A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” tagjaitól (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Bordás Máté verséhez Melhardt Gergő és Vajna Ádám írtak reflexiót.

Bordás Máté
Midazolam

Na, de kérem, öt év után hogy kellene
erre emlékeznem? Mid-az-o-lam.
Én így szótagolnám, hogy láttam egy
férfit maszkban és sisakban.

Miért beszél?
Maga nem tanú, nem vádlott, nem áldozat;
bukósisak ahhoz képest, hogy mi történt.

Öt év múlva a kutya agyából emlékeket,
az injekciós tűből vallomást, az elítéltből húst,
a megcsonkított szervből húst,
édes kisdedet csikarnak majd ki.
Lúggal
öntötte le, elkábította, a combba tű szaladt.
Megtaláltuk a kocsijában; szakított velem,
dühös voltam, nem én.

Inspiráló, én is tagadni fogok, ha
minősíthetetlen lesz.

Mikor felmentünk a lakásodra,
megláttam a völgyet. Gyakran sújtotta villám,
gondoltam, hisz szép nő vagy, minden nő így születhet,
és minden férfi villámmal a lába közt.
Mint fém, vonzotta a pinád. A lúgot.
Disztingváljon!
A bíróságon van.            Csak
a szövegből idéztem, amiért bepereltek.
Túl inspiráló az igazgató úr!

Mikor felmentünk a lakásodra,
gyakran sújtott villám. Visszasírom a bőrbe
gyökeret eresztett kisülést. Lúggal kenekszem
a zuhany alatt. Tisztára mosdani is csak a partner
kényelmére éri meg.

Az igazgató úr, nevezzük most már csak vádlottnak –
kikérem magamnak, csak felkészültem a külföldről érkező
delegáció fogadására.

Jó bádogost Martfű körül csak egyet tud az anyám,
és az sem nézi 20-25 percig az ereszcsatornát,
5 év után pedig fogalma sincs arról,
hol dolgozott már korábban.

Aztán kijöttem mind a négy kapun egyszerre.
Több dimenziós az alibim, tisztelt bíró úr!

Ahhoz, hogy valaki lúggal árasszon el
egy völgyet, nem kell orvosnak lennie.
Altatót is csempészhetsz egy versbe,
az injekciós tűt pedig megtalálják a kesztyűtartóban.
Szex nélkül         nem lesz közös gyerek.

A műtét alatt rekonstruáljuk majd a szeméremajkakat,
a tett helyszínét, és reméljük, a lúgmarás alól újra
előkerül a nőiesség         és az irgalom.

Elmúltam 18, tovább akarok inspirálódni,
hisz az elmén kívül – így hívom a házunk előtt álló
fűzfa tetejére ácsolt kunyhót – nincs kegyelem.
Sokat üldögélek ott. Karomat kinyújtom az ablakon,
varjak csipkedik tele. Csőrük akkurátus mozgás
egy péniszhez, egy vésőhöz képest. A toll pedig,
amit másik kezemmel tépek ki egy tehetségesből,
lehet-e az állat hangja?
Bármit visszaköhögni korábbi gyomrokból,
változatos szájszerveken át. Tagadni fogok,
ha minősíthetetlen lesz, csipkedjetek csak.
Készülök a perre.

Lúgból születtem, anyám, lúgból született.

Szükséges egy kohó, kívül tükörsima,
a barázdák bosszúból, vaginaplasztika előtt hagyd,
hogy megszülessek. Előttem is
torzult, velem is, a plasztikával harmadik
pinád lesz.
Disztingváljon!
A bíróságon van.              Csak
a szövegből idéztem, amiért bepereltek.

Hányok magamtól.

Hányok magamtól.
Megkívánsz, arcomból kiolvasol egy mintát,
odalent így fodrozódnak a szeméremajkak.
A domboldalon már nem nő semmi. Zsigeri másság,
tükör, iker: mikor leöntött, az égő bőrből
kioldódtak a babák.

Többen megkönnyezik a vallomást.
A makkok

bereccsennek, ahogy áthajt rajtuk az Audi. Az irgalmas rendi
kórházhoz kellemes fél óra. Tölgyek szegélyezik az utat.
Görnyed, már fekszik valamelyik. Másolják az alakod,
kérgük bőröd. Sosem felejtelek. Ahogy a dombokon

serceg a lúg.

Melhardt Gergő reflexiója

Nem lehet könnyű egy viszonylag közismert és könnyen referencializálható (mert a sajtóban folyton dokumentált) eseménysor alapján verset írni. Egy ilyen verset értelmezni meg még zavarbaejtőbb: nehéz elkülöníteni a konkrét esemény (és annak médiareprezentációja) okozta hatást a vers hatásmechanizmusaitól. De azért próbáljuk meg. A Midazolam a dolgok egymással való felcserélhetőségét teszi meg fő kérdésévé, így jár el legfontosabb motívumaival (hegy, völgy, villám, lúg, nemi szervek; pl. először a völgy árasztódik el lúggal, majd a vers végén a domb), az idősíkokkal és a beszélői pozíciókkal is („Altatót is csempészhetsz egy versbe”). A bírósági tárgyalás párbeszédeinek álcázott szövegrészek, amelyek mintha a szöveg keretét lennének hivatottak adni, folyton elbizonytalanítódnak: ki beszél, ki írja ezt a verset? Semmi sem stabilizálható. De ez a vers tárgyából, az identitás újraépítésének küzdelmeiből következik. Ráadásul a vers képisége annyira magával ragadó és erős, hogy ebből a megragadhatatlanságból mégis képes felépíteni a (szakadozott, tragikus, elbeszélhetetlen) történet és állapot leírását. A – sajnos – oly divatos „traumaköltészet” manírjain szerencsésen túllépve alkotja meg azt a versbeszédet, amelynek segítségével komplex és tetszetős módon tudja esztétikaivá szublimálni a személyes léttapasztalat elkerülhetetlen tragikumát.

Vajna Ádám reflexiója

Az a helyzet, hogy sejtem, ki írta ezt a verset*. Felismerem a stílust. Ez nem akármi, mivel, ha igazam van, az alkotó fiatal, sőt kötet nélküli, szóval nem arról van szó, hogy pl. „ki nem ismerne fel egy Tolnai verset”, hanem arról, hogy az illetőnek már most van egy erős, sajátos hangja. Szoktak nekem néha fenntartásaim lenni ezzel a szürreálist a valószerűvel, sőt jelen esetben a valósággal keverő hanggal (illetve hátha nem lesz igazam a szerző személyét illetően, szóval fogalmazzunk úgy, hogy az ehhez hasonló hangokkal), de ez a vers sok izgalmas kérdést vet fel, nem engedi meg, hogy közömbösek maradjunk vele kapcsolatban, és már ez nagy pozitívum.
A szöveg nagyon sok mindent elbizonytalanít, a két legfontosabb talán az, hogy melyik megszólalás kihez, vagy egyáltalán miféle szereplőhöz tartozik, illetve az, hogy a képiség megnyilvánulásait mennyiben kell metaforaként értelmezni, vagyis egyszerűen fogalmazva, meg kell-e próbálni megérteni. Előbbi, úgy gondolom, jól áll a versnek, és valamilyen szinten még legitimizálja is azt, hogy az utóbbit tekintve bizonytalanságban vagyunk tartva.
Ugyanis, ami a képiséget illeti, már a második versszakban komoly tétje lesz annak, hogyan állunk hozzá a dologhoz. Nagyon adja magát, hogy a „Maga(…)bukósisak ahhoz képest, hogy mi történt” kijelentést metapoétikus utalásként fogjuk fel. A beszélő mint bukósisak, tehát mint valami mellékes–értelmezés természetesen illik a versbe, de a beszélő mint bukósisak, vagyis mint valami, ami véd valami ellen–asszociációban rejlő lehetőségeket nem aknázza ki a szöveg, így pedig kissé indokolatlan lesz épp ennek a szónak a használata. A helyzet azonban az, hogy a legtöbb esetben az ilyen és ehhez hasonló elemek a vers vállalt zavarossága miatt tudnak végül versegésszé szervesülni. Nem teremtődik meg az az elváráshorizont, ahol a szöveg maradéktalanul összerakható, megfejthető lenne, sőt tudatosan dolgozik éppen ez ellen a szöveg. Így pedig lelkiismeretfurdalás nélkül lehet elveszni benne, sőt, szinte csak elveszni lehet benne. Ez mégsem válik azonban öncélúvá, mert már a lúgos orvos történetének behozatalával akkorára nő a tét, hogy nem lehet ez tétnélküli játék.
Szóval ez egy izgalmas kísérlet a valóság, a trauma feldolgozására, még akkor is, ha helyenként talán túlírt szöveggel van dolgunk.

*Bordás Máté a tippem.

Kiemelt képek: Bokor Krisztián