Jelen lenni: minden – A 2018-as magyarországi Slam Poetry Európa-bajnokságról / 1. rész

Jelen lenni: minden – A 2018-as magyarországi Slam Poetry Európa-bajnokságról / 1. rész

Idén kiváltságos helyzetbe került országunk: először rendezhettük mi a Slam Poetry Európa-bajnokságát, november 27. és 30. között. Ez nem egy vékonyka, elvont rétegműfaj győzelme, nem a tizenéve épülő hazai slamélet nagy minőségtesztje, a külföldiek számára meghökkentően intézményes modellünk bemutatója volt csupán. Ez a XXI. századi magyar irodalmi élet egyik mérföldköve. (-Lehetett volna. Habár lehet, az is volt, csak az innen indult hullámoknak még partra kell érnie.) Az ezredforduló óta ennyi országot, ennyi hangot, ennyi személyes, nemzeti, nemzetközi problémát és leckét egyaránt átfogó, és ekkora téttel menő költészeti (ill. bármilyen irodalmi / performansz) verseny még nem volt hazánkban. S az, hogy ennek hírét alig vitte bárki a slammerek, a Trafó és az Amerikai Konzulátus hatáskörén túlra, az, hogy ezt nem karolta fel egy nagy kiadó, egy marketinges cég, egy kortárs irodalmi véleményvezér sem, az, hogy az országos sajtó és kritika, mintha vállat vonva konstatálta volna csak puszta létét. Egyfajta körkörös igazságként, önbeteljesítő jóslatként mutathatná akár azt is, hogyan kényszerül vissza (vagy szorul be) az undergroundba a tényleg élő költészet. Vagy a költészet életszerűsége? Elevensége? Jelen idejűsége, jelen levése? Nagy a kísértés drámai általánosításokat tenni most, kisebbíteni a magyar kortárs irodalom relevanciáját, kiemelni a slam életerejét, de tény: szinte alig készült híradás vagy beszámoló a négy napos programról. Ez nem csak visszatekintve érthetetlen. E négy nap ugyanis nem csak a jelen levőket késztette saját „jelen levésük” súlyát átértékelni, nem csak a slammereknek adta fel a leckét önvállalásból és innovációból, hanem, hiszek abban, hogy később lecsengő, és a slammer közeg határain messze túlra nyújtózó folyamatokat indított el sokakban e pár éjszaka alatt. De jobb, ha az elejéről kezdjük. Van mit mesélni.

A keddi nap a szakmai előadások és a nyílt vita színtere volt. Én Pécsről utaztam fel, és csak az An’kertbe lépve tudatosult bennem, mekkorát nyertem azzal, hogy szabaddá tettem ezért a hetemet. Mások nem feltétlen gondolták így: a 60-70 ember csúnya kontraszt volt az egyre hullámzóbb színvonalú havi klub faltól falig tömött soraihoz képest. Pláne, ha beszámoljuk, ezekből hány tucat volt külföldi bajnok, a csütörtöki slam-színdarabra készülő küldött, illetve az őket idáig elkísérő barátaik. Színész Bob (Horváth Kristóf) nyitó workshopja feledtette velünk a szerény létszám miatti orrlógatás: a formákon túli játékosságot, az improvizáció és interakció gátlástalan, szeleburdi örömét szította fel minden jelenlevőben. Mesés hangulatot csinált, oszlatta a hideget az eleinte vigyorogva ódzkodó népen kívül-belül egyaránt. Saiid (Süveg Márk) és Bob hostolták ezután az eseményt, két nyelven és prímán: 2 Bob, 2 Márk (ill. Marc) a színpadon, mégsem volt kavarodás!

Következett Marc Kelly Smith és Bob Holman 3 blokkja. Smith a Poetry Slam műfaj megteremtője, tanítója, éltetője. Az első slamesteket a világon ő szervezte a chicagói Green Mile klubba 1986-ban, ahol azóta is hetente pörög a miki, és mögötte ő is. Bob Holman legendás amerikai népművelő, nyelvkutató, költő, sokak szerint a XX. század második felének egyik legnagyobb irodalmi szervezője. Holman az „oral tradition” kifejezés értelmét szélesre tárta: az emberiség történelmét felidéző-elmesélő közösségi, előadói rítusok keretében, az adott kort és nyelvet őrző, örökítő, értelmező, történetmondó tradícióként látja újra megelevenedni – Egy szibériai sámán énekében éppúgy, mint egy amcsi pincében, vagy budapesti slamklubban. Ha így nézzük, a slam egy ősi hagyomány öntudatlan újjáéledése, a költészet egy, az elitizálódó irodalmi élet elefántcsont-tornyaitól messze szükségszerű, új(ra meg újra) szárba szökkenése. E távlatból szerepünk pofonegyszerűnek, mégis sokkal súlyosabbnak fest, mint hittük, és magasztosabbnak is ebben a nagy egészben.

Ezutám jött Bob „Language Matters” című dokumentumfilmje központi blokkjának bemutatója, melyben 40 kihaló nyelv töredékeit gyűjtötte szerte a világon, gondolatonként, soronként. Ezek szinte egyetlen nagy versbe álltak össze, multimediális mementóképp hamarosan eltűnő beszélői számára. A láthatóan fáradt Marc csibészesen csillogó szemével és folyton fülig érő szájával ha akarta, se tudta volna elhajtani a bátortalan, de lelkes selfiezőket, mindenki pót-cool-nagybácsijává lépett elő. Hogy aztán kifújja magát, és mikrofont ragadva kb. letépje az egybegyűltek arcát hihetetlen pörgős, interaktív előadásával, amiben teljes filozófiáján végighajtott minket. A show, bár begyakorolt, szemernyit se volt hiteltelen. Szinkronizáltunk egy egész vasúti pályaudvart, statisztáltunk gagekhez, nevettünk egymáson, egymással, és leginkább azon, mennyire el voltunk eddig tévedve az „élő költészet” mikéntjéről, céljairől, alanyairól, hogyanjáról alkotott alapos-magyaros elképzeléseinkkel. (Én legalábbis biztosan.) Az elején odalépett hozzám, megszorongatta a vállamat, és azt mondta, nekem és a közönségnek: „Például, itt van ez a srác. Odajött hozzám pár perce, hogy hé, nem-e lőhetnénk egy fotót, aztán ha van kedvem, szívesen mutatna nekem ezt-azt a budapesti éjszakában. EZ az, emberek, ERRŐL van szó! Érintkezni, kezdeményezni, lépni egyet! EZ a művészet.” Ezt amíg élek, nem felejtem el. Aztán azt is megtanultuk, újra, hogy A Közönség az egész slam központi eleme, akiket tilos hülyének nézni; azt, hogy miért NE csettintgessünk, hogy miért NE védjük meg a beszélőt – adjunk inkább teret és erőt neki megvédeni magát! – miért okos, sőt, ajánlatos lefújolni a színpadról a gyenge produkciókat.
A slam a közönséget képes közösséggé tenni.” – talán ez volt a mondat, amit bekeretezve kirakatnék minden klub bejárata fölé.

A vitablokkban izgalmas kérdések és engedékeny válaszok váltották egymást a költészet, a művészet és a slam szerepéről és felelősségéről. Ami kicsúcsosodott egy rendkívül kényelmetlen, egyben tanulságos epizódban: első kézből figyelhettük, mit jelent a Social Justice Warrior mentalitással szembesülni. Mwende Katwiwa, vagyis FreeQuency, az amerikai delegáció díszfellépője, visszavonult slammer, költő, fekete aktivista, és a 2017-es Women of the World slamverseny győztese egy igazi, nagybetűs „calling-out” során vette sortűz alá Marcot, méghozzá egy 2 évvel ezelőtti, amerikai Cuspi-slamen történt botrány(?) okán. A kérdése valid volt („Mit tegyen a slammer, ha árt a produkciójával – és mit tegyen vele a közönség?”), ám ez egy kétbekezdéses vádlajstrom, számunkra ismeretlen eseményekre és szereplőkre célozgatás után hangzott csak el. És lám, mi, a gyakorlott előadók, a jólmegmondók, provokátorok és vitázók is, lefagytunk. Mikor Marc „Sweetheart…” felütéssel kezdte volna egyik válaszát, jött a dühös comeback, volt ő buta fehér öregember (bár legalább a maga szájából), patronizáló tényferdítő, stb. Nem is szeretném itt pazarolni a szót, mert akkor és ott sem volt erre mód. Színész Bob elviccelte-relativizálta a feszült helyzetet, de sokkal előrébb nem jutottunk. Szó esett a slam társadalmi hatásgyakorlásáról, Molnár Péter felvetésében, és a slammer és az aktivista közötti határvonalat is kb. körbeírtuk a kérésemre („amíg magadról szólsz, nem másokra parancsolsz, addig jó vagy.”). A tanulság: mindenki maga döntse el, meddig megy, de abba álljon bele, és ne ártson. Ha pedig lefújolják, menjen le a színpadról. Ez is a játék része. Fontos volt emlékeztetnünk egymást a játékra, a versenyre, mert e ponton már egyáltalán nem tűnt se játékosnak, se versengőnek a diskurzus, legjobb szándékaink ellenére sem.

Szerencsére ezt a drága külföldiek ad hoc összerántott, közösségépítő kocsmatúrájával tetőztük. Itt már a súlyos kérdések után előkerültek a nemzeti italok, a jó öreg „kinek a kormánya a nagyobb ganaj” versenyek, a nagy Balti-Balkán Egymásra Találás. Dőltek a gátak, a szörnyű szóviccek, és épültek azok a bizonyos hidak szuperszonikus (szótag/másodperc) sebességgel. Aztán másnap megkezdődtek a versenyek.

Folytatása következik.

Written by:

Nemes Márk 1990-ben született Kaposváron, Pécsen végzett Kommunikáció- és Médiatudomány szakon. 12 éve ír, főleg verseket, slameket és cikkeket. 7 éve slammel, 2016 óta a pécsi Sopianae Slam Poetry Klub vezetőségi tagja, kreatív gondolkodás- és írás műhelyeket is vezet. Zenei- és kulturális cikkei főleg a Rockstationben jelennek meg, a KultAgora egyik alapítója. Közepes fokú képregény-, szerepjáték- és disztópia-függő, közéletileg hiperaktív. Állítólag kedvesen grafomán. Arcszőre kifejlett. Szeretne többet aludni.