Anyám vitt óvodába. Hideg ujjait forró könnyekkel átitatott arcomhoz nyomtam.

– Ne sírj – mondta és leguggolt mellém. – Délután érted jövök.

Elhatároztam, még délelőtt megszököm. Latolgattam, hogy anyám után menjek, a munkahelyére vagy haza. Tejbegrízt főzök, mire megjön, annak örülni fog, leveszem a válláról a vacsora gondját. Kicsit megnyugodva léptem át az óvoda kapuját, vigasztalt a tudat, hogy mindent tudtam, amire tervem végrehajtásához szükségem volt. A grízt én szoktam kihozni a spájzból, és ha sámlira állok, elérem a platnit, a mosogatót. Mindent szépen rendbe teszek, mire anyám hazaér.

Teljesen elmerültem a gondolataimban. Anyám a csoportszoba küszöbéről hívott vissza, hogy búcsúzóul átöleljen.

– Nagyon menne már játszani a kisasszony – mondta, és miután kibontakoztam az öleléséből, mutatóujjával finoman megérintette az orrom. Ettől én nevettem, ő ragyogóan mosolygott. Betáncoltam a többiekhez, egyenesen a kiskonyhához, nem ártott gyakorolni, mielőtt egyedül nekivágok a hazaútnak és a főzésnek.

Reggelihez ültünk, kalácsot kaptunk felvizezett kakaóval. Már fel sem tűnt a kancsó műanyag íze, pedig az is bekerült a poharunkba. Néztem a többiek arcát, sejtenek-e valamit a tervemről. A dadus nénire sandítottam, aki egykedvűen segédkezett, hogy ne keletkezzen a szokásosnál nagyobb zűrzavar. Orromat megcsavarta a sírás, még éreztem anyám parfümjét az arcomon és a ruhámon. Opiumot használt, egy távoli ország gyümölcseinek esszenciáját, amitől erősödött bennem az érzés, hogy idegenben vagyok.

Reggeli után felöltöztünk, és a csoportokat kihajtották az udvarra. A hazamehetnék nem is lehetett volna bennem nagyobb, mint abban a percben, amikor megint a friss levegőn jártunk. Nem tartottam a többiekkel, hanem dacosan a kapu felé vettem az irányt. Rátettem a kezem a kilincsre és lenyomtam.

Nyitva volt. Láttam magam lélekszakadva végigrohanni az utcán, mégis meginogtam, elinduljak-e. Hiszen még alig ment el anyám, talán a munkahelyére sem ért be. Inkább visszajöttem és elbújtam a kerítés mögött a sövényben. Attól csak jobban dobogott a szívem, hogy még bent lapultam. A kezem nem volt ügyes, de a tejbegrízt meg tudtam volna főzni, ezt éreztem. Éreztem anyám mosolyát is a hátamon, ahogy mindig, ha nézte, tudom-e már, amire tanított. Ha rápillantottam, szélesen visszamosolygott.

A dadus néni jött, bezárta a kaput. Lassan utána lépkedtem, ügyelve, ne vegyen észre. Kénytelen voltam rohangálni a lányokkal, elrejtőzni az óvoda kertjében, a bokrok között a fiúk elől, épp oda, ahol a nyáron egyikük ügyetlenül megcsókolt.

Az ebéd olyannak tűnt, mint a felhígult idő anyám távolléte alatt. Többnyire főzelék, sovány hússzelettel, ami elmerült benne, kis szelet sütemény, aminek megszáradt teteje szikkadt reményeimmel volt egyenlő. Legyűrtem, hogy legalább az éhséget csillapítsam, míg leülepedett bennem a csalódottság.

Alváshoz készülődtünk, nekem úgysem jött álom a szememre. Ha már eddig kibírtam – de én haza akartam menni. Anyám előtt érkezni, tejbegrízt főzni, megörvendeztetni őt mosogatással, elpakolással.

A trolin vettem észre, hogy fordítva húztam fel a csizmámat. Nem mertem leülni, mert a megállókat figyeltem. A miénknél leszálltam, és futni kezdtem, ekkor beláttam, hogy a csere elkerülhetetlen. Majdnem felbuktam a környékünkre jellemző nagy, kidudorodó gyökerekben, amik magasra felnyomták a betont.

Hazaértem, kinyitottam az ajtót. Langymeleg otthonillat vette körül, olyan, amiben még érződik a sütés utáni palacsinta vagy a csörögefánk enyhe olajszaga. Kezet mostam, és kivettem a tejet a hűtőből.

Soká lettem kész, mert lassan melegítettem a lábost, és lágyan vegyítettem bele a cukrot és a grízt. Amikor végeztem, nem felejtettem el lekapcsolni a tűzhelyet.

Büszkén ültem a konyhaasztal mellett, és vártam, hogy anyám megérkezzen. Eszembe jutott, hogy először az óvodában fog keresni. Kelletlenül visszaöltöztem, és elindultam a reggeli útvonalon. A többi gyerek akkor ébredt, amikor megérkeztem, egy részük be is ágyazott. Leültem a zsákom elé, épp a csizmát húztam le a lábamról, amikor a dadus néni megállt mellettem.

– Délután nem megyünk ki az udvarra! Mars be a csoportba! – Ezután rácsatolta a lábamra a szandálomat, és taszított egyet rajtam, nehogy elfelejtsek szót fogadni.

Ráhagytam, azt úgysem vette észre, amíg nem voltam itt. Megettük az uzsonnára kapott kenyeret, aminek száraz tetejére rossz ízű vajat és dzsemet kentek. Keveset ettem, hogy hagyjak helyet a tejbegríznek.

Anyám keze hűvöse lehűtötte felhevült arcomat. Majdnem a nyakába ugrottam, de nem árulhattam el, mi várja otthon. Csendben, gyorsan felöltöztem, futottunk, hogy elérjük a trolit. Eljönni az óvodából olyannak tűnt, mint napközben, apránként letölteni egy börtönbüntetést.

Az utcánkban két nagyon furcsa alak jött velünk szembe. Anyám közelebb húzott magához és megszorította a kezem. Ránéztem, arca porcelánfehéren világított, ez volt az egyetlen meleg árnyalat a mindent beborító szürkületben.

A házunkhoz érve felszaladtam a lépcsőn. Lihegtem, jobban, mint kellett, hátracsaptam a fejem és hangosan nevettem. Anyám megszaporázta lépteit, hogy utolérjen.

– Nálam van a kulcs – mondta, és csörgette a kezében.

– Nyitva van – feleltem és beléptem.

Anyám nem jött utánam. Hátrapillantottam, és megrémültem, mert arca beleolvadt a lépcsőházi sötétségbe. Csak a szembogara csillogott, és a foga villant fehéren, ahogy megfogta a vállam és gyengéden kitaszigált az előszobából.

– Úristen – csak ennyit mondott, és azt is suttogva.

Nemsokára megint az utcán találtuk magunkat. Kiléptünk a házunk kapuján, és balra, ellenkező irányba haladtunk, mint reggel szoktunk, ha az óvodába visznek. Anyám nyirkos tenyerét éreztem, kendője kioldódott az álla alatt. Majdnem lefújta a fejéről a szél, úgyhogy megálltunk, hogy visszakösse. Szinte versenyezve szaladtunk a troli felé, abba az irányba, ami vendégségbe szokott vinni.

Anyám belépett a telefonfülkébe, megint magához húzott, puszit nyomott a fejemre. Vigyázzban álltam, figyeltem, ahogy elővesz a pénztárcájából egy kétforintost, és bedobja. Sebesen tárcsázta a számot.

– De jó, hogy te vetted fel! – Rám nézett, de ajkába harapott, és gyorsan elkapta a tekintetét. Nagyon füleltem, hogy meghalljam, amit halkan közölt a vonal másik felén lévővel. – Képzeld, betörtek hozzánk. Nem tudom. Nyitva volt az ajtó, a gyerek szaladt be a lakásba, úgy hoztam vissza szegénykét. Jó, jó. Siess. Kérlek. – Egy darabig még kezében tartotta a hallgatót, majd visszarakta a helyére.

Mintha megsüketültem volna, pedig anyám léptei bizonyára hangosan kopogtak a járdán, valahova tovább siettünk, és nekem is trappolnom kellett, ha nem akartam lemaradni. Hideg este szállt le, egy óriási madár fészkében tapogatóztunk, vigyázva, ne vegyen észre. Még ne. Vettünk pár dolgot a közértben, a pénztáros ásítozva ütötte be az összegeket, amitől nekem is ásítanom kellett. Átmentünk a Vadászba, ahol nyáron fagylaltozni szoktunk, amióta az eszemet tudom, háromféle a kínálat. Puncsot soha nem ettem, már attól viszolyogtam, hogy mazsola van benne. Ha nem elég, hogy aszalt, még hideg is mellé. A vanília sem lett a kedvencem, azt csak anyám szerette. Mi apámmal mindig csokoládét ettünk. Kicsit vizes az íze, mondogatták sokszor a szüleim. Innen tudtam, hogy a felvizezettséget éreztem az óvodai kakaóban és az ivólében, amit a rizses hús mellé kaptunk.

Megérkezett apám, csókot nyomott a fejünk búbjára, és a karjával két oldalról megölelt bennünket.

– Hál istennek – mondta, és felsegítette először az én, majd anyám kabátját. Úgy settenkedtünk haza, mintha mi lennénk a betörők. A fogam összekoccant a félelemtől, amitől kétszer annyira fáztam, és el-elbotlottam a kitüremkedő gyökerekben, hiába én mentem középen.

Lehajtottam a fejem, nem mertem felnézni, amikor beléptünk a lakásba. Pedig a tűzhelyen nyoma sem volt a lábasnak, benne a tejbegrízzel, amit néhány órája olyan odafigyelve főztem. Szüleim rövid tanakodást követően úgy döntöttek, nem tesznek feljelentést, úgyis minek, mondta anyám, aki láthatóan kicsit megkönnyebbülten viselte az eseményeket, elmegyek a haverokért, bólogatott apám, és egy órán belül kicseréljük a zárat. Úgyis meg akartam csinálni, hogy nagyobb legyen a biztonság. Még szerencse, hogy már meg is vettem, kint van a kocsiban.

Anyám behajtotta az ajtót, mikor apám elment. Ne búslakodj, kisasszony, jött a szokásos meleg orrérintés, minden rendbe fog jönni. Gyere, segíts odavinni ezeket a székeket, apa majd kopog, ha visszaértek. Átöleltem anyám nyakát, vigasztalhatatlanul zokogtam. Annyira sajnáltam mindkét dolgot, hogy a hazaszökést biztosan csak álmodtam, és a betörést, ami ellen tehetetlenek voltunk.

Könnytől maszatos arcomat anyám nyakához nyomtam, hogy melegítsen és melegítsem.