Angolul is írom a szöveget,
menekülök magyar agyamtól,
eltorzult szavaktól,
föl-földobott kő.
Azt mondod, minden nap küzdelem,
nekem is.
Egyedül én nem hívom a pártot fidesznek,
negyedszázada szűnt meg.
Nem tudtuk megállítani a már az országban is szépen épülő hatalomközpontosítást.
Jó társaság volt,
nem rosszabb, mint mi.
Hatalom hatása,
láttam, láttam, láttam!
Olyan demokráciát akartunk, aminek csodájára jár a világ,
meglett,
csak nem úgy.
Jeges magányban nézem,
egykor a fideszben, ma az utódpártban lévők
tisztelettel köszönnek,
szeretik slamjeim, esti vezetőségi üléseiken maga Viktor idéz:
“Hogy is mondta Molnár Péter? Ha lehet, éjfélnél sokkal tovább nem szeretnék maradni.”
Bár más mondatom lett volna rá ilyen hatással!
Angolul is írom a szöveget,
menekülök magyar agyamtól,
eltorzult szavaktól,
föl-földobott kő.
Az amerikai New Yorkból nézek
a közép-európaira, ami Budapest,
az egyetlen város itt,
ami zsidó is maradt.
Szikáran akarok beszélni,
nem csak mondani,
tényleg nem félni,
főleg, ha nincs mitől,
csak a félelemtől.
Megbellebbítem a szöveget,
pontosulnak a sorok,
élesednek, mint a madár röpte,
ne legyen bennük fölösleges mozdulat,
nyílegyenesen érjenek oda, ahova kell.
Hallom őket svéd szocdem cangámon,
pesti utcákból látszó budai hegyekből,
piros ecsetvonás padokról, varjak slamjéből,
álmomban, ébredéskor, anyám szavaiból.
A szöveg áradása, rengeteg suhogása,
bennem él, és én benne,
a szöveg én vagyok.
A szöveg a lelkem, a testem, a nyelvem, a kertem,
a Margit-sziget hosszúkarú platánfával,
aki leveleivel beszél a szélben,
az én szavaim az ő szavai is.
Ő látta az Őszikéket író Aranyt Jánost,
a régi Magyarországot, amiből lehetett volna közép-európai unió,
Trianon és a holokauszt előtt.
Attila Dunája már nincs,
de itt a mindent átmosó folyó.
Anyám az aradi tizenháromból, a szerb Damjanich-ról elnevezett utcában él, mint hosszúkarú platán a szigeten,
családtagtól hallott az első világháborúban falhoz csapott szerb csecsemőkről, és látta a másodikat,
az ő szavai az én szavaim is.
Tőle magyarul jönnek a sorok,
mint napsütésben a villamosok,
ha akarnék se tudnék kitérni előlük,
nem is akarok,
előbb a hitemből,
ha lenne,
van,
csak nem úgy.
Angolul is írom a szöveget,
menekülök magyar agyamtól,
eltorzult szavaktól,
föl-földobott kő.
Anyám az ajtófélfának dőlve vár,
odaadom hosszúkarú vihar törte ágát,
találkoznak.

Én ne lennék konzervatív?