Szeles Judit: Szextáns. Ferencz Mónika: Hátam mögött dél. Két verseskötet, az egyik 2017-ből, a másik 2018-ból. Az egyik a Scolar L!ve gondozásában, a másik JAK-füzetek részeként a Magvető Kiadónál jelent meg. A két kötet közös pontja észak: csakhogy az egyik Norvégiából tekint a déli világ kikötői felé, a másik itthonról tart északnak. Orbán Krisztina duplakritikája.

A Szextáns azt mondja, ő mindent megmutat. Süt belőle az életigenlés, a vesztes helyzetekben is élvezet rejlik. Vakít és feketéllik a pucérság, orrom alá dörgöli az alkoholizmust, a szerfüggést, minden sorából az árad, hogy itt nincsenek titkok. A Hátam mögött dél erre azt feleli, hogy ő a legmélyebb titkait tárja fel, vállalva a sérülékenységet. Benne van a felnőtté válás összes keserűsége és beletörődése, az elvágyódás összes fájdalmas hidege.

„Mostanában nagy hajókról álmodom,/mint a Christian Radich vagy a Thorswave” (A tengerész kedvese [Szextáns])

Szeles Judit látszólag ott folytatja a munkát, ahol az az Ilyen svéd utolsó oldalával abbamaradt. A kerek, központozott mondatokat sorakoztató versek összefonódnak, variációsan ismétlik egymást vagy válaszolgatnak. A Szextáns szabadversei szigorúan a központozás mentén tördeltek, szószátyárak, míg a Hátam mögött dél szövegei finomabbra csiszolt tördelésükkel és a helyükre talált szavaival lágyabb. A Szextáns az első kötet után újfent tényekkel próbál megragadni és megérteni egy jelenséget. A téma a második kötetben: hajózás és Norvégia. Ennek eredményeképpen az összes nagy hajóról tudom, hol gyártották, hova és mit szállított, mi lett a sorsa, csak a tengerész és kedvese rejtélyesek. Az ő történetük vége ismeretlen marad.

A Szextáns világában a zátonyra futott beszélgetéseket ki kell vontatni nyílt vizekre, az egymástól való távolodással pedig növekednek a hullámok és elfogja az embert a tengeribetegség. Míg Szeles Juditnál a testtel kapcsolatos cselekvések, az ivás, a tetováltatás és a testiség szűrik át a belső történéseket, Ferencz Mónika szövegeinek versnyelvében természetből kölcsönzött metaforák jelzik a testet és az emberi jelenlétet. Így lesz a gyökeret eresztő ember kőrisfa, az ujjak korallok, a meg nem formált gondolatok a bőröd sós vizében úszó murénák, a valószínűsíthetően bipoláris beteg pulzáló cefeida. A csillagok olyan emberek kapcsolathálóját világítják be, akik mintha maguk is fényévekről próbálnák elérni egymást. Szeles verseinek minden vérbősége ellenére a tengerésznek és kedvesének sem sikerül ez, ami a férfi hallgatásában gyökerezik. Ezért az adatok, ezért a sztereotípiák.

„Igaz, hogy a bőrpáncélzat nem annyira tartós,/de a játékos első éjszakáján igen hasznos lehet/a szőrmentén való érintkezéshez.” (A bőr [Szextáns])

A déli világ kikötői röviden felvillantott képeken, a hozzájuk kötődő sztereotípiákon keresztül sorakoznak fel: Rio de Janeiro és karnevál, pusztán szexuális lényként kezelt fekete nők, Japán és szaké, ázsiai tigrisasszony. Ahogyan a Szextáns címben benne van a kéttükrös szerszám és a szex is, úgy tereli a nyitóvers is a nagy hajók felől a tengerész és kedvese felé a figyelmet. Ez a szerkesztés kötetszinten is jellemző: míg a könyv első felében az egyes nagy tankereket és a hozzájuk tartozó emlékeket tematizáló darabok, a közepétől egyre inkább a tengerész jelenlegi életét érzékeltető szövegek kerülnek túlsúlyba.

Ez az oka annak, hogy a déli országok is kétféleképpen távoliak: egyrészt a tengerészhez hasonlóan sztereotipikusak, mert a beszélő minden róluk szerzett tudása szekunder forrásokból származik. Másrészt érzelmileg is távoliak – a féltékenység és az aggodalom helyei. Ezért a kedves a hajókról fellelhető adatokon keresztül próbálja elképzelni a férfi világát. Ilyen a Maputo című vers is, amely az adatköltészethez mintegy önironikusan viszonyulva utal arra, mennyire irreleváns, hogy éppen mezőgazdasági gépeket szállítanak, ahhoz képest, hogy a férfi gonorrhoeát kapott az örömlányoktól.

A lírai én megpróbál azonosulni a férfival, nézőpontjaik és személyes névmásaik egymásra csúsznak, ez izgalmas, bizonytalan vershelyzetekhez vezet. A kedves hangja jellemzően a kötet második felében olvasható versekben érvényesül. Ezek a szövegek az idős, jobban értett emberről szólnak, és szintén a tengerész kifelé mutatott durvaságához igazodnak, így fejeznek ki érzékeny témákat. Köztük A bőr szeretetteljes képei szokatlan megközelítésben a szex sejtszintű kárai felé terelődnek, az emberre rakódott védekező rétegekből lehetetlen „Kibábozódni”, a tengerész szeretete és hűsége a már-már megszemélyesített hajó, Christina csúcsdísze iránt önrombolóvá válik.

Mire a kötet végére összeáll egy prózai történet a versekből, láthatóvá válik, hogy a hajózás már csak a múlt, a tengerész csak teng-leng, még mindig a Bacardit issza, Elvist hallgatja és verekszik. Ennek megfelelően a kötet azt a kérdést veti fel, ha a férfibe beleivódott a hajózás, mint a sós víz, szeretheti-e annál jobban a nőt? A kedves dilemmája pedig, hogy megszelídítheti-e valaha. Végső soron ez a kötet tétje is: vajon a közvélemény szerint ennyire durva témát be lehet-e fogni a lírába úgy, hogy önazonos maradjon?

„játékaikat a szőlők tövére akasztják,/hogy elriasszák velük a gyermekkor/kártékony madarait.” (Seregélyétkű gyermekek [Hátam mögött dél])

A Hátam mögött dél cím egy csavarral északra mutat, ahogyan az emblematikus Gustafson-versből választott mottó, a Sorg (bánat) nevet viselő kutya, Solvejg és a gondolatokból kilépő jávorszarvasok is. A térérzetet monumentális tájak keltik, hegyek, erdők, folyók az embertől a külvilág felé tolják el a hangsúlyt. Északi érzetű, de megnevezetlen és elhelyezhetetlen hely ez – Pest, Szeged, Vác, a Duna és a Tisza említése ellenére – amelyet minden csillagászati és matematikai utalással együtt is kizárólag lírai törvények irányítanak. A kötet belső tagolása is távlatokat, égtájakat jelöl ki, ezek között forog az olvasó, de nem körben az iránytűn: kelet feltűnően hiányzik. Az emlékek tere ez inkább, néha az álmoké, néha pedig mitológiába folyik át, vagy kirepül az űrbe.

A címadó mondóka csak a „gyerekkor egyik hazugsága”. A motívumként főleg Délkeleten sűrűn előforduló gyerekkorra az én illúziók nélkül, a felnövés felől tekint. Az előbbi nem több, mint egy gyűszűnyi emlék, amit fél elveszíteni az a felnőtt én, aki közben már továbblépett és a seregélyétkű gyermekeket nagy álmaikkal együtt már csak elijesztené. Mégis ez lesz a fő téma innen, a boldogtalan párkapcsolatok, az önbántalmazás és önazonosság vágya felől. Hátha nem kell beletörődni abba, hogy

Hátha a soha fel nem ért polc, hátha nem is ragaszkodó a súly, hideg előszoba a létezés, és hátha nem csak akkor érkezik el a megnyugvás, ha már nyolcvanöt lesz. De persze még mindig lehetséges, hogy ha egy látomásszerű végtelen vándorlásban kézen fogja valaki, elérhetőek a skandináv erdők, hegyek, ahol nem kell kopoltyút növeszteni az akváriumbeli léthez. Ferencz Mónika hangulatokat fest, érzelmeket, lélek- és életállapotokat. Néha olyan képtelen jelzőkkel teszi, mint a peruisárga vagy a svédzöld. Azonban nem egyenletesen egyedi képekkel, mint azt az akváriumlét is mutatja. Ezek néha asszociatívnak hatnak, néha viszont közel állnak a túlzáshoz. Ám a röviden felvillantott mozzanatok, a tetőkön útra kelő macskák és átforduló krumplibogarak a verseket szolgálják, és olyan városi helyzetjelentéseket eredményeznek, amelyek egy természettel betelepített, kognitív térben fogannak meg.

A versek közé ékelődik az Eddára és a görög mitológiára emlékeztető elemekből építkező keletkezéstörténet, a Káprázó űr. A déróriás fogából teremtett kavicsok, véréből kiömlő tenger, agyvelejéből kiváló felhők magánmitológiájában szerepelnek a kötet visszatérő motívumai is. Az égtájak, a kézfogás melege, de a csillagok eredetére is magyarázat a vers. Mindez azért teremtetett, hogy tévelygéseket és ábrándokat számoljunk.

A kognitív terek verseihez képest Szeles Judit szövegei tényszerűbben, ám mindkét kötet metaforaként használja a tereket. Ha megpróbálnánk a Szextánshoz hasonlóan összefésülni a Hátam mögött dél változatos metaforájú verseit, lehetetlen lenne, mert ellentmondanának egymásnak. Talán egyedül a cefeidák, vagyis a pulzáló változócsillagok az egyetlen következetesen végigvitt analógia a kötetben és az azonos címet viselő számozott ciklusban, amely fontosságát az is jelzi, hogy középen helyezkedik el a könyvben.

A Hátam mögött dél költői indulása a gyerekkor tematizálásával a azzal a határozott igénnyel lép fel, hogy érett, felnőtt alkotóként tekintsenek a költőre. Látszik, hogy évekig tartó gyűjtés előzte meg, a különböző folyóiratokban publikált versekből ennek köszönhetően a megjelenésre a kompozíció. Hogy vajon az átgondolt, végigvitt motívumrendszerek Ferencz Mónika sajátjai-e, és a csillagokat, erdőket fogja majd később is megénekelni nekünk, illetve hogy a jelzőhasználat és az asszociatív képiesség koncentráltabban, immár teljesen egyedi sajátosságként kap-e teret, az a hogyan tovább kérdése. Ez az a kérdés, amelyre a Szextáns már választ tud adni, hiszen sikeresen folytatja az előző kötet adatokból építkező szabadverseit. Az újabb szövegek azonban már nem a humor céljából kitalált statisztikákat tartalmaznak, a hajók adatai sokkal inkább támogatnak egy kötetszintű koncepciót, sőt, narratívát. Ennek köszönhetően a fókuszba a párkapcsolat és az egyéni, de névtelen, megismételhető történet kerül. Ezzel az összetettséggel nem pusztán témát váltott Szeles az első kötethez képest, hanem meg is haladta azt, amit talán jobban szolgált volna egy erősebb kezű szerkesztés a szóbőség visszaszorítására.

Ez az észak – nem az az észak.

Ferencz Mónika, Hátam mögött dél, Budapest, Scolar Kiadó, 2017.
Szeles Judit, Szextáns, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 2018.

Kiemelt kép: nlcafe.hu