Hírek

 

– Szia, Évi! Te is hallottad a szörnyű hírt?

– Szörnyű hírt?

Képzeld, meghalt az Anti!

– Meghalt?

– Meg.

– Ki az az Anti?

– Hát az a magas, fess fiatalember, aki ott lakott az első emeleten, az Ilonka meg a Zsófi között.

– Ne mondd!

– De. Szívroham végzett vele. Azonnal vége lett.

– Jesszus!

Hogy milyen rendes ember volt ez az Anti! Mindig köszönt meg minden.

Elképesztő! Most már emlékszem rá. Nem ő volt az, aki…?

– De, igen, ő volt.

 Istenem, ha elgondolom; egyszer csak van valaki, aztán meg nincs.

– Hátborzongató. És ilyen fiatalon… Az a fránya cigaretta, az vitte el szegényt.

– Cigarettázott?

– Persze. Én legszívesebben örökre betiltanám.

– Meg drága is.

– Még ma is élne.

– A lányom is azt szívja.

Ne mondd!

– Ki is tiltottam.

– Már úgy, hogy…?

– Nem, csak a házból. A kertben tőlem füstölöghet annyit, amennyit csak akar, de az én házamban…

– Szörnyű ez a világ.

Az. Te, láttad tegnap az Elif, a szeretet útján új részét?

Az a török izé sorozat?

– Az. Meg kell nézned. Fantasztikus!

Hát, ha így dicséred… Én az Oltári csajokat szoktam nézni. Hogy az milyen jó, te el se tudod képzelni.

– Lehet, hogy megnézem… Hú, de elszaladt az idő? Most kezdődik a Hegyi doktor!

– Jó, hogy mondod, a férjemmel minden részt megnézünk… Én sietek is. Puszi, Drágám!

Szia, akkor holnap!

 

A keresztapa

 

– Jó napot kívánok!

Inkább tegeződjünk, jó? Kb. egyidősek vagyunk úgyis.

– Rendben, akkor, szia.

– A munkaügyben, igaz?

– Igen, az otthon végezhető négyórás adatrögzítői állás érdekelne.

Mi a szakmád, mivel foglalkozol?

Író vagyok. De nem élek meg belőle.

– Ez csodálatos! És miket írsz?

Novellákat, drámákat, recenziókat. Van már kilenc kötetem.

Ezt a véletlent! Az én keresztapám Cipős István. Ismered?

– Hogyne… Akarom mondani, személyesen nem, de nagyra tartom, tisztelem.

– Tudod, mit? Mivel kedvelem az értelmes és tehetséges embereket… Felajánlom, hogy nem kell dolgoznod, hanem felveszed borítékban „a jól megérdemelt munka jutalmát”, és aláírsz ezt-azt? Rendben? És nyugodtan írhatsz. Csak a te kedvedért, mert olyan szimpatikus vagy.

– Ez… ez remek. Köszönöm.

– Véletlenül itt van egy szerződés. Itt, meg itt, meg itt írd alá, légy szíves.

Ezen ne múljék!

– Hahaha, még humorod is van, ezt szeretem! Na, látom, már alá is írtad. Készen is vagyunk, itt a te példányod, ez meg a miénk. A következő hónapban jöhetsz is a fizuért.

– Nem utalásban kapom?

– Meg kell értened: valamit valamiért. Borítékban kapod – a felét. Így te is jól jársz, nem?

– Valóban… De hivatalos ez így? Úgy értem, az adózás meg…

– Jaj, de édes vagy! Csöppet se aggódj. Nálunk ez a rendszer, mindenki így kapja, és semmi, de semmi probléma nincs.

– Nem úgy volt, hogy csak én… mármint „csak a te kedvedért”, satöbbi? Hát itt mindenki?…

Jaj, milyen kis naiv vagy! Azért remélem, tudsz titkot tartani.

– Persze.

Akkor jó. Most már nem vagy munka és méltó juttatás nélkül, igaz-e?

– Igaz.

Szeretettel várunk a fizu-napon. Szia. És írjál ám!

– Ö… Szia!

 

A bolyongó urna

 

– Jó napot kívánok! Jó helyen járok? Ez itt a Temető Ügyfélszolgálata?

Jó napot, igen. Miben segíthetek?

– Az a furcsa helyzet állt elő, hogy mentem volna a nagypapám urnájához, és az – üres volt. Szóval nem találtam.

– Hogy is hívják a néhai nagypapáját?

– Szamóca Lajos, ’90-ben halt meg.

– Egy pillanat, rögtön utánanézek. Igen, igen. Hát, az urnahely lejárt.

– Lejárt? Az meg hogy lehet?

– Amikor egy urnahely lejár, a Temető felszámolja a…

– De miért nem értesítettek telefonon vagy levélben?

Mármint Önt?

– Persze!

– Mi is a becses neve, ha nem vagyok indiszkrét?

– Szamóca Margit vagyok, az elhunyt unokája.

– Egy pillanat… valahogy elkeveredhetett… ej, az iskoláját… aszongya, aszongya… Megvan! Megtaláltam! Itt a címe és a telefonszáma.

Még egyszer megkérdezem: akkor miért nem értesítettek?

– Tudja, néha nagy a kavarodás, és…

– Kavarodás?!

– Nézze, megkeressük. A raktárban lehet.

– Lehet?!

– Pontosabban: a raktárban van. Elő fogjuk keresni.

– Hát keressék is.

– Érdeklődjék néhány nap múlva.

– Rendben. Viszontlátásra!

– Viszontlátásra!

– Jó napot kívánok! Szamóca Margit vagyok, és érdeklődöm, hogy…

– Á, igen. Sajnos rossz híreim vannak.

– Rossz…?

 A nagypapája urnáját nem találták meg a munkatársaim.

– Az meg hogy lehetséges? Ott van a raktárban, ön mondta a múltkor, nem?

De, ezt mondtam, igen. Nézze, meg fogjuk találni. Van azonban valami, amit előre közölhetek. Százezer forint lesz a…

– Hogyan?!

– Mondom: százezer forint lesz a kiváltása. Ez most akció, tudja.

– És ha nem őt találják meg, hanem valaki mást?

Csak nem arra akar célozni, hogy mi…? Legyen Önben érzés és türelem. Nemsokára értesítjük, és akkor megköthetjük a szerződést. Minden rendben lesz, ne aggódjon!

Ne aggódjak… Na, visszlát!

– Jó napot kívánok! Szamóca Margittal beszélek?

 Igen.

A Temetőből beszélek, és örömmel értesítem, hogy meglett a nagypapája urnája…

– Anyátokat!

– Tessék? Hogy merészeli? Halló! Halló… Letette a mocsok.