“Vannak vidékek viselem

Akár a bőrt a testemen”

Kányádi Sándor

 

Egészen korai emlékeim is vannak. Emlékszem például arra, hogy anyámmal várjuk a villamost. A következő snitt, hogy a Julius Meinlben a fejem felett pakolja a holmit a kasszaszalagról egy sárga szatyorba. Azért emlékszem pont ezekre, mert alig pár hónapot laktunk Pesten, szokatlan lehetett a villamos és a szupermarket. Az emlékeim mégsem erről szólnak, ezt a narratívát huszonöt év múlva találom ki, ellenőrizni is próbálom, csakhogy lehetetlen, mert anyám nem tud mást mondani, minthogy tényleg villamosoztunk, és bizonyára bevásárolni is elvitt, és igen, óvodába is jártam, pedig alig voltam kettő, de hogy barátkoztam-e valakivel, milyen játékokat szerettem, és hány fröccsöntött rezsó volt a csoportszobában, azt a legjobb jóindulattal sem tudná megmondani. Két rezsó volt, egy zöld és egy lila, egymással szemben. Nem a rezsóra emlékszem, nem a villamosra és nem a Julius Meinlre, hanem arra, ahogy nézem a villamost, az idegen, édes és távoli kávéillatra, és ahogy elfoglalom az egyik játékkonyhát. A részletek mellékzörejekként maradtak bennem. A mozdulatlanságra emlékszem, a tudatomra, ami reflektálni kezd önmagára, mint egy nehezen begyújtható kazán, csattogtatni kell a szikráztatót, fel-felvillan az őrláng, de nem azonnal marad égve. Állok a szalag alatt, még nem tudok segíteni bepakolni a szatyorba, anyám el van foglalva vele, közben rám is figyelnie kell, nekem még nem kell figyelni az égvilágon semmire. Érzem ezt az illatot, ami olyan bódító, émelyítő, idegen, és még nincsenek hozzá szavaim, hogy elmondjam, mit érzek, csak érzem, hogy nem vagyok azonos a tárgyakkal, az emberekkel, a szagokkal, semmivel, ami körülvesz, még anyámmal sem, hanem kölcsönhatásban állunk, és a világ végül kívül marad.

A szövegek elolvasásának igénye egyidős a tudatommal, nem arra emlékszem, hogy megtanulok olvasni, vagy a szövegekre, amiket olvasok, hanem a biztonságra, hogy közvetítés nélkül kapcsolódhatok a világhoz, nem kell a felnőttek interpretációjára hagyatkoznom. Sosem bíztam bennük igazán. A felnőttek pontatlanok voltak, nem figyeltek eléggé a részletekre, meghamisították a meséket, az emlékeket. Semmit sem tudtak elmondani kétszer ugyanúgy. A forma és a tartalom nem vált ketté bennem. Hogyha nem voltak helyükön a szavak, az igekötők, a szórend, akkor az egész szövegnek, emléknek az ideája is elromlott, kijavítottam őket, hogy rendet tegyek magamban. Nehezen viselték az örökös javítgatást, én pedig az örökös formahibáikat. Az önállóság igénye megelőzte az érettségemet és a felkészültségemet, meghaladta a türelmem határait. Ezt a narratívát évek múlva találom ki, a jelenre is alkalmazom, most azért, hogy könnyebb legyen, nem azért, hogy nehezebb. Ha egy másik ember gondolatait kell összefoglalnom, még mindig jobban koncentrálok arra, hogy az ő szavait használjam, mint a mondandójának az újraértelmezésére a saját szavaimmal. Ha önmagát akarja visszahallani, akkor a saját fogalmai fontosabbak, ha az értelmezésem számít, akkor elsősorban azt kell megértenem, mit jelentenek számára a szavak. Fontosak voltak azok a belső viharok is, amiket a felnőttek vicces elszólásokként emlegetnek később, pedig a mélyén komoly harc folyik a kifejezésért, a szavak és az érzetek összekapcsolásáért, a saját logika beillesztéséért egy felsőbb, érthetetlen szabályokkal tűzdelt logikába. Menjünk bogyót szedni a bozontosba. Nem tudok nevetni rajta, inkább visszarepít a szavakhoz való elemi kapcsolódáshoz, ami a kulturális emlékezet előtt van, a szavak elhasználódása, örökös felülírása és cenzúrázása előtt, a felhalmozott tudás helyett ide szeretnék visszasuvadni, de az égben már nem vagyok otthon.

Az első versemet nyolcévesen írtam. Ültem az asztalomnál otthon, iskola után, és feltolult bennem egy érzés, ami lehúzott a tudatom mélyére az emlékeim közé, talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, ami a figyelmem középpontjában ragad, arra kell koncentrálnom, hogy milyen ez a láda, látnom kell magamban, és tudnom, hogy a megfigyelés maga megváltoztatja a tárgyát, így maga a megfigyelés is a tárgya lesz, mindez pedig a cselekvést végző tudatom megfigyeléséhez vezet vissza. Ezt később találom ki, nem nyolcévesen. Pilinszkyt hallgatom sokadjára, próbálom megérteni, amit mond, a kifejezésért való küzdelme közelebb és közelebb hoz. A fizikát és a matematikát választom, ez ugyanúgy próbára teszi az absztrakciós képességeimet, mint a filozófia. Visszatekintve látom, későn értem meg arra a gondolkodásra, amit ez a terület követel. Ismeretlen terep volt, feltöretlen táj, nehezen hozzáférhető tudás. A feladatokat valós időben is végre tudtam hajtani, elértem egy adott szintet, de a megvilágosodás pillanata, amikor átláthatóvá vált a rendszer, évekkel később jött el. Ez a nehézség is az építészet felé vonzott. Így lett belőlem építész bölcsész helyett, és így hagyatkozom a metaformákra a versformák helyett, így változik bennem a forma definíciója; az elmondás aktusára helyeződik a hangsúly. Akkor nem látom azt a ládát, és csak erről a nemlátásról tudok írni. Egy papírfecnire csúnyán lefirkantom a mondatokat egymás alá, az utolsó két sor véletlenül rímel, nem tudom, hogy mi történik, nem verset írok, csak úgy írok. Nincsenek elvárások, nincsen irányultsága, célja, ezért lehet csúnya, akkor olvashatatlannak gondolom. Az első alkalom, hogy nem tartom magam a betűkészítés tanult szabályaihoz. Kész van, nincsen további teendő, a leírás célja maga a leírás. A szüleim másnap büszkén, végtelen elégedettséggel mondják, hogy találtak az asztalomon egy verset, másoljam le szépen három példányban, vigyük el a mamáknak, meg ők is eltesznek belőle egyet, csak írjam le szebben. Azóta is ettől félek legjobban, ez történik a Szeretet Minisztériumban, ismerik az álmaidat, és nem csak ismerik, hanem megsemmisítik benned, a saját tudatodat használják fel ellened, amíg ki nem leheled a lelked, hogy csináljátok Juliával. Még nem tudtam, hogy a kifejezés nem azonos a szándékkal, az érzéssel, amiből születik, sőt néha teljesen eltakarja azt. Egyedül az erőfeszítés és a pontosság számít, a kemény munka, amihez elengedhetetlen, hogy hatalmassá nőjön az érzet, beterítsen és elhomályosítson, kizárjon az érzékelés teréből minden mást. Akkor én voltam az a papírfecni, amire azt mondták, hogy vers, engem tárgyiasítottak, bennem kutakodtak, engem akartak kiállítani, letisztázni szép papírra, körbemutogatni a mamáknak. Napokig halogattam a szülői parancs végrehajtását. Ahhoz, hogy meg tudjam tenni, el kellett engednem az azonosságot, és feldolgozni a veszteséget, mert akkor mi vagyok én, ha még ez sem. Azért emlékszem pontosan a versre, mert háromszor leírtam világoskék tollal zsírpapírra, és a szüleim helyett én tartottam meg a harmadikat, sokáig ott volt az asztalomon, és minél többet néztem, annál idegenebb volt, annál magányosabb voltam.

Tizenkét évesen kezdtem leírni magam és a körülöttem lévő világot a belevetettségem relációjában. Először azt, hogy milyen ételeket szeretek, ki a barátom, mit gondolok a nagymamámról, melyik a kedvenc színes zselés tollam, ezeket havonta áthúztam, javítottam, újraírtam, összevesztem a barátnőmmel, kifogyott a toll, nem lehetett olyat kapni, nem volt rá zsebpénzem. Néhány mondatban azt is összefoglaltam, hogy mi történt velem, a fontosabb eseményekről írtam hosszabban is. Az eleje tele van a szüleim szavaival és az ő értékítéletükkel. Egy évvel később elkoptak a történetek, és csak a reflexió maradt versekkel, novellákkal vegyítve. A szavak inkább arra vallanak, amit éppen olvasok, nagyobb hatással van rám, mint a körülöttem élők. Magamra csuktam egy ajtót, vagy egy bezárt ajtó mögött próbáltam túlélni, de tizennégy évesen azt kérdeztem magamtól, hogy költő vagyok-e, és ha igen, ezáltal jogom van-e az önzésre. Nem a mondatra emlékszem, azt később olvastam vissza, hanem arra, ahogy érzem magam, amikor leírom. Mostmár nemhogy idegen minden, ami körülvesz, hanem fenyeget, az életemre tör. Állok lefegyverezve, legyőzötten, kihányom a vacsorám ahelyett, hogy elmondanám, ezt nem így értettem. Mindent le kellene fordítani az ő nyelvükre, ami csökevényes, korlátolt, tudatlan. Azóta ez a kérdés jelenik meg ezer alakban, vagy minden lefordítható erre a kérdésre. Nem a válaszok számítanak, hanem a kérdés elemei, a részek és az egész folyamatos újraértelmezése. A tudat egy érintetlen táj, ami egyszercsak kihasad valami nagy egészből, felszáll a köd a horizontról, körvonalai lesznek, megkezdődik a domborzat kialakulása, hegységek gyűrődnek fel, folyók indulnak el és tavakat táplálnak. Nincsen értékesebb, de nincs is más lehetőség, mint ennek bejárása, felfedezése, alakítása és az erről való tudósítás, a kifejezés lehetőségeinek folyamatos keresése. Az alkotó mindent alárendel a kifejezés igényének. Nem hiszek a lírai én feltétlen létezésében. Utólagos mentegetés, iskolai segédeszköz, záradék, hogy a valósággal való egyezés csupán a véletlen műve. Mintha ettől bármi megváltozna. A vers az osztatlan énből születik, de mint a gyermekem, ő sem tulajdonom, és öntudatára se lehetek teljes befolyással. Olyan nincsen, hogy egy epikus szálból szárba szökken a vers. Nem úszhatod meg, nem kereshetsz magad helyett egy lírai dublőrt, akin bemutatod a kísérletet a tisztelt hallgatóságnak, és ez az az önzés, amire való jogomat megkérdőjelezem. Mi az, amit megtehetek magammal, vagy amit másokkal megtehetek?

Csak azt tudom elmondani, amit teljes erőmmel megfigyelek. A tökéletes jelenlét, a narratíva hiánya szinte annulálja a létezést. Ezért lopóztam utána a vécére is, pedig csak másodszorra voltam nála. Szinte megerőszakoltam a tekintetemmel, amikor néztem, ahogy öltözik, ahogy a fogát mossa, megtörölközik, felveszi a kabátját, el akart zavarni, mint kisgyerek az ágya alatt lakó szörnyet, de bénultan, megadóan hagyta magát figyelni. Tudtam, hogy ennyi marad nekem belőle, az lesz az enyém, amire emlékszem, és hogy kevés időm maradt. Ha már mást nem adhatott, el akartam venni tőle a legelemibb megnyilvánulásait, azokat az öntudatlan mozdulatokat, amikben kifejeződik a létezésének ősi rétege. A test kifecsegi a titkokat. Ha a léleknek valahol laknia kell, én azt hiszem, a bőrben él. A mozdulataim együtt nőttek velem, olyan, mint az írásképem, mindenki ugyanazt a sztenderdet tanulja, a végére mégsem lesz két egyforma, és az ívek, a kunkorok, a lendület árulkodik, önmagán túlmutat. A mozdulatok tüllrétegek, ha eléggé figyelek, láthatóvá válik a mély, ahogy Kundera Agnese születik egy hanyag kézmozdulatból. Nem vehetem le a tekintetem erről az integetésről, nehogy elillanjon a káprázat. A testem nem marad médium, egy oszthatatlan egésszé válik az érzéseimmel, az emlékeimmel, nem rajta keresztül hanem vele együtt mondok el mindent. A figyelemben összpontosulok, az egész testemmel nézem, felfogom, minden sejtemben elraktározom, amit érzékelek. Nem ő okozza a szenvedést, azt én okozom magamnak, nem vagyok áldozat, önző vagyok, bántani fogom. Az ő fogalmai szerint el tudom árulni, mert nem érti, hogy a kifejezés nem azonos a tárgyával. Tolvaj vagyok, vadászom rá, el akarom mondani, mit láttam, mert számomra csak ennek az elmondásnak van értelme. Jogot formálok rá a kifejezés nevében, előre felmentem magam, szenvedek ettől a felmentéstől, csináljátok a lírai énnel, de nem lehet. Azt hiszi, hogyha leírom a titkait, kiderülnek. Hogy bárki beszélni fog a piszoár anyagáról, használatáról, ha kiállítom egy múzeumba. Ha leírom háromszor, kék zselés tollal zsírpapírra. Nem azért történik, mert lírai ő lesz belőle, hanem mert ő teljesen eltűnik, eltünteti a kontextus. Vagy ő létezik, vagy a kontextus, a kettő között mindenféle konstrukció érvénytelen. Hiába minden erőfeszítés, kicsúszik a kezeim közül, megbántom őt és magam is, elveszítem. Ez a jelen időben működő figyelem, amikor mint a diót, úgy gyűjtöm össze a pillanatokat, megfeszített erővel koncentrálok a részletekre. Így is nevetségesen kevés marad belőle. A kiegészítéseket a megfigyelés tárgya helyett a megfigyelés érzete irányítja. Egyszerre nézem a tárgyat és magamat, bármelyiket szem elől tévesztem, hamis leszek, ha nem látom azt a fát, nem jelenik meg. Ezt nevezem múlt idejű figyelemnek. Többször késztetést éreztem arra, hogy visszamenjek ellenőrizni a részleteket, de ezzel vajon megzavarnám-e a kifejezés rendszerét, és tényleg a lényeghez tartozik-e, hogy lila és zöld volt az a műanyag rezsó? Nincsen fontosabb, lilának és zöldnek kell látnom, elfogadni, hogy ez a valóság, valóságként elfogadni, ahogy magamban megteremti a koncentráció. Visszamehetek, de akkor a visszatérés ténye fontosabbá válik, mint az ellenőrizendő adat. A jövőre irányuló figyelem tartalmazza azokat a formákat, amik a képzeletemben léteznek. Jelen időben átélem, múlt időben értelmezem, jövő időben kitalálom, de valamilyen időben mindennek valósággá kell válnia, amit le akarok írni. A jelenben tettel, a múltban szóval, a jövőben mulasztással. Költő vagyok, ezért jogot formálok az önzésre.

Építész vagyok, erről adtak egy papírt. Nem tudtam, hogy a tervezés nagyon hasonló lesz, de utólag nyilvánvalónak tűnik, hiszen az alapanyag ugyanúgy én vagyok. Egy épületről is azt kell elmondanom, amiről úgy vélem, hogy csak én tudom róla, hogy aztán elmondhassa magáról, amit még én sem tudok róla. Az igény a kifejezésre, és ennek sikerültsége méri az elégedettségem, mindegy, hogy mennyi és milyen peremfeltételt kell teljesítenem. A diplomamunkámmal, ami egy épület megtervezése volt szabadon választott funkcióval, úgy éreztem, hogy nem konzultációra járok, hanem szupervízióra, mert nem is háztervezéssel foglalkoztunk, hanem az önmagam megismerésére irányuló folyamatokkal. Nem ez volt a cél, de mellékzörejként megjelent, és egy idő után túlnőtt a keretein. Nem beszéltünk róla sem akkor, sem később. Lehet, csak én találom ki, számomra a diplomamunkám egy tévedés értelmezése volt, önismereti gyakorlat, kísérlet egy fogalomkör megértésére. Az idea – a börtön – annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem tudtam formai koncepcióra transzponálni. Az egyik fókuszpont elvesztése, meg nem találása determinálta, hogy a terv nem sikerül. A szupervizoromból ellenérzést váltott ki a téma, időbe telt, amíg ez idegenséggé szelídült. Először magával küzdött meg, hogy segíteni tudjon. Láttam, ahogy hárít, értetlenkedik, hogy nem velem, hanem a saját előítéleteivel folytat párbeszédet. Miután rám tudott figyelni, hónapok teltek el azzal, hogy próbálta megmutatni, én éppen mire figyelek túlságosan, vagy nem eléggé. Pontosan érzékelte, hogy merre járok, és szembesített vele. A ház közelébe sem mentem, csak a fogalmak között bolyongtam. Nem nagyon titkoltam, de nem is mutattam meg nyíltan, féltem, hogy túl törékeny a viszonyunk. Nem a tudat szintjén történik, ami történik, és ha felrántom oda, könnyen eltolhat magától. A konzultációt üléseknek kezdtem hívni. Haragudtam rá, hogy nem hagyott elveszni az öncsalásokban, hogy magam helyett rá haragudjak. Túl fontossá vált a folyamat, a figyelmem szétszóródott, hagytam, hogy így legyen. Nem jelent meg bennem a ház, így nem jelent meg a papíron sem. Vajon ő mit tanult belőle, mi az ő narratívája? Félrenézek, pedig ott van közöttünk a láda. Nem lehet, nem szabad. Nem tudom mi határozza meg jobban ezt a nem szabadot, a kulturális háttér vagy a személyes belátás. Normális ember nem mén a főd gyomrába. Költő vagyok, építész vagyok, ezek nem különböző minőségek. Önző módon jogot formálok rá, hogy kitakarjam a rongyaiból, de félek, hogy erre sosem kerül sor. Talán mert észre sem vette, hogy nem is arról beszélünk, amiről beszélünk. Ez a megismerés nulladik kilométere, hogy érzékelem-e a másik ember valódi körvonalait. Ha megérti, hogy itt többről van szó, mint a fogvatartás intézményéről, akkor eldöntheti, hogy továbbmegy vagy megáll. Olyan ez, mint a kvízjátékok a tévében, mint tizenkilencre lapot húzni. Minden kapcsolatomban világosan látom azt a pontot, ahol ez a döntés megszületett, ahol átpattan az eddig felfelé ívelő híd, amiről lecsúszott minden, és egyszerre megfordul, elveszti a mesterséges alakot, megadja magát a másik ember gravitációjának, tányért formáz, mint két összetett tenyér. Megadja a jelet, hogy ezentúl kopogtatás nélkül, és vállalja a kockázatot. Egyre nehezebb felmutatni ezt a kiszolgáltatottságot. Annyi a nehezítő körülmény, a tilalomfa, a zsákutcába jutás veszélye, és beláthatatlan az erőfeszítés, amit ezek ellenében tennünk kellene. Több a mérlegelés, hogy megéri-e vállalni a lehetséges fájdalmat, ha a másik azután sokáig elkerülne. Bizonytalan a haszon, előremozdít-e a másik ember megismerése abban, hogy jobban megértsem a világot és saját magamat? Ott van a normaszegés terhe, hiszen kulturálisan meghatározott, kivel is barátkozhatunk, melyik társadalmi rétegből, korosztályból, nemből lehet választani. Nem tudhatjuk milyen érzelmeket cserélünk ki az érzelmeinkkel, kevesebb a spontaneitás, a bizalom a másik őszinte szándékában, a saját őszinte szándékomban.

Az én önzésem, hogy belerántom, ha már a mérlegelés csíráját is felfedezem benne. Ezek ösztönös, tudat alatti vonzalmak. Ő huszonhat volt, én tizennégy, amikor eldöntötte, hogy a barátja leszek. Én tizennyolc voltam, ő negyvenkettő, amikor eldöntöttem, hogy a barátom lesz. Ő hetvenvalahány volt, én tizenhét, amikor eldőlt, hogy barátok leszünk. Az újabb és újabb válaszok és kérdések érdekelnek, nem törődve a normákkal, sőt direkt engedni a kísértésnek, és elmenni a határig, mert csak azt a tájat térképezhetem fel, amit még nem ismerek. Folyamatosan változik, mennyi ez a kockázatvállalási kedv, és hol van a határ. A bátorság is, hogy mennyire nyúlok a másik után. A szupervizorom esetében például megfutamodtam, vagy megfutamodtunk mindketten, nem tudom. Kamaszként mindennek fittyet hányva engedtük be egymást az életünkbe, kinyitottuk a kaput, és besétáltunk, nem tartottunk a fájdalomtól, a nehézségektől, mert nem ismertük őket, és mire megismertük volna, már összetartoztunk. A döntés nem válaszadást jelent, hanem felhatalmazást a kérdezésre. Állok vele szemben, és várok a jelre, ami feljogosít arra, hogy megkérdezzem, mit jelent számára Bartók operája. Ha nem döntötte el, hogy jogom van ezt kérdezni tőle, akkor talán elfordul, furcsán néz rám, vagy nem válaszol. Magam is futóbolondnak tartanám azt az idegent, aki odalépne hozzám a kocsmában, hogy meséljek Juditról. Ülök a földön, tőlem egy méterre, a falnak támaszkodva áll, érzem a jelenlétét, nem merem megtenni az első lépést, a normák szerint neki kellene, ez nem egy inkubátorkörnyezet, és túlságosan félek attól, hogy életemben először visszautasítanák a barátságomat. Félek, hogy félreértené, hogy nem azt gondolja, amit én gondolok, és a legrosszabb, hogy erről beszélni nem lehet. Nem mehetek oda hozzá, mint egykeként régen a játszótéren, hogy szia, leszel a barátom? Elmondod, amit a világról gondolsz? Pedig nincs szebb, mint amikor két létezés tud egymásról.

Az első házamat terveztem egyedül, már az elején megakadtam, nem volt kinek kérdéseket feltenni, és senki sem tette fel nekem azokat a kérdéseket, amiket nem ismertem, vagy amikre nem akartam válaszolni. Az alkotás erről a párbeszédről is szól. B.-t kértem meg, hogy segítsen. Ilyen kicsiben is nehéz és felszabadító szembesülni önmagammal, mintha minden házzal terápiába járnék, és ő is jó terapeuta. Ültünk az asztalomnál, már csak a jelenlététől sem voltam olyan kétségbeesett, mint előtte. Az a fontos, hogy identitása legyen, mondta, mint ennek itt ni, és rámutatott a polcon álló, kék alapon fehér csillagmintás szövetből készült, szürke szárnyait oldalra eltartó, az alján piros-sárga filctűzzel hajtott plüssrakétára. Akkor értettem meg, hogy legfontosabb értékem mindaz, amiről ez a plüssrakéta hallgat; a kifejezés feltétlen igénye, az ezt megelőző törekvés a tökéletes megismerésre, és ezek töredékességének belátása. Ez egy egyszerre több dimenzióban történő mozgást eredményez, kifelé és befelé, fel és le, előre és hátra, hozzád és vissza. A folyamatos, minden irányú menetelés és a soha oda nem érés elfogadásához az összekapaszkodás az egyetlen esélyünk. Relációban létezünk, ha hozzád beszélek, magamhoz beszélek.