A Késelés Késsel rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan versei mellé közlünk „állandó kritikusgárdánk” egy-egy tagjától (Borda Réka, Csete Soma, Kállay Eszter, Melhardt Gergő, Vajna Ádám) pár bekezdésnyi reflexiót. A szerzők nem tudják, hogy versük kihez fog kerülni, illetve a kritikusok sem, hogy kinek a verséről írnak. A versek és a reflexiók egyszerre, már nevekkel együtt jelennek meg, csak ekkor – az olvasókkal együtt – szembesülnek ezzel a szerzők és a kritikusok is. Szenderák Bence verséhez Csete Soma írt reflexiót.

Szenderák Bence
óvóhely

megint esik.
a mező elnyeli.
az aszfalton
a nyári zápor illata.
a föld alatt
az embereké.
itt állandó a nyirkos
éjszaka. a testekhez
bújnak a didergő falak.
pancsoló kölykök a betonban.
simogat a moha.

mikor fakad ki a
levegő?
kinyílik az ajtó, és
belép valaki?
magával hozza majd
a tompa szürkületet,
elfecsérelt testek
elpazarolt idejét.
az akarat
vesztegel. bekebelez
a szomj, a szaggatott
lélegzetvétel, a vasajtó
mögötti zaklatott zihálás.
a fej rothadt gyümölcs.
a fej halál.

Csete Soma reflexiója

“a fej rothadt gyümölcs. / a fej halál.” A szöveg tanúságtétele szerint az óvóhelyen lét, a föld alá kényszerültség a képiség és a fogalmiság logikáját is egyaránt a feje tetejére állítja. A fej mint az életfunkciók csomópontja úgy válik a halál metaforájává, ahogyan a földalattiság is autonóm életteret nyer — hogy a gyümölcs a föld felett a vitalitás és a frissesség metaforája, az csak annak köszönhető, hogy nem tudjuk, nem akarjuk, nem vagyunk rákényszerítve arra, hogy az elrohadását, a föld alá kerülését, humusszá válását is koncepcióba ágyazzuk. Nem úgy az óvóhelyen. És ez a felforgatottság képes ám kitermelni a saját otthonosságát is: “ a testekhez / bújnak a didergő falak. / pancsoló kölykök a betonban. / simogat a moha.”

Véleményem szerint pont emiatt a furcsa domesztikációs képi eljárásmód, valamint a zárlat enigmatikussága miatt tekinthető érdekes próbálkozásnak ez a szöveg. Azonban a többi rész ezekhez képesti felszínessége (haha), instant-jellege és görcsös nagyotmondása (“kinyílik az ajtó, és / belép valaki? / magával hozza majd / a tompa szürkületet, / elfecsérelt testek / elpazarolt idejét. / az akarat / vesztegel. bekebelez / a szomj, a szaggatott / lélegzetvétel, a vasajtó / mögötti zaklatott zihálás.”) mégis azt mutatja, hogy a fentebb érintett verslogika jelen megvalósulását tekintve mégsem teljesen kihasznált-kidolgozott.

Kiemelt kép: Bokor Krisztián