Bánkövi Dorottya verse Borda Réka vakreflexiójával

A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Bánkövi Dorottya verséhez Borda Réka írt reflexiót.

Bánkövi Dorottya
Kolostor Quixadában

Trópusi nyár van, távlatok
és kolostor-nyugalom a hegy tetején.

Ez egy másfajta nyár,
száraz évszak.
Az erdő levelei lehullanak,
akárcsak otthon,
de itt szüntelen perzsel a nap.
Az apácák mozgó ajakkal,
némán imádkoznak.
Tudják, alattunk a füst
most megterít Istennek –
a fák magukat ajánlják fel
égő áldozatul, az ember nem
avatkozik bele,
legfeljebb kéri a kegyelmet.

*

A kerengő közepén
fehér Szűz Mária szobor áll,
nincs kontúrja a déli fényben.
Nyugalom van. Nem az a lusta
fajta, nem is a reménytelen,
hanem a bölcs, amely tudja:
az idő megterem.
Megtermékenyíti a szenvedést,
és kihordja a jövőt –
neked és nekem.

*

Maradnék még ebben
a bávatag, délutáni csendben,
de indulunk tovább,
(akárha szamárháton) –
a várandós idő meg én.

A kápolna tornyán fény szikrázik,
és keselyű trónol a kereszt tetején.

Borda Réka reflexiója

Alapvetően ódzkodom a bibliai utalásokkal teletűzdelt versektől. Azt hiszem, azért, mert nehéz megtalálni az egyensúlyt az elcsépelt és az újszerű, frappáns képek között. Legtöbbször valamiért arra futnak ki ezek, hogy minél több (ál)burkoltan megfogalmazott, de azért mégiscsak könnyen felismerhető történetet idézzenek meg.

Ebben a szövegben is találtam néhány olyat, amit szívesen kivennék, hiszen nélküle is megállná a vers a helyét és nem érezném azt, hogy ismét a már említett problémával állok szemben. Így például, véleményem szerint, nem érdemes erőltetni az égő csipkebokorra történő utalást (“a fák magukat ajánlják fel / égő áldozatul”), ahogy az Egyiptomba menekülést sem (“(akárha szamárháton)”). Egyetlen bibliai kép (vagy annak beleszövése a szövegtörzsbe) épp elegendő lett volna és bizonyos értelemben talán nagyobb kihívást is jelentett volna a költő számára.

A Kolostor Quixadában ennek ellenére egy gördülékeny és jó vers. Izgalmas a dél-amerikai keresztény kolostor mint témaválasztás, amit a szerző irigyelni való tűpontos és letisztult nyelvezettel fest le. Egy kis szerkesztéssel azt gondolom, még minőségibbé lehetne változtatni a szöveget (mint vízből a bort, ugyebár).

Kiemelt kép: Bokor Krisztián

Written by: