félbe, amilyen hirtelen elkezdődött.

Pedig a szövegben felvetődnek izgalmas kérdések, főleg, ha összekötjük a már említett kétosztatúságot és a metaszinten megjelenő írás problémáját: Hogyan függ össze a ’normalitás’ és az írás? A költő a ’normális’ vagy a ’nagy’ ember mítoszán keresztül értelmeződik a versben? Milyen módon függ össze a ’különlegesség’ a szocializációval (és a magániskolába járással)? A kérdések tulajdonképpen ki sem bontakoznak, így lebontani sem lehet őket. A szöveg tere szűk, az evés elé beszúrt, valószerűtlenül megfogalmazott monológ nem válik párbeszéddé az unokával, de az olvasóval sem igazán. A versnek nehézséget okoz kijelölni a saját pozícióját, megtalálni a saját határait.

Csete Soma reflexiója

A vers egy viszonylag jól körülhatárolható probléma körül kering: hogyan is építhetne ki egy koherens megfelelési struktúrát az egyén maga körül önmagát nem devianciaként tételezve, ha már születésétől fogva minden megfelelési aktus (lásd: tanulni, tanulni, tanulni) a még teljesen körvonalazhatatlan, de tételezett szisztéma dekadens felülírhatóságával szembesíti (lásd: magániskola, nagy emberek)? Azon kívül azonban, hogy mindezt a szöveg egy viszonylag szemléletes generációs polifóniával keretezi, sajnos nem sokat kezd a kérdéssel. A felütés (“Miért nem arról írsz…?”) több ízben “előterheli” a direkt beszélői megszólalást, amely viszont egyfelől képtelen differenciálni vagy dinamizálni a nagyapa szólamát (“Még épp normális akarok lenni. / Nem átlépni: megtalálni a határaimat”), másfelől pedig viszonyulhatatlan lilaságba torkollik (“Az utolsó lehetséges pontot, / ahonnan visszabillennek a tárgyak. / A felborult tárgyak haszontalanok”).

Viszont nem kell kétségbe esni, így karácsonykor, a meghitt családi vacsorák alatt sokunknak lesz alkalma anyagot gyűjteni a témához.

Kellemes ünnepeket!

Kiemelt kép: Bokor Krisztián

Written by: