A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Kabai Lóránt verséhez Melhardt Gergő írt reflexiót.

Kabai Lóránt

októbervég, rendes ember ilyenkor már lehullott
levelek között tapos, nem egy szemetes utcán vacog dohányozva
a munkahelye előtt, ahogy most a szinte távoli, őrjítően tűző napra
gondolok, mikor egy nyári délután kis időre elveszítettem ép eszem.
ültem csak értetlenül egy primitív algebrafeladvány fölött, tudtam,
ismerem a megoldás mikéntjét, mégsem jutottam eredményre.
hogy mi volt a terv, szinte lényegtelen immár. „»érzek«, és jönnek
a dolgok”, meg kell újra tudnom, milyen veszíteni, kétségbeesetten
érezni igazunk, mégis kudarcot vallani — menekülni sincs idő.
a szórakozás nem szempont, amikor olyan harcot kellene megvívni,
amilyet soha nem akartam. 6×7, de a megadott koordinátán
nem a várt tárgy található. máshogy őszülnek a fák bennem.
és vannak az édes egykedvűséggel folyó időnél szarabb dolgok is.

Melhardt Gergő reflexiója

Ki az a „rendes ember”? Miért hasonlítja a vers beszélője magát hozzá és korábbi („nyári délután”) önmagához? Az összehasonlításban rejlő retorikai és poétikai potenciálnak egyedüli eredménye a „jaj, de rosszul érzem magam” bágyadt állítása, ami nem a vers legerősebb megoldása. Ezt pedig csak tovább rontja a zárlat közhelyessége, azaz a „még mindig lehetne sokkal rosszabb” felfogása, illetve a kimondottan gyenge ember–természet metaforizáció („máshogy őszülnek a fák bennem”). Versben szomorúan dohányozni már Simon Márton első kötete óta kiábrándítóan unalmas.
A matematikafeladat allegóriája sincs kellően alátámasztva, sőt, el van maszatolva: algebráról van szó, 6×7-ről, vagy koordinátákról? Ez a kuszaság is nagyon sokat visszavesz a vers jelentésképző erejéből; ráadásul a beszélő többnyire érzékletesen átadott egyéni szenvedéstörténete és a matematika-kép közötti kapcsolat sem tisztázott. Az emberi döntéshelyzeteket nagyon leegyszerűsítő módon szorzó-osztó matekfeladatokhoz hasonlító szöveg szerencsétlen módon a saját erejéből vesz vissza. Mintha a vers is tudná, hogy ez a hasonlítás megbicsaklik, de mégis ragaszkodik hozzá.
Nagyon hiányzik a versből valami, ami az egymástól távolinak tűnő dolgokat egy kicsikét is összekapcsolná, vagy valami értelmet adna nekik. A fájdalom szép és nemes dolog is lehet, persze, itt viszont mintha sajnos nem lenne komolyan véve az a feladat, hogy a szerző megtalálja hozzá a megfelelő formát, hanem bejáratott sémákkal igyekszik ezt pótolni. És egy jó vershez ez igencsak kevés.

Kiemelt kép: Bokor Krisztián